Bendarzsevszkij Anton az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány szakmai igazgatója -a Mandiner Harctér adásában az ukrán háború kitörésének okáról úgy nyilatkozott, hogy „Oroszország megpróbálja visszaszerezni azt a hatalmi teret, amely korábban jellemezte a térséget.” Beszélgető partnere Robert C. Castel utalt arra, hogy „a Nyugat részéről ugyanilyen erőszakos terjeszkedés zajlott le Kelet felé”.
Nos, kedves Anton, ez utóbbi megjegyzés már közelebb visz a valósághoz.
Az ukrán helyzet megítélésével kapcsolatosan Ön az események közepétől vizsgálva mond szakmai véleményt, miközben az Ön által kiindulópontnak vélt tények és események egy azokat megelőző időszak történéseinek a következtében alakultak ki. Kap is „hideget, meleget” a kommentekből. Én azonban – bár magam is stratégiai végzettséggel rendelkezem – nem engedném meg magamnak azt, hogy hozzájuk hasonlóan kritizáljam az Ön szakmai képességét és tudását. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy egy folyamat értékelése akkor lehet egész, ha az input helyes adatokat tartalmaz. Ha hibás az input, torz lesz az output. Ha az input csak a féligazságokat tartalmazza, akkor az output, vagyis az értékítélet is minden bizonnyal csorbát szenved. Ezért hiányos és egyoldalú az Ön megközelítése az orosz-ukrán háború kitörésének okait illetően. Az én véleményem egy kicsit tágabb kontektusba helyezi az okokat, bár nem biztos, hogy az én zsebemben van a bölcsek köve. Az igazság viszonylagos és sokszor a „mi volt előbb a tyúk vagy a tojás?” kérdésének a tisztását követelné meg. Az információs háború világában azonban ez nem egyszerű dolog.
Úgy gondolom, hogy Ön nem a kezdetektől vezeti le a háborúhoz vezető okokat, hanem az előzmény eseményeket figyelmen kívül hagyta, és még a Majdan okozta háborúhoz vezető okot sem említi. A nyugati szemüveg mellé társítani kellene a keleti szemüveget, hisz az Ön által az orosz ukrán háború kitörésének fő okaként említett orosz birodalmi ambíciókat nem tagadva, a fegyveres konfliktus kitörését nem ez, hanem
Oroszország tűrőképességének a kifulladása okozta.
John J. Mearsheimer, a Chicagói Egyetem R. Wendell Harrison politikatudományi professzora a firenzei Európai Egyetemi Intézetben (EUI) 2022. június 16-án elhangzott beszédében kifejtette: „A központi állításom az, hogy az Egyesült Államok olyan politikát erőltetett Ukrajnával szemben, amelyet Putyin és más orosz vezetők egzisztenciális fenyegetésnek tekintenek, és ezt évek óta ismételten hangoztatják. Konkrétan arról beszélek, hogy Amerika megszállottan igyekszik Ukrajnát bevonni a NATO-ba, és nyugati bástyává tenni Oroszország határán. A Biden-kormányzat nem volt hajlandó diplomáciai úton megszüntetni ezt a fenyegetést, sőt 2021-ben újra elkötelezte az Egyesült Államokat Ukrajna NATO-ba való bevonása mellett. Putyin válaszul idén február 24-én megszállta Ukrajnát [… ] Nyugaton széles körben és szilárdan hiszik, hogy Putyin a kizárólagos felelős az ukrajnai válság és minden bizonnyal a jelenleg is tartó háború kialakulásáért. Állítólag birodalmi ambíciói vannak, ami azt jelenti, hogy Ukrajna és más országok meghódítására törekszik – mindezt azzal a céllal, hogy egy olyan nagy Oroszországot hozzon létre, amely némi hasonlóságot mutat az egykori Szovjetunióval. Más szóval, Ukrajna Putyin első számú célpontja, de nem az utolsó. Ahogy egy tudós fogalmazott, „egy baljós, régóta dédelgetett cél érdekében cselekszik: Ukrajna eltörlése a világ térképéről”. Putyin állítólagos céljait figyelembe véve teljesen logikus, hogy Finnország és Svédország csatlakozzon a NATO-hoz, és hogy a szövetség növelje erőit Kelet-Európában. A birodalmi Oroszországot végül is meg kell fékezni. Miközben ezt a narratívát újra és újra elismétlik a mainstream médiában és gyakorlatilag minden nyugati vezető által, nincs bizonyíték, ami alátámasztaná”.1
Ön is csupán az orosz birodalmi ambíciókból kiindulva elemzi a kialakult helyzetet, és homályban tartja az egypólusúvá vált világ vezető nagyhatalmának, az Amerikai Egyesült Államoknak a világuralmi törekvéseit, a monopoláris világrendszer fenntartására irányuló agresszív külpolitikáját és gyakorlatát, amelyről George Freeman, a STRATFOR agytröszt igazgatója, a The Chicago Council on Global Affairs-nél 2015-ben tartott sajtókonferenciáján ledöbbentő nyíltsággal beszélt.2 Bár Ön is úgy nyilatkozott, hogy „Nem gondolom azt, hogy el lehetett volna kerülni a háborút”, mivel bele volt programozva az egész térségbe, hogy itt összetűzésre kerül sor, de hogy mialapján nyilatkozott, mely események révén volt belekódolva a térségbe a fegyveres konfliktus, arról nem beszélt. Pedig erről beszélni kell, mert cinkos mindenki, aki erről hallgat. A program neve a világ új hatalmi felosztása, ami leginkább nem „orosz birodalmi ambíció”, hanem az egypólusú világrend vezetőjének, az Amerikai Egyesült Államoknak a „világuralmi törekvése” az egypólusú világrend fenntartására és „szabályainak” rákényszerítése a világra.
„Az oroszországi kapitalizmus szociális és gazdasági értelemben súlyos válságban van, jelentős mértékben a Nyugat, mindenekelőtt az amerikai szankciós politika következtében. Éppen a válságból való kijutás érdekében is igyekszik az új Oroszország a saját geostratégiai érdekeit képviselni, érvényre juttatni. De a geostratégiai érdekek érvényre juttatása keresztezi azokat az amerikai számításokat, amelyek értelmében az USA javára akarják újraosztani az energiapiacokat, mindenekelőtt az olaj- és gázpiacokat […] Az Egyesült Államoknak az áll érdekében, és politikáját az a tény határozza meg, hogy ezeket a piacokat részben legalább elhódítsa Oroszországtól. Ezért érdekében áll az Oroszország és az Európai Unió közötti ellentétek kiélezése, Oroszország és az Európai Unió – mindenekelőtt Németország – szembeállítása.” – nyilatkozta Krausz Tamás a Bartha Eszternek adott interjújában (eszmelet.hu).
Az USA globálpolitikai nézetei a hódítást, a világ megfélemlítését, és akaratának a világra való rákényszerítését tükrözi a nyomásgyakorlás különböző eszközeivel. A konfliktus kialakulását az 1990-es évek elejétől kialakult helyzet hordozta magába. Nem osztom véleményét, nem hiszek sem a monopoláris világrendszer, sem pedig az „egy világrend” nyújtotta biztonságban. A világ országainak többsége a többpólusú világrendet, a nemzeti önállóságot és szuverenitást helyezi az első helyre. A többpólusú világrendben a világ országainak kölcsönös érdekeken alapuló békés együttműködése, az országok belügyibe való be nem avatkozás elvéhez való visszatérés hozhat csak viszonylagos megnyugvást a forrongó világunkban. A többpólusú világrend végleges elvesztésének félelme okozta az időlegesen uralkodó egypólusú világrendben a háborús konfliktust Európában. Vagyis háborúk nem csak a többpólusú világrendben léteznek, hanem a monopoláris világrend sem garantálta a tartós békét.
Röviden vázolnám a teljesség igénye nélkül, hogy miképpen alakult ki az orosz-ukrán fegyveres konfliktus.
A Szovjetunió – orosz szemüvegen keresztül – akkor ásták meg a sírjukat, amikor a csapataikat kivonták Nyugat-Európából. Európa közepén egy hatalmi vákuum keletkezett, amelyet ígéretei ellenére a Nyugat és az USA nyomban kihasznált. Az USA azon nyomban kinyilvánította, hogy visszatér a „feltartóztatás” politikai stratégiájának végrehajtásához, ami a második világháború befejezését követő hidegháborús időkre emlékeztet. Teljesen mindegy, hogy ki kezdte, ki nem kezdte. Ezt a fegyveres konfliktust az USA érdekszférájának kiterjesztése érdekében tett lépései okozták és ők is szervezték meg szövetségeseinek aktív támogatásával.
A szakértő a 90-es évektől bekövetkezett biztonsági egyensúly megváltozásának kérdéseiről is elfeledkezik. Márpedig az orosz-ukrán fegyveres konfliktus okát és az ahhoz vezető folyamatokat ennek elemzése nélkül hitelesen elvégezni nem lehet.
A 90-es évek elején Európai régióban volt egy egyensúlyi helyzet, amely a szovjet csapatok kivonulásával megbomlott a Nyugat javára. A szovjet fegyveres erők kivonásának feltételéül Gorbacsov azt kérte a nyugati országok vezetőitől, hogy az általuk létrehozott űrt ne töltsék fel, a NATO erői ne terjeszkedjenek kelet felé. Fatális hiba volt Gorbacsov részéről, hogy „a nagy kibékülés” mámorában (Málta, 1989 december 2-3)1 mindenféle dokumentum készítése nélkül megbízott az USA és a nyugat-európai országok vezetőinek az ígéreteibe.2 A NATO pedig nem sokat tétovázott. Időközben a Szovjetunió felbomlott.
Megkezdődött Oroszország tűrőképességének a próbálgatása! A feltartóztatás politikai stratégia szellemében a NATO nem csak kitöltötte azt a tért, amelyet annak előtte a szovjet fegyveres erők töltöttek be, hanem terjeszkedett tovább keleti irányba („vörös vonal”), és ma már az Északi tengertől a Fekete tengerig húzódó térségben felzárkóztak Oroszország határainak közvetlen közelébe. A szovjet fegyveres erők csapatainak kivonásával nem csak az európai régió stratégiai egyensúlya bomlott meg, hanem a NATO keleti irányú „lopakodó stratégiai előrevonásával” abiztonság egyenlő és oszthatatlan elv semmibe vételével további stratégiai erőfölényre tettek szert. Ez közvetlenül veszélyeztette Oroszország biztonságát („vörös vonal”), amelyre az orosz külügyminisztérium rendre érzékenyen reagált.
Meg kell azonban említenem – az általam jóval a háború kitörését megelőzően is többször hagoztatott és leírt – az orosz-ukrán háború kitöréséhez közvetett módon hozzájáruló okot, amely a szovjet csapatoknak az európai térségből történő kivonulását követő ú.n. „hatalmi vákuum” idején jött létre. Ez a volt szocialista országok vezetőinek biztonságpolitikai nézetei és gyakorlati tevékenysége volt (melynek helyességét persze rendre megmagyarázzák), melynek alapján a katonai blokk-semlegesség helyett a NATO-t választották, s ezzel „felajánlották” a területet a NATO keleti irányú terjeszkedéséhez ahelyett, hogy az Északi tengertől a Fekete tengerig terjedő katonai blokk-semleges zóna létrehozásával megakadályozták volna. „Ez lehetőséget adott volna egy több száz kilométer szélességű, észak-dél irányú, az Északi tengertől Jugoszlávia határáig terjedő, a „Köztes-Európa” területén húzódó semleges zóna létrehozására, amely a két katonailag jelentős erőt képviselő nagyhatalmat, – a Szovjetuniót (később Oroszországot), illetve a Nyugat-Európai államokat és az ott állomásozó NATO katonai erőit – egymástól elválassza, s ez által növelve a „zóna országainak” biztonságát. Ezzel a közép-kelet-európai államok területei kikerülhettek volna az „ütközési zónából” és nem képeznék ma sem a szemben álló fegyveres erők („lopakodó”) stratégiai előrevonásának és szétbontakozásának területét.”1
nyugati (NATO erők) és a keleti haderők csoportosításait, megakadályozva a NATO A NATO élt is a helyzettel, „a vákuum vonzotta a csapatait” kelet felé. A katonai blokk-semlegesség, vagyis a nyugati és keleti haderőcsoportosítások közötti „katonailag semleges övezet” létrehozása megakadályozta volna a NATO keleti irányú terjeszkedését, az USA és Oroszország közötti feszültség fokozatos kiéleződését, amely végül is az orosz-ukrán fegyveres konfliktushoz vezetett.
Ezt a véleményemet alátámasztotta John J. Mearsheimer, a Chicagói Egyetem R. Wendell Harrison politikatudományi professzora, aki a 2022. június 23.-ai előadásában kimondta, hogy „A tragikus igazság az, hogy ha a Nyugat nem folytatta volna a NATO ukrajnai terjeszkedését, ma valószínűleg nem lenne háború Ukrajnában, és a Krím még mindig Ukrajna része lenne”.
A NATO azonban nem csak a „lopakodó stratégiai előrevonással” terjeszkedett keleti irányba, hanem a Szövetség bővítésével is. Csehország, Magyarország és Lengyelország 1999. március 12-én, Szlovákia, Szlovénia, Észtország, Lettország, Litvánia, Bulgária és Románia 2004. március 29-én csatlakozott. Ezzel 26 tagországot számláló észak-atlanti szövetség lett határos Oroszországgal, emellett a Baltikum felett NATO-vadászrepülők kezdték meg a járőrözést. Történt mindez annak ellenére, hogy Oroszország a 2000-ben elfogadott doktrínájában (majd a 2010-es doktrínájában is) feltüntette a katonai veszélyek között a NATO további bővítését. Magyarország, Lengyelország és Csehország 1999-es csatlakozásával Oroszország lehetséges ütközőzónákat vesztett, illetve határossá vált a NATO-val Kalinyingrádnál. 2004-ben a balti államok belépése a szövetségbe elérhetővé tette hagyományos fegyverekkel Oroszország központi területeit a NATO számára. Emiatt több vezető orosz politikus is idegesen nyilatkozott arról a veszélyről, hogy a NATO megsértheti Oroszország területi szuverenitását.
A NATO főtitkára kijelentette, hogy „stratégiailag fontos országok lettek a szövetség tagjai. Közvetlen szárazföldi határa lett a NATO-nak Oroszországgal, emellett a Balkánon is erősödött a szövetség”. Majd Ukrajnára is szemet vetettek, mint oroszellenes hídfőállásra? Ez az USA szerint az „előretolt hadászati jelenlét”, amely magyarra fordítva előretolt hadászati védelmi helyzet és a hadászati támadás megindulási körlete. (újabb „vörös vonal”). Oroszország még mindig tűrte, hogy a NATO a „rugalmas támaszpont-koncepció” jegyében „a kisebb, olcsóbban fenntartható előretolt támaszpontokkal, katonai bázisok sokaságával vegye körül, amelyek lehetővé tennék amerikai csapatok gyorsabb és rugalmasabb átdobását az éppen beavatkozást igénylő válságövezetekbe”2, mint ahogyan azt hamarosan meg is tette pl. Romániába, Lengyelországba és Bulgáriába. (Európában állomásozó amerikai haderők parancsnoka, James L. Jones tábornok nyilatkozata). Oroszország válaszul Kalinyingrádtól a Jeges-tengerig rakétavédelmi rendszerek működtetését kezdte meg!A térségben fennálló feszültségek eszkalálódását olyan események jelezték, mint Hodges tbk és külföldi katonai tanácsadók 2008-as ukrajnai megjelenése, fegyverszállítások Ukrajnába, a Majdan-i események és az odesszai vérengzés, az ukrán hadsereg évekig tartó NATO-kiképzése 2014-től, Kijev és Washington által 2021 júliusában közösen megrendezett Sea Breeze hadműveletet a Fekete-tengeren 31 ország haditengerészetének részvételével, majd 2021 szeptemberében az ukrán hadsereg vezette a Rapid Trident 21 hadgyakorlat, Zelenszkijnek a nyilatkozata a Müncheni biztonságpolitikai konferencián, hogy Ukrajna atomfegyvert akar fejleszteni és NATO tagságot követelt, ami az atomfegyver mentes státus feladásának kísérlete volt, a Krím félsziget és Krasznodari terület között elterülő Kercsi-szorosban 2018 november 25.-én történt incidens az Ukrán Biztonsági Szolgálat két munkatársának koordinálásával.
Továbbá, a Fehér Ház mesterkedése, élén John Boltonnal, akiknek alapelve volt bármiféle olyan kötelezettségtől megszabadulni, ami megkötné Washington kezét a nemzetközi színtéren (nyitott égboltból kilépés problémái, a rakétaelhárító rendszerek telepítésével kapcsolatos nézeteltérések, a Minszki megállapodások végrehajtása helyett a polgárháborúban 8 évig lötték az ukrán fegyveresek Donyecket, ellenzéki politikai pártoknak, ellenzéki rádió- tv-csatornáknak és az ortodox egyház működésének a betiltása Ukrajnában a „demokrácia jegyében”, rakétaelhárító rendszerek és rakéták telepítése Romániában, biztonsági egyensúly helyreállítására tett 2021. decemberi orosz javaslatok elutasítása, diplomáciai kapcsolatok 2004-től való befagyasztása Oroszországgal, az orosz nyelv betiltása, stb). Aztán következett Svédország és Finnország NATO-ba való felvételének folyamata, melynek révén Oroszországot körbeveszi a NATO.
A Majdan-i események különös megvilágításba kerültek napjainkban a nigeri katonai puccs kapcsán. Ukrajnában nyíltan és durvább módszereket alkalmazva, az amerikai és más nyugati országok hathatós támogatásával, egy demokratikusan megválasztott államfőt puccsoltak meg 2014-ben, és helyébe egy Amerikát mindenben kiszolgáló bábot állítottak. Erről a „demokratikus puccsról” persze mélyen hallgatott a nyugati mainstream média. A Nigerben történő eseményektől azonban az információs tér egyre hangosabb. Követelik, hogy az egyébként szintén külföldi „segítséggel” demokratikusan megválasztott és katonai puccsal hatalmától megfosztott Niger elnökét, Mohamed Bazoumot a puccsisták helyezzék vissza az elnöki székbe. Sőt, katonai erővel fenyegetnek, ha ezt a puccsisták nem szívlelik meg! Ukrajna esetében nem a demokratikusan megválasztott elnök hatalmának visszaállítása érdekében „segítettek be” fegyveres erőkkel, hanem a puccsal hatalomra segített Zelenszkijt elnököt támogatták hatalmának megtartása érdekében. Zelenszkij megválasztásakor senki nem követelte, hogy állítsák vissza a demokratikusan megválasztott elnök hatalmát.
„Létezne demokratikus és antidemokratikus puccs, mert máskülönben hogyan lehetne értelmezni ezt a kettősséget, amely arcátlan módon tárul a szemünk elé?” – kérdezik a biztonságpolitikai szakértők.
Az USA továbbra is beavatkozik szuverén államok belügyeibe. „Az USA hatalmát a Föld legtávolabbi sarkáig kiterjeszti, és eldugott népekre kényszeríti rá gazdasági rendszerét. Mi, amerikaiak saját sírunkat ássuk.” – nyilatkozta Chalmers Ashby Johnson amerikai szak-író és professzor emeritus.1 Ez Magyarországon is közvetlenül tetten érhető. Gondoljunk többek között az amerikaiak 2022. évi választásokba történő beavatkozására, vagy David Pressman, az Egyesült Államok magyarországi nagykövetének belügyekbe való folytonos beavatkozásának eseteire. Sőt, nyíltan kimondták, hogy az USA támogatni fogja az ellenzéket a 2024. évi választásoknál.
Egyértelműen megállapítható, hogy az orosz-ukrán konfliktus tulajdonképpen egy amerikai-orosz nagyhatalmi játszma, amelyet az USA próbál eltakarni, de a tények makacs dolgok! Pénzzel és fegyverekkel ellátja, tervezi és szervezi a hadmozdulatokat, felderítési adatokat biztosít Ukrajnának annak érdekében, hogy a saját stratégiai elképzeléseit ukrán és idegen harcosok vérét áldozva megvalósíthassa, a katonai-ipari komplexumainak bevételét növelhesse a csőd szélén álló gazdaságának2 megmentése érdekében!3 A Majdani “forradalomnak” nevezett puccs-csal és az azt követő eseményekkel addig hergelték Oroszországot, amíg ki nem tört a háború, és a háború okán el lehet vágni az Orosz nyersanyagot és energiahordozókat Európától, Oroszországot pediga fejlett Európai technológiáktól.
Az USA geopolitikai érdeke több mint száz éve az, hogy Németország és Oroszország (Szovjetunió) között ne alakulhasson ki olyan gazdasági hatalom, ami az USA-ra nézve veszélyes lehet. Azzal, hogy Németországot elvágta az olcsó orosz energiától, egyrészt gyengítette Oroszország gazdaságát, másrészt lejtmenetre juttatta a német gazdaságot. A jóval drágább LNG gáz is a német gazdaság sírásója, az Egyesült államoknak pedig jelentős bevételt generál. A hatalmas tengeri szállításokkal pedig az óceánok és tengerek jóval nagyobb szennyeződését okozzák. A környezetvédők és a zöldek most mély hallgatásba burkolódznak. Az USA a felvásárolt feketeföldekért, a gazdasági és a geopolitikai érdekeiért az utolsó élő ukránig hajlandó háborúzni Oroszországgal.
Oroszország tűrőképessége pedig sziklaszilárd még mindig. Az ukránok több hónapja Oroszország honi területét lövik, holott Oroszország nem üzent hadat Ukrajnának. Ezért nem háborúról, hanem speciális hadműveletről beszélünk, amit nem Ukrajna ellen kezdett Oroszország, hanem az időközben köztársasággá kikiáltott Donyeck és Luganszk ukrán fegyveresektől való megtisztításáért harcoló erők megsegítését célozzák. Vajon az ukrán elnök a Minszki megállapodások végre nem hajtásával miért szalasztotta el azt a lehetőséget, hogy az autonómia létrehozásával megtartsa a két elszakadt területet ukrán fennhatóság alatt? Most azonban úgy értékeli, hogy a két terület Ukrajna része, így Ukrajna nem a két elszakadt köztársaság fegyveres erői ellen, hanem Oroszország ellen harcol hadüzenet nélkül. „A nyilvánosság előtt nincs bizonyíték arra, hogy Putyin azt fontolgatta, vagy még kevésbé azt tervezte, hogy véget vet Ukrajnának, mint független államnak, és Nagy-Oroszország részévé teszi, amikor február 24-én csapatokat küldött Ukrajnába” – mondta előadásában John J. Mearsheimer a firenzei Európai Egyetemi Intézetben.1 Az orosz területekre mért ukrán csapások már régen kimerítették a casus bellit, de Oroszország továbbra is tűri a csapásokat és józan megfontolásból nem üzen hadat Ukrajnának! Emlékeztetésül, a görlitzi rádióadó lengyel egyenruhába öltöztetett németek által történő megtámadása a II. világháború casus belli-je volt. Ukrajna ezt nem is rejti el ily módon. Nyíltan bejelentették, hogy Oroszország területére mért csapásaikat előzetesen egyeztették a szövetségeseikkel (USA, NATO, EU).
Ezek után nem véletlen, hogy Medvegyev, az Orosz Föderáció Biztonsági Tanácsának az elnökhelyettese akként nyilatkozott: „Az ukrán bűnözők bejelentették, hogy megállapodtak minden oroszországi csapásról”, például a Krím-félszigeten. <…> Egy rafinált casus belli, és Oroszországnak a lehetőség, hogy jus ad bellum (háborúhoz való jog, háborúindítás joga – beszúrás tőlem, M. Gy) keretein belül lépjen fel mindenkivel és minden NATO-országgal szemben. Szomorú, sajnos. Az Apokalipszis előrejelzései egyre közelebb kerülnek”.2
Az újabb hidegháború már néhány éve beköszöntött, kísérő jelensége pedig, a háború a küszöbön táncol. A helyzet egyre eszkalálódik, a harmadik világháború veszélyének sötét árnya vetül a világra. Megállítására pedig kevés erőfeszítés mutatkozik! A nagy kérdés csupán az, hogy meddig tart a felek tűrőképessége, és a pénz uralma vagy az emberek békevágya kerekedik felül.
Budapest, 2023.09.02
A szerző ny. tanszékvezető, egy. docens
Felhasznált irodalom:
1. https://nationalinterest.org/feature/causes-and-consequences-ukraine-crisis-203182
2. https://internetfigyelo.wordpress.com/2016/01/02/cia-az-eu-2020-ra-3-fele-szakad-mi-magyarok-kozepen-maradunk
3. „A hidegháború december 3-án délután 12 óra 45 perckor véget ért”, „Bush és Gorbacsov fogadalmat tesz a világnak: partnerek a békében” – így ünnepelte a világsajtó a máltai tanácskozást.
4. https://www.farodiroma.it/le-promesse-della-nato-di-non-espandersi-verso-est-parole-rinnegabili-a-puccio/
5. Dr. Helgert Imre – Dr. Mészáros Gyula: Magyar Honvédség a rendszerváltás sodrában. Antológia kiadó, Lakitelek, 2017 II. kötet 187. o.
6. Az USA világszerte 725 katonai támaszpontot üzemeltet. Az amerikai hadsereg 32 európai támaszpontjából egyedül 27 Németországban van. https://internetfigyelo.wordpress.com/2016/02/09/geopolitikai-szotar-blowback-i-resz/
7. https://internetfigyelo.wordpress.com/2016/02/09/geopolitikai-szotar-blowback-i-resz/
8. Az USA 31 ezer milliárd dollár adósságot halmozott fel.
9. Az afganisztáni háború napi 1 md $ volt. Az ukrán ennél több.