(Audiatur et altera pars! Hallgattassék meg a másik fél is!)
A tragikus orosz-ukrán testvérháború döbbenetes eseményeit látva kezdtem el ennek a cikknek a megírását. A szokásos main stream nyugati narratíva a gonosz és a jó újabb harcáról késztetett arra, hogy megfogalmazzam kételyeimet: tényleg (megint, mint már annyiszor) ebben az egyoldalú, egysíkú, primitív-leegyszerűsítő paradigmarendszerben kell gondolkodnunk?
(A nyugati média farkast kiáltott.) 2022. február 24-én bekövetkezett az, amire az amerikai titkosszolgálatok már napokkal korábban figyelmeztettek: az Orosz Föderáció csapatai átlépték az orosz-ukrán határt. Eme lépés közvetlen előzményeként a nyugati média által beharangozott támadás napokig csak nem akart elkezdődni, újabb és újabb dátumok keringtek a nagy globális „médiatérben”, már voltak nálunk is olyanok, akik csak nevettek az egészen. Mert annyira képtelennek tűnt mindez. Aztán kiderült, hogy a mesebeli fiú farkast kiáltott, és ha nem is azonnal, de egyszer csak jött a farkas.
Rögtön fölmerül a kérdés: ha ennyire pontosak voltak az amerikai kormány értesülései, miért nem tett meg mindent ez a kormány a katasztrófa elkerülésére? Mert a Biden adminisztráció semmit nem tett, ölbe tett kézzel várta az eseményeket. Miért nem próbálták megállítani diplomáciai úton a háború kitörését, ha előre látták annak bekövetkeztét? Ilyenkor azon is el kell gondolkodni, hogy mi volt az információ forrása? Mert könnyen lehet, hogy maga az orosz vezetés „szivárogtatta ki” saját terveit, tudatosan, várva az Egyesült Államok reakcióját. Például hogy az amerikai kormány az utolsó pillanatban megpróbálja-e tárgyalóasztalhoz ültetni (kényszeríteni?) az ukrán vezetést: „rendezni végre közös dolgaikat”. De semmi nem történt! Joe Biden azt is kijelentette pár nappal a háború kitörése előtt, hogyha az oroszok megtámadják Ukrajnát, ők (az amerikaiak!) megszüntetik a Balti-tenger alatt húzódó két gázvezetéket. Egy erre vonatkozó kérdésre azt is válaszolta, hogy megvannak hozzá az eszközeik. Ennek ismeretében utólag kissé komikusnak tűnik, hogy amikor a „rejtélyes” robbanás bekövetkezett, akkor megindult a „találgatás”, a „lázas keresés” a nyugati médiában. Még az is felmerült ukrán részről, hogy az oroszok magukat lőtték lábon, mint ahogy az általuk elfoglalt zaporozsjei atomerőmű elleni tűzérség támadások, vagy a Lengyelországban becsapódott rakéta esetében is.
A régi rómaiak klasszikus kérdéséhez kell fordulnunk az események megértéséhez: cui prodest?
(Megkésett nemzetté válás, anakronisztikus identitáskeresés.) Három keleti szláv testvérnépről kell beszélnünk: az oroszokról, a belaruszokról (fehéroroszokról) és az ukránokról, akiknek azonosak a gyökereik. Elválásuk egymástól, önálló népekké formálódásuk, történelmi léptékkel mérve igen későn következett csak be: a 14.-15. században. De egyes történészek még későbbre teszik az önálló identitástudat jelentkezését a politikai-szellemi vezető elit szintjén: a 17.-18. századra. A három keleti szláv nyelvet sok nyelvész ma sem tekinti önálló, elkülönült nyelvnek, szókincsük kétharmad részben azonos, vagy hasonló. Ez a megkésett, vontatott önállósodás, nemzetté formálódás a magyarázata a mai szemmel nézve számunkra már anakronisztikusnak, idejétmúltnak tűnő, szélsőséges formában megnyilvánuló nacionalizmusnak, sőt, ruszofób sovinizmusnak, ami főként az ukrán társadalomra jellemző. Ezzel szemben a belarusz népben még mindig inkább a két nép rokoni, testvéri kapcsolatának az érzése a meghatározó, amit Alekszandar Lukasenka is a maga javára tudott fordítani a Szovjetunió felbomlása után. A két diktátor közeledése szinte törvényszerű volt.
Ugyanakkor Ukrajnában a politikai-szellemi elit által erőltetett, és napjainkban kissé avíttnak ható identitáskeresési görcsöket látjuk. Mintha ez a társadalom tudati-érzelmi téren a XIX. század szintjére lépett volna vissza! Ezt a megállapítást én nem sértésnek szánom, hiszen ez nem az ukrán nép hibája. A mai globalizálódó világban szinte infantilis attitűd ez, messze túllépve a természetes és egészséges nemzeti öntudaton. És mindenképpen az ukrán vezető politikai osztály történelmi bűne, amely a megbékélés helyett a vélt, vagy valós múltbeli sérelmek irracionális felnagyítására törekszik, szimpla politikai haszonszerzés céljából! Nem csak az ukránokra érvényes ez a megállapítás, de hasonló pszichikai-ideológiai torzulásokat érzékelhetünk a három balti ország, valamint Lengyelország, de még újabban Finnország esetében is. A XXI. században már meg kellene találnia minden népnek a feltartóztathatatlan globalizáció és a gyökereket jelentő nemzeti lét közötti harmonikus egyensúlyt. És főként fátylat kellene végre borítani a múltbeli sérelmekre. Úgy látszik, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat, és nem mindig sikerül…
(A három keleti szláv nép közös történelme.) Egykor a Skandináviából kirajzó varégok (keleti vikingek) kezdték el állammá szervezni a sztyeppei szláv törzseket, miután nekik voltak ehhez megfelelő ismereteik, tapasztalataik, és persze katonai erejük. Első kezdeményként 862-ben Rurik hozta létre az ún. Rusz államot Novgorodból kiindulva. Érdekes módon a Rusz elnevezés eredetéről ma is vitatkoznak a történészek és nyelvészek. Novgorodtól délre majd Kijev lesz egy másik fejedelemség központja, és e kettőt egyesíti „Nagy” Vlagyimir (980-1015), aki egyben fölveszi a keresztény vallást is 988-ban. Az ekkor szintén az államiságát megszilárdító, helyét kereső magyarság is kapcsolatba lép az új keleti szomszéddal: Bölcs Jaroszláv (1019-1054) Anasztázia nevű lányát a mi későbbi I. András királyunk (1046-1060) veszi feleségül, még hercegként. Az I. István ellen lázadó Vazul három fia, András, Béla és Levente Kijevbe menekülnek apjuk halálakor, és Jaroszláv udvarában lelnek menedékre. 1046-ban majd innen hívják őket haza a magyar főurak, hogy a fiú utód nélkül elhunyt István utáni hatalmi űrt végre legitim módon ki tudják tölteni. Csak András és Béla ér haza, Levente sorsa innentől kezdve ismeretlen. Az ő fogadásukra indul Gellért püspök 1046-ban, amikor lázadók elfogják és a később róla elnevezett hegyről a mélybe taszítják egy kordéra kötözve.
Ugorjunk előre több mint két évszázadot: az 1237-ben bekövetkezett mongol betörés indítja el tulajdonképpen a három keleti szláv nép lassú elkülönülését, fizikailag elszeparálva őket egymástól. A szlávság egy része a mongol hódítók elől északra menekül, és Moszkva központtal jön létre egy új fejedelemség. Ők a mai oroszok elődei. A mongol Aranyhorda állama által uralt délebbi területeken maradt lakosság utódai az ukránok. (Krajna = határ, u-krajna = határszéli terület.)
Eközben az északnyugatra található Novgorodi Fejedelemség megőrzi függetlenségét, és 1242-ben a csúd-tavi csatában Alexander Nyevszkij, a „jégmezők lovagja” megállítja a Német Lovagrendet. 1380-ban Dimitrij „Donszkoj” Kulikovónál vereséget mér az Aranyhordára, és felszabadítja az orosz és ukrán területeket a mongol iga alól.
Hamarosan azonban Ukrajnát máshonnan éri fenyegetés: egyrészt nyugat felől a Lengyel-Litván Unió, másrészt délről a terjeszkedő Oszmán-Török Birodalom. Ekkor merül föl, szinte magától adódóan, az Oroszországgal való szövetség kérdése. 1653 utolsó hónapjaiban III. Alekszij orosz cár és Bogdan Hmelnyickij ukrán atamán tárgyalásokat kezdenek a két állam egyesüléséről, aminek eredményeként Perejaszlavban alá is írják az erről szóló egyezményt. Ezt az ukrán Rada (nemesi gyűlés) 1654. február 18-án fogadja el közfelkiáltással.
Ugorjunk most megint egy nagyot, egészen 1922. december 30-áig, a Szovjetunió megalakulásáig, amikor tagköztársaságok szövetségeként határozzák meg az új államformát. Az I. világháború, az 1917-es két forradalom, a polgárháború, a Churchill által szervezett szovjetellenes intervenció, és nem utolsó sorban az 1920-ban megvívott lengyel-szovjet háború zűrzavara után vagyunk. Ez utóbbi fontos történelmi mozzanat, messzemenő későbbi kihatásokkal! Ugyanis az éppen megszülető lengyel állam erővel elszakítja a belső viszályoktól meggyengült Szovjet-Oroszországtól Nyugat-Belorusziát és Nyugat-Ukrajnát, valamint Dél-Litvániát. Ez utóbbi esetében még a litván fővárost, Vilniust is Lengyelországhoz csatolják, és ott is marad 1939-ig! Képzeljük el, ha mondjuk Pozsonyt elszakítanák Szlovákiától, Bécset Ausztriától, Budapestet Magyarországtól, stb.!
(A Molotov-Ribbentrop paktum: mítosz és valóság) 1939. augusztus 23-án Moszkvában írják alá ezt a mindenkit akkor megdöbbentő semlegességi és megnemtámadási szerződést. Azonban szó sincs arról, hogy a két diktátor, Hitler és Sztálin, szövetséget kötött volna egymással, de még Lengyelország felosztásáról sem állapodtak meg. Ugyanis a szerződésben, de még annak titkos záradékban sem esik szó Lengyelországról. 1991-ben Borisz Jelcin átadta a lengyel kormánynak a megállapodás teljes szövegét, beleértve a titkos záradékot is. A szerződés azt tartalmazza csupán, hogy amennyiben az egyik aláíró fél megkísérli visszaállítani 1918-as határait, a másik fél semleges marad. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a Lengyelország elleni 1939. szeptember elsejei német támadás után a szovjet fél majdnem három hetet kivár, és csak szeptember 17-én lépi át a Vörös Hadsereg a lengyel határt. Arról ma már Nyugaton is, Lengyelországban is sokan megfeledkeznek, hogy ekkor több tízezer lengyel, köztük nem kevés katona, menekül el Magyarországon keresztül, akik majd részt vesznek a Hitler elleni háborúban, nagyon sok fronton. A lengyelek tömeges érkezése hazánkba Kárpátalján keresztül következik be, amit a szovjet hatóságok meg sem próbálnak akadályozni. Pedig megtehették volna! Ezek a lengyel katonák majd részt vesznek a brit légtér védelmében 1940-ben, Észak-Afrikában a Rommel elleni harcokban, az olasz hadjáratban, majd Európa felszabadításában. Magyarországon a lengyel menekültek ellátását id. Antall József államtitkár szervezte, igen eredményesen! Jó lenne ezekről a tényekről gyakrabban is szót ejteni a hagyományos lengyel-magyar barátság jegyében!
A Vörös Hadsereg 1939 szeptemberében csak az 1918-ban megállapított határig, a Curson vonalig nyomul előre (1), tulajdonképpen visszaszerezve Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Belorusziát a Molotov-Ribbentrop paktum szerint, tehát szovjet katona nem is lép eredeti lengyel földre. Ukrajna és Belaruszia így szerzi vissza a lengyelek által korábban elrabolt nyugati területeit! Ukrajnában erről ma szemérmesen megfeledkeznek. Szó sincs itt az annyit emlegetett „szövetségről” a két diktátor között, semlegességi szerződés volt a Molotov-Ribbentrop paktum, és nem több. De ennek megkötésére éppen a nyugati hatalmak viselkedése kényszerítette rá a szovjet vezetést! 1939. szeptember 3-án végre Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent Németországnak, feledtetve ezzel a Csehszlovákiát Hitlernek oda dobó szégyenletes Müncheni Egyezményt, a korábbi bűnös „békéltető” politikát! De ezután nem történt semmi! Mondjuk ki nyíltan: Lengyelországot magára hagyták, elárulták! Folyt a „furcsa háború” Németország nyugati határainál, lövés se dördült, miközben a lengyel nép elvérzett az egyenlőtlen küzdelemben. Ugyanis a nyugati hatalmak azt várták, hogy amint a náci Németország és a Szovjetunió határai összeérnek, a két gigászi diktatúra egymás torkának esik! Mert nem olvasták a Mein Kampfot, abban Hitler leírja, hogy Oroszországban kell életteret szereznie a germánoknak, de előtte Franciaországot kell leverni. Döbbenetes, de minden úgy történt később, ahogy Hitler a Mein Kampfban leírta!
És itt még nincs vége a történetnek, ugyanis 1939 szeptemberében a Vörös Hadsereg felszabadítja Litvánia ugyancsak 1920-ban a lengyelek által elorzott területeit, beleértve fővárosukat, Vilniust is, visszaadva azt a litván népnek. Ekkor még nincs szó Litvánia bekebelezéséről, az csak a következő év nyarán következik be, válaszul a Balti országokat ért náci Németország fenyegetésére.
Ugyanakkor nem hagyhatjuk szó nélkül, mert bizony szerecsenmozsdatásnak tűnne, a nyugat-ukrajnai Katynban ezután elkövetett sztálini bűntettet, amelynek során közel 22 ezer lengyel tisztet, állami tisztségviselőt, értelmiségit gyilkolnak meg az NKVD hóhérai. Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó elnöke elismerte a szovjet állam akkori felelősségét, és bocsánatot kért a lengyel néptől. A történelmi megbékélésre utaló gesztust el kellett volna fogadnia a lengyeleknek, de sajnos nem ez történt. Mint ahogy a Balti államokban és Finnországban is ugyanezt az attitűdöt látjuk: a szinte betegessé váló ruszofóbiát.
(Az „ukrajnai éhínség” hamis mítosza és a valóság.) Mi is volt az bizonyos „ukrajnai éhínség” az 1930-as évek elején? Valóban igaz lenne, hogy az őrült Sztálin ki akarta tudatosan éheztetni az ukrán népet? Nem kívánom szovjet diktátort fölmenteni égbekiáltó bűnei alól, de ilyen politika még egy elmebeteg despota esetében is abszurd lenne, hiszen saját hatalmát ásná alá!
Az 1930-as években az egész északi féltekét, Eurázsiát és Észak-Amerikát, elhúzódó súlyos aszály sújtotta, csak akkor ebből még nem lett klímahisztéria…
Az Egyesült Államok középnyugati síkságának agráriumát szabályosan tönkre tett 1931-39 között a „nagy porviharok évtizede”. Szinte elsivatagosodott a legnagyobb gabonatermelő vidék, 2,3 millió farmercsalád menekült a városokba az éhínség elől. John Steinbeck regénye, az Egerek és emberek, ecseteli megrázó módon ezt a nagy ökológiai tragédiát. A regény végén elindul a család, hátrahagyva homokba-porba temetett élettelen farmját. Ne feledjük el, hogy 1938-ban az amerikai farmok 90 százalékában még nem volt villany!
A Szovjetunióban ugyanekkor, 1931-1935-ben 7-8 millió ember halt éhen az Orosz Föderációban, vagyis kétszer-háromszor több mint Ukrajnában, ahol 2-3 millióra rúgott az áldozatok száma! Közben a kazahsztáni „éhségsztyeppén” is másfél millióan haltak éhen.
Szerencsétlen módon mindez egybeesett az 1929-1935 közötti erőszakos kollektivizálással, ami felerősítette a negatív ökológiai folyamatokat, és a kettő együtt vezetett egyrészt a súlyos éhínséghez, másrészt a parasztság elleni terrorhoz. A városi pártbürokraták nem hitték el a parasztoknak, hogy csak annyi termés termett, és tényleg nem tudnak többet beszolgáltatni. Nem teljesültek a gabonabeszolgáltatási tervek, és a kulák („gazdag” paraszt) lett a bűnbak. Közben folyt az első ötéves terv, és az erőltetett iparosításhoz nagy szükség volt a gabonaexportból származó bevételekre, ami viszont a nagy világválság következtében is gyorsan zsugorodott. Ezek a kőkemény tények, de sajnos a holodomor hamis interpretálása, napjainkban nagyon is alkalmas a ruszofóbia felkorbácsolására Ukrajnában. Az ördögöt nem kellene a valóságosnál is feketébbre festeni: a sztálini diktatúra valós gaztetteiről nyíltan beszélni kell, de nincs szükség ennek a további felnagyítására, kiszínezésére.
Egy megjegyzés még ide: a kommunizmus 100 millió áldozatáról szóló mítosz is minden alapot nélkülöz, légből kapott, messze eltúlzott adat, ami csak arra jó, hogy relativizálja a fasizmus, a nácizmus bűneit! Ez sajnos ma nálunk, és szerte a világban jól érzékelhető tendencia. Nem csak a posztszovjet államokra jellemző, de a nyugati médiára is.
(A Szovjetunió szétesése után) 1991. december 25-én Mihail Gorbacsov lemondásával megszűnt a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (CCCP), majdnem napra pontosan az 1922. december 30-i megalakulása után 69 évvel. Úgy tűnt, hogy ezzel beköszönt végre a világbéke, túlléptünk a hidegháborún! Francis Fukuyama, japán történész is a történelem végéről értekezett ekkor. Nem ez következett sajnos! Először szörnyű béka-egér harc Jugoszlávia romjain (tekintsünk ma Koszóvóra!), az azeri-grúz-örmény háromszög konfliktusai Európa keleti peremvidékén, most pedig az orosz-ukrán háború nyugati asszisztálással! Ha már föllobbant a tűz, öntsünk rá még benzint! Ne szépítsük a dolgot: erről szól ma a Nyugat beavatkozása Ukrajnában!
A ma már teljesen anakronisztikus, infantilis, megkésett, sovinizmussal mérgezett nacionalizmusok egymásnak feszülése, béka-egér harca, amit látunk, itt, a civilizált Európában. Mindez pedig, megint hangsúlyozom: a Nyugat tevőleges asszisztálásával! Egy végtelenül ostoba, felelőtlen, idejétmúlt politikai-ideológiai paradigmarendszer jegyében A nagy kérdés most az: amit sikerült elkerülnünk a hidegháború legsötétebb évtizedeiben, az most mégis bekövetkezhet egy teljesen alkalmatlan politikai-szellemi generáció infantilizmusa eredőjeként?
A Szovjetunióból való kiszakadás után keleti szomszédunknál a három nagy szláv testvérnép szabad egymásra találásának eszméje helyett permanens módon erősödött az infantilis, kirekesztő nacionalizmus, sőt, a ruszofób töltésű sovinizmus. Alexander Szolzsenyicin, a Nobel-díjas orosz író 1991 után várja ezt a megbékélést, egymásra találást, ám kis idő múlva döbbenten látja a „Ruszkik haza” feliratokat mindenfelé. –Hova haza?- kérdezte az író. – Ez a mi hazánk is, mi itt őslakosok vagyunk! A kárpátaljai magyarok ugyanezzel az attitűddel találkoztak, és találkoznak a mai napig! Munkács és Ungvár utcáin egyenruhában, náci jelképekre emlékeztető szimbólumokkal, zászlókkal vonuló csőcselék, magyarellenes rigmusokat skandálva, nap, mint nap! És mindehhez évekig a demokráciáról, emberi jogokról papoló Nyugatnak egy szava sem volt, de nincs ma sem! A magyarok érdekképviseletét ellátó KMKSZ irodáját Ungváron felrobbantották. Nem holmi Molotov-koktéllal, hanem profi pokolgéppel. Brenzovich László, a KMKSZ elnöke a családjával együtt Magyarországon kért menedékjogot az életveszélyes fenyegetések miatt. A munkácsi Turul-madár eltávolítása, a Vereckei honfoglalás emlékmű ismétlődő meggyalázása, mind az ottani magyar kisebbség megfélemlítését, megalázását szolgálta!
Nyugodtan kimondhatjuk, nem kell kertelni: az összes nemzetiség durva elnyomása, terrorizálása folyik ma is, gondolok itt a felháborító nyelvtörvényre például, amely megtiltja, hogy az első négy osztály után is anyanyelvén tanulhasson továbbra is a diák. Ez bizony erőszakos ukránosítás, amely erősen emlékeztet a hírhedt náci árjásításra, gleichschaltolásra! Ezekről a tényekről farizeus módon hallgat a nyugati média. Újabban a nemzetiségi családok ezer eurót kapnak (az európai és amerikai adófizetők pénzéből!), ha ukrán nyelvű iskolába íratják be gyermeküket már az első osztályba. A cél egészen nyíltan a nemzetiségek szabályos eltüntetése, beolvasztása. A másik tragikus jellemzője a nacionalista-soviniszta ukrán politikának a következetes konfrontálódás Oroszországgal, ahol, és amilyen módon csak lehet.
Nézzük meg ennek az egyre torzuló, egyre veszélyesebb politikának a főbb állomásait! Viktor Janukovics 2010. II. 25. – 2014. II. 22. között volt elnök, és konstruktív szomszédsági politikát igyekezett folytani nagy szomszédjával, annyira, hogy 2013-ban nem írta alá az Európai Unióval kötött csatlakozási szerződést, tartva Oroszország rosszallásától. Sokaknak ez nem tetszett
Nyugaton és 2014 februárjában a kijevi Majdan téren beindult egy a mai napig tisztázatlan, zavaros, erőszakos tüntetéshullám, ahol a videofelvételek tanulsága szerint ott bratyizott a tüntetőkkel a szenilis amerikai szenátor, John McCain. Bekövetkezett egy szabályos puccs: Viktor Janukovics elnököt február 23-án egyértelműen törvénytelen módon megfosztotta elnöki tisztségétől az ukrán parlament, a Rada, holott nem volt meg ehhez az alkotmányban előírt kétharmad! Hatalomra került egy addig ismeretlen kétes figura, bizonyos Alexander Turcsikov, akinek furcsa regnálása csupán 2014. február 23-ától június 7-éig tartott, majd rejtélyes módon ő is eltűnt a süllyesztőben. Végül elérkezett Ukrajnában is az oligarchák kora, egy bizonyos Petro Porosenko, a Forbes Magazin listája szerint 1,3 milliárd dollárnyi vagyonnal a hetedik leggazdagabb ukrán lett elnök. Porosenko rögtön azzal kezdte, hogy a legnagyobb ukrán állami olaj-és gázipari vállalat, a Burina Holding Igazgató Tanácsában elhelyezte az amerikai Obama kormány elnökhelyettesének, a későbbi elnöknek, Joe Bidennek, züllött, drogos, aranyifjú fiacskáját, Hunter Bident. Az akkori hírek még 83333 dolláros havi apanázsról szóltak, ma már „csak” 50 ezer dollárról, de ez lényegtelen kérdés. Mellesleg micsoda véletlen egybeesés: akkoriban a Biden család éppen eladósodott egy ingatlanvásárlásra felvett hitel kapcsán. Ez már szemet szúrt az akkori ukrán főügyésznek, Viktor Sorokinnak is, aki vizsgálatot indított a Burina Holding zavaros pénzügyeinek kivizsgálására. Ám ekkor nem kisebb helyről érkezett a durva fenyegetés, mint magától Joe Bidentől, hogy ugorhat a beígért egymilliárd dollárnyi amerikai hitel Ukrajnának. Mit volt mit tenni, „a pénz beszél”, Janukovics elnök menesztette Viktor Sorokint! Akit aztán majd megmérgeznek Görögországban! (4.)
Azonban Viktor Janukovics Oroszország politikáját nyugati támogatói túl puhának tartották, ezért meg is buktatták az 2019. áprilisi választásokon. Ugyan, csak a második fordulót nyerte egy bizonyos, Volodimir Zelenszkij, mégis 73 százalékkal. A nagy kérdés: vajon miért nem nyerte meg már az első fordulót, ha ekkora arányú lett a végső győzelme? Még egy megjegyzésem: ilyen fölénnyel még Vlagyimir Putyin sem szokott győzni, legföljebb Lukasenka Fehéroroszországban. Azt is látni kell, hogy Zelenszkij földcsuszamlás-szerű győzelme óta folyik Ukrajna természeti kincseinek lenyúlása, az ország szabályos kifosztása a multicégek által! A kiváló ukrán termőföldek egyharmadát már amerikai agrártermelő óriásvállalatok vásárolták föl!
És mi lett a demokráciából, az emberi jogokból? Egypártrendszer, betiltva az összes ellenzéki párt és civil szervezet, felfüggesztve a sajtó-és szólásszabadság. Csak ukrán nyelven lehet ügyeket intézni a hivatalokban, a postán, az üzletekben. De ezen is túlmenve, már azokat is atrocitások érhetik, akik nyilvános helyen nem ukránul beszélnek egymással! Az egész világ láthatta az utcai fákhoz, lámpaoszlopokhoz kikötött szerencsétleneket, akiket bírósági ítélet nélkül „pellengérre állítottak” lopás, betörés vádjával. Ne feledjük, hogy még a bűnözőket is védik bizonyos emberi jogok, nem a középkorban élünk!
Az is köztudott tény, hogy az országban mindenütt burjánzik a korrupció, az oligarcharendszerek törvényszerű velejárója. A nyugati pénzügyi segítség legalább egyharmada magánzsebekbe vándorol, a fegyverszállítmányok nem kevés része muszlim terrorszervezeteknél köt ki a Közel-Keleten. Úgy tűnik, hogy ez már a nyugati potentátoknál is elérte az ingerküszöböt, leváltották a korrupt hadügyminisztert, akinek irányításával 3-4-szeresen túlárazva folyt a „közbeszerzés” a hadsereg részére, rokoni-haveri oligarchacégektől. Most fogadták el nemrég az Európai Unió tizedik oroszellenes szankcióját, miközben kiderült, hogy Volodimir Zelenszkij itáliai luxusingatlanát éppen orosz oligarchák bérlik.
(A Krím félsziget hova tartozása) 1783-ban II. (Nagy) Katalin hódította meg ezt a stratégiai szempontból fontos féleszigetet, I. (Nagy) Péter sikertelen próbálkozásai után. Oroszország számára létkérdés volt a kijutás a meleg tengerekre, így főként a Fekete-tengerre. Nagy Katalin rögtön megalapította Szevasztopol kikötővárosát, és létre hozta a fekete-tengeri flottát. A II. világháború alatt, 1941. október 30. – 1942. július 2. között, 250 napon át tartott Szevasztopol hősies védelme, az orosz történelem dicső fejezete, a hazaszeretet ma is méltán csodált példája . (1)
1954. február 18-án volt a perejaszlavi orosz-ukrán egyesülési szerződés 300 éves évfordulója. Nyikita Szergejevics Hruscsov, az SZKP főtitkára, a korábbi ukrajnai első titkár, ezen a napon adományozta nagylelkűen Ukrajnának a Krím félszigetet. Valójában ez az aktus egy belső hatalmi játszma fontos része volt: Hruscsovnak el kellett nyernie Sztálin halála (1953. III. 5.) után az ukrán KP támogatását a hatalomért. A lakosság közel 90 százaléka továbbra is orosz maradt, ez a hova tartozás a Birodalmon belül, nem kapott nagy jelentőséget. Viszont ebből következik, hogy a Szovjetunió szétesése után Ukrajnának illett volna elismernie az Orosz Föderáció jogát a Krím féleszigetre, kinyilvánítva, hogy az 1954-es „nagylelkű” hruscsovi gesztus érvényét veszti. De ha mégsem, akkor is fel lehetett volna ajánlani az ott élő orosz többségnek az autonómiát. Vagy ha már nem, akkor sem kellett volna évről évre kurtítani az ottani orosz lakosság emberi, nemzetiségi jogait, márpedig ez történt folyamatosan! Az orosz kisebbség (ott a többség!) elég türelmes volt, hiszen egészen 2014-ig várt. Akkorra viszont megelégelték az egyre durvuló ukrán elnyomást, és népszavazást tartottak a hova tartozásról. Ez nem más, mint a Woodrow Wilson-i önrendelkezés elvének érvényesítése! Mégis micsoda hisztéria kerekedett ebből Nyugaton! Az annexióról, elcsatolásról, megszállásról szóló nyugati propagandaszólamokkal szemben oda 2021-ig egyetlen katona sem tette be a lábát az Orosz Föderációból. Nem is kellett, hiszen a közigazgatásban, a hadseregben, a flottánál, a rendőrségnél döntően orosz nemzetiségűek dolgoztak korábban is. Nem különös: Koszovó esetében Nyugaton milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak eme „önrendelkezési” elvnek, de milyen nagyvonalúan elsiklottak emellett a Krím félesziget esetében. Ez részint tudatos kettős mérce, másrészt a történelmi ismeretek hiánya a mai nyugati politikusi nemzedékben. Ennek iskolapéldája volt Barack Obama dicsekvése arról, hogy az ő édesapja részt vett Auschwitz felszabadításában.
(Ki kezdte a háborút?) A világ 2014 után ismerte meg a Donbasz földrajzi térség nevét. Ez a Donyeckij Basszéjn (Donyecki Régió) rövidítése. A Donyec folyó mentén húzódó, két részből, Donyeckből és Luhanszkból álló területi-közigazgatási egység, túlnyomó részt orosz nemzetiségű lakossággal. Egyben igen fontos iparvidék.
2014-ben, a Krím lakosságának döntése után, annak hatására, az itt élő oroszok is népszavazással döntöttek sorsukról. Ekkor még nem is volt szó az Orosz Föderációhoz való csatlakozásról, csak az önállóságról. Ők sem kértek már az ukrán elnyomásból! Itt sem történt semmiféle annexió, erőszakos elszakítás, megszállás, egyetlen katona sem érkezett ide az Orosz Föderáció területéről. A csatlakozásra, a Föderáció csapatainak érkezésére csak hét évvel később, 2021-ben került sor. De miért is? Az ukrán állam, ahelyett hogy leült volna velük tárgyalni már a népszavazás előzetes belebegtetésekor, durva agresszióval válaszolt: nyolc éven át ágyúzták, bombázták, rakétázták éjjel-nappal az ottani városokat, falvakat. A Nyugat megint cinikus, farizeus módon hallgatott! 15 ezer, többnyire civil áldozata volt ennek a nyílt permanens agressziónak. És az ukránok nem hagyták abba az elkeseredett orosz lakosság végső lépése, az Orosz Föderációhoz való csatlakozás után sem! De ezzel már az Orosz Föderációt vonták be a fegyveres konfliktusba! Ki is kezdte ezt a háborút, ki az eredeti agresszor, avagy a humoros kérdést idézve: „ki ütött vissza először”?
Nagyon fontos azonban itt hangsúlyoznom, hogy nem az ukrán nép a bűnös, ők csak elszenvedői saját korlátolt politikusai, és azok külföldi támogatói felelőtlen politikájának. Kimondta már cinikus módon amerikai szenátor is, hogy az USA harcol az utolsó ukránig!
(A Brzezinski doktrína) „Az öreg tábornokok a múlt háborúira készülnek föl!” – mondta Napóleon. Nos, ez igaz az értelmi képességeiket tekintve már agg politikusokra és politológusokra is. Zbigniew Kazimierz Brzezinski Jimmy Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt 1977-1981-ben. 1994-ben megjelent tanulmányában azt javasolta, hogy az USA törekedjen éket verni Oroszország és Európa közé, mert e két hatalom egymásra találása veszélyeztetné az Egyesült Államok világhatalmi dominanciáját. Számomra nyilvánvaló, hogy Brzezinski beleragadt a hidegháború letűnt, avítt paradigmarendszerébe, és sajnos ez a mai félművelt, sok tekintetben alkalmatlan európai és amerikai politikusi nemzedékre is igaz! A Szovjetunió megszűnése, a hidegháború lezárása után a Nyugat, tehát Európa és az Egyesült Államok közös érdeke az lett volna, ha Oroszországot integrálják a nyugati szövetségi rendszerben, beleértve a NATO-t és az Európai Uniót is! Éppenséggel azt kellett volna megakadályozniuk, hogy Oroszország közeledjen Kína, Irán, Észak-Korea, stb. felé! Értelmetlen és érthetetlen ruszofób politikájukkal pont ennek ezt érték el! A Nyugat felelőtlen és ostoba vezetői elszalasztottak egy hatalmas történelmi lehetőséget: megvalósíthatták volna Fukuyama álmát a történelem végéről, a világbékéről. Amit a Nyugat művelt a Szovjetunió szétesése, a hidegháború megszűnése után, főként Oroszország politikájával, az „több mint bűn, hiba volt”, Joseph Fouché szavaival élve. Ne felejtsük el, hogy nem a mai, putyini Oroszországról beszélek, hanem az 1990-es évekről, amikor még meg lehetett volna egyezni Borisz Jelcinnel, és az akkori orosz elittel! A 90-es években még nyitva állt az út Oroszországban is a demokrácia felé való fejlődés előtt. Sajnos a Brzezinski doktrína megvalósulásával, Oroszország ellenségként való kezelésével, a NATO kelet felé nyomulásával sikerült felébreszteni megint az orosz népben a Nyugat általi fenyegetettség érzését, az „erős kéz” iránti hagyományos igényt.
Most Svédország és Finnország NATO-csatlakozásával kapcsolatban fölteszem a kérdést: ennek mi az értelme? A hidegháború évtizedeiben éppen a semlegesség biztosította Svédország, Finnország, Ausztria, Svájc igazi biztonságát! Ma sem más a helyzet ebből a szempontból! Urho Kaleva Kekkonen és Olof Palme forog a sírjában! Nemrég Finnországot egy tapasztalatlan „bulizós csaj” vezette, mit is vártunk tőle? De a nyugati hatalmak ukrán potentátja, Volodimir Zelenszkij is csak egy ripacs, pozőr celeb, aki egyik régebbi „humoros” (vagy inkább gyomorforgató) performanszában a nemi szervével ütötte a zongorabillentyűket. (3) Ő ma Ukrajna vezetője. Hol van a süllyedés határa?
(A medve fülének és a sárkány farkának ráncigálása) A Nyugat felelőtlen politikusai a helyzet élezik minden lépésükkel, ahelyett, hogy a békés rendezés lehetőségét keresnék. A barlangjába szorított medve igen veszélyes, de a sárkány provokálása sem ajánlott senkinek. Márpedig ezt látjuk ma a nyugati hatalmak Oroszország és Kína politikájában. Egy nukleáris világhatalom katonailag nem legyőzhető! Hallok olyan érveket, hogy Vietnamban az amerikaiak, Afganisztánban az oroszok és az amerikaiak is vereséget szenvedtek. Elnézést, ha én ezt csacsiságnak titulálom: egész más dolog a perifériákon vereséget szenvedni, pláne egy proxiháborúban, mint egy világhatalmat a saját „előkertjében” sarokba szorítani! 1962 októberében sem volt pardon: az USA nem tűrhette el, hogy a Szovjetunió SS-4-es atomrakétákat telepítsen Kubába. Az más kérdés, hogy a szovjetek meg azt nem tűrték, hogy az amerikaiak 1960-ban 15 Jupiter rakétát állítottak föl Törökországban. Végül mindkét fél leszerelte az ő eszközeit, csak ama Jupiter rakétákról ma mélyen hallgat a nyugati média.
Ukrajna NATO csatlakozása olyan vörös vonal, amire Oroszországnak reagálnia kell, akár demokratikus a rendszere, akár egy diktátor vezeti. Jelenleg az utóbbi eset áll fönn, ami még veszélyesebbé teszi a helyzetet! Egyes nyugati politikusok, Oroszország feldarabolásáról ábrándoznak, elfeledkezve arról a tényről, hogy Oroszország ma a világ első számú nukleáris hatalma! Csak két adat! Az Orosz Föderáció jelenleg 2600 kis-és középhatósugarú rakétával rendelkezik, míg az USA csak 400 darabbal. Az amerikai stratégiák ugyanis úgy gondolkodtak, hogy korlátozott nukleáris háború nem lehetséges, ezért nem is kell ezt a kategóriát fejleszteni. Az oroszok meg másként gondolták.
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1943. július 12.-én a kurszki sztyeppén. Prohorovkánál német Párduc és szovjet T-34-es harckocsik vívták a történelem legnagyobb páncélos csatáját. Ma, 2023-ban, megint Ukrajnában Leopárd (vagyis Párduc) tankok néznek szembe orosz T-harckocsikkal! Ki merem mondani nyíltan: ez Németország történelmi szégyene! George Santayana, amerikai történész írta: „Akik elfelejtik a múltat, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt!” A német nép nagyon nagy árat fizethet még hamarosan tragikus történelmi feledékenységéért!
Ma, ebben a nehéz történelmi pillanatban az Egyesült Államokat egy teljesen alkalmatlan, szenilis aggastyán „vezeti”. Mit is várhatunk tőle? Jens Stoltenberg, a NATO norvég főtitkára Ukrajna győzelméről fecseg. A Nyugat vezető politikusainak elment az esze! Az emberiség létével, nem létével játszanak, és nem értik!
Végezetül gondoljuk végig: ha annak idején Mexikó kérte volna felvételét a Varsói Szerződésbe, az USA mit tett volna? Vagy, ha ma orosz hadihajók, repülőgépek grasszálnának a Mexikói öbölben, mi lenne? Márpedig a Fekete- és a Balti tengeren a NATO haditengerészete provokálja nap, mint nap Oroszországot!
Wilhelm Friedrich Hegelnek, a nagy német filozófusnak a gondolatával zárom cikkemet: „A történelem legfőbb tanulsága, hogy a népek és a kormányok soha semmit sem tanultak belőle!”
Dixi et salvavi animam meam! (Elmondottam és megmentettem a lelkemet!)
Irodalomjegyzék
1. Berend Iván: Válságos évtizedek. Gondolat Kiadó, 1982.
2. Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Európa Kiadó, 1994.
3. Gazdag László: A fejlődés természete. Civilizációk. Szamárfül Kiadó, 2011.
4. Gazdag László: Marx, marxizmus, szocializmus. Scolar Kiadó, 2016.
5. Gazdag László: Környezetgazdaságtan, környezetgazdálkodás. Kossuth Kiadó, 2018.
6. Hitler, Adolf: Mein Kampf. Gede testvérek kiadása.
7. Hruscsov, Nyikita Szergejevics: A személyi kultusz következményeiről. Beszámoló az SZKP XX. kongresszusának zárt ülésén 1956. február 25. Kossuth Kiadó, 1988.
8. Jan, Grigorjevics Vaszilij: A jégmezők lovagja. Móra Ferenc Kiadó, 1958.
9. Kershaw, Ian – Moshe Lewin: Sztálinizmus és nácizmus. Szukits Kiadó, 2015.
10. Kertész Imre: A végső kocsma. Magvető Kiadó, 2017.
11. Kissinger, Henry: Világrend. Antall József Tudásközpont, 2015.
12. Piketty, Thomas: A tőke a XXI. században. Kossuth Kiadó, 2015.
13. Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, 1982.
14. Szimonov, Konsztantyin Mihajlovics: Nem születünk katonának. Európa Kiadó, 1965.
Jegyzetek
1. Curson vonal. A Lord George Curson brit diplomata javaslatára elfogadott határ 1919-ben Szovjet-Oroszország és Lengyelország között. Figyelembe vette (volna) az etnikai határokat. 1920-ban a lengyel hadsereg átlépte keletre a Curson vonalat, egészen Kijevig jutott, ahonnan Tuhacsevszkij marsall vezetésével a szovjet haderő viszont Varsóig nyomta vissza őket. Végül a szovjet-orosz haderő kimerült, Lengyelország ellentámadásba ment át, és jelentős ukrán, fehérorosz és litván területeket kebelezett be. Ma az orosz-lengyel határ nagyjából az egykori Curson vonalat követi.
2. Szevasztopol hősies védelme. Szevasztopol védelmében kiemelkedő szerepe volt a fekete-tengeri flotta matrózainak. Az Erich von Manstein tábornok által vezetett 11. német hadsereg emiatt nem tudott felzárkózni a Sztálingrád ellen vonuló Déli Hadseregcsoporthoz! Ez nagy szerepet játszott végül a sztálingrádi csata kimenetelében!
3. Amikor a Szovjetuniót meghívták a NATO-ba Kevéssé ismert ma már, hogy amikor 1949. április 4-én megalakult a NATO, akkor felajánlották a Szovjetuniónak is a csatlakozást. Persze nyilván azzal a tudattal, hogy ezt a sztálini vezetés nem fogadhatja el. 1991 után viszont, főleg Borisz Jelcin elnöksége idején lett volna reális esélye annak, hogy egy ilyen javaslatot Oroszország elfogadjon!
4. Zelenszkijről ma is megoszlanak a vélemények: bohóc, vagy államférfi? Nemrég egy budapesti rendezvényen bizonyos Mark Galeotti, „neves” brit szakértő dicsérte Volodimir Zelenszkijt, mint kiváló politikust. A lengyel miniszterelnök pedig Zelenszkijt a XXI. század legeredményesebb politikusának nevezte. Sokak szerint viszont ő a Nyugat (főként az USA) közönséges bábja, aki inkább hazája lerombolásában, Európa gazdaságának válságba taszításában jeleskedik.
5. A leváltott Viktor Sorokin főügyészt görögországi nyaralása során higannyal megmérgezték. Két szívleállás, újraélesztés után Bécsben ugyanaz az orvos kezelte őt, aki korábban Viktor Juscsenko ukrán államfőt, annak hasonlóan rejtélyes dioxin mérgezése után. Juscsenko 1999-2001 között miniszterelnökként, majd 2005-2010 között köztársasági elnökként vezette Ukrajnát. 2004-ben akkora dioxin adag került a szervezetébe, hogy annak koncentrációja a megengedett mérték 100 000-szeresét érte el. A dioxin veszélyes rákkeltő anyag, az amerikai hadsereg használta Vietnamban lombhullató szerkén. Ez volt a hírhedt narancsszínű Agent Orange por.
Talán vannak, akik még emlékeznek Juscsenko eltorzult arcára!