“Növekedni annyi tesz, hogy többek leszünk, fejlődni annyit, hogy jobbak!” Herman Daly
Alulról történő szerves – felülről indukált oktrojált építkezés
Az Elbától és Lajtától keletre való elkanyarodás elmélete tévedés! Ennek lényege, hogy a XV. század vége felé Európa keleti társadalmai – követve a Nyugatot – áttértek ugyan a naturálgazdálkodásról a piacgazdaságra, de a nyugati modellel ellentétben ez földesúri árutermelés lett, robotra és terményadóra alapozva. Nyugaton ezzel szemben általánossá vált a pénzgazdálkodás, a paraszti árutermelés, a pénzbeli adózás. Ez igaz, mégsem beszélhetünk elkanyarodásról, mert a különbség a Kelet és a Nyugat között már a kezdetektől megvolt Európában! Nyugaton a Római Birodalom bukása utáni etnikai szétforgácsoltság, valamint a központi hatalom hiánya a kis emberléptékű struktúráknak kedvezett, márpedig ezek mindig a modernizáció hordozói, lásd korábban a görög poliszokat, vagy később a reneszánsz városállamait Itáliában! Nyugat-Európában fél évezreden át (476-1000) egy alulról kiinduló szerves építkezést látunk, amely a városfejlődésben manifesztálódik látványosan, és ennek eredménye a civil szféra autonóm fejlődése. Ennek hatásai megmaradnak az ezredforduló utáni “abszolút” monarchiákban is, sosem voltak ezek annyira “abszolútak” ugyanis.
Ezzel szemben Kelet-Európában a népvándorlást a IX. század végén lezáró, újonnan érkező népek; a magyarok, lengyelek, litvánok, stb.; átveszik a nyugati mintát, és azt gyakran erőszakkal, fölülről vezérelve kényszerítik rá társadalmaikra. Innentől kezdve jellemző mindig is a civil szféra fejletlensége, a városfejlődés elakadása a mezővárosi szinten, és az egyre burjánzó-terjeszkedő központi hatalom. Erősen perszonálfüggő rendszerek alakulnak ki: ha “erős” az uralkodó (csupa “Nagy” jelző), akkor látszólag jól mennek a dolgok, legalábbis ezt mutatja a csillogó felszín. Így érkezünk el ama “elkanyarodáshoz”, ami nem az, aminek látszik, hiszen kezdettől fogva eltér a Kelet és a Nyugat fejlődési modellje Európában.
Mindennek a kulcsa az agrárstruktúra: ha az nem képes átalakulni (földreform hiánya!), akkor a társadalom szerkezete megmerevedik, a fejlődés lelassul. Ezt Karl Marx jól látta A tőke 3. kötete, IV. fejezetében, nem kellene őt leírni, a történetfilozófia terén nagyon is nagyot alkotott!
Persze sok a megtévesztő mozzanat, Kelet-Európában is láthatunk nekilendüléseket, felemás modernizációt egyes korszakokban, de ezek éppenséggel elfedik az alapstruktúra gyengeségeit. Ez igaz a magyar történelemre is, ahol végül az örökösen elodázott agrárreform csak 1945-ben következik be, de akkor is igen szerencsétlen módon, végletekig szétforgácsolt tulajdonszerkezetet eredményezve. Szinte törvényszerűen következik majd ebből az erőszakos kollektivizálás!
Beruházásvezérelte növekedés humán tőke vezérelte fejlődés helyett
A szocialista iparosítás nagy történelmi tévedése volt a “beruházás-vezérelte növekedés” hamis mítosza. Valójában az egész keleti régió (tehát az egész szovjet tömb) újabb modernizációs kísérletének látványos bukása visszavezethető erre a közgazdasági-gazdaságpolitikai téveszmére, persze sok egyéb tényező mellett. Ne feledjük: ez a mítosz Magyarországon ma is létezik, “müködik”, fékezve a valós modernizációt! De erről majd később.
Már 1966-ban Jánossy Ferenc magyar közgazdász kimutatta, hogy a megemelt beruházási ráta nem gyorsítja föl a modernizációt, legföljebb rövidtávon a növekedés ütemét. Ugyanis kialakul a termelés a termelésért ördögi köre: évente egyre több szenet, acélt, cementet, stb. termelünk, csak azért hogy jövőre még több szenet, acélt, cementet, stb. termeljünk. Én ezt azzal toldom meg, hogy a megemelt beruházási ráta egyenesen lelassítja a modernizációt, ugyanis ennek a gazdaságpolitikai stratégiának a hátulütője a humán tőke, tehát a tudás, a kreativítás leértékelése.
Ne feledjük ugyanis, hogy a bér beruházás az emberi tőkébe, és nem holmi termelési költség, ahogy ezt a magyar közgazdászok hiszik! A beruházási ráta megemelése a holt tőkét értékeli föl a humán tőke rovására! Ez jellemzi napjainkig a magyar gazdasági modell működését, amelyet ezért egyértelmű zsákutcának kell tekinteni. És itt emlékeztetnék tanulmányom mottójára: Herman Daly fontos megállapítására! Csak ezt a magyar közgazdászok a mai napig nem ismerik, nem értik, tisztelet a ritka kivételnek…
Exogén és endogén fejlődési modell
Rögtön hangsúlyozom, hogy a magyar gazdaságpolitika a rendszerváltás óta az exogén modellt, vagyis a külső erőforrások bevonására épülő stratégiát követi. Alapelv, szinte axióma lett 1990-től kezdve, hogy csak a külföldi tőke (értsd: multitőke!) modernizálhatja a magyar gazdaságot! Ez a tév-és rögeszme érhető tetten a mai napig.
Nézzük a két modell vélt és valós előnyeit, valamint hátrányait!
Exogén modell előnyei.
1. Rövidtávon feloldja a belső erőforrások szűkösségéből adódó szűk keresztmetszeteket.
2. Korszerű új technikát, termelési kultúrát hoz be, legalábbis a korábbiakhoz képest.
3. Szerves kapcsolatok épülnek ki a világpiaccal.
Exogén modell hátrányai.
A rövid távú, gyakran látványos pozitív hatások elfedik a hosszú távú negatív hatásokat. Nézzük ezeket!
1. A külső erőforrásbevonás következménye a hosszú távú jövedelemkiáramlás: a profitot évről évre kiviszik.
2. Nem a legkorszerűbb technikát hozzák be, az alapinnovációk eredményeit hétpecsétes titokként kezelik ugyanis. És nem a termelési lánc magas hozzáadott értéket előállító szegmenseit honosítják meg, hanem az alacsony hozzáadott értéket produkáló, “költségminimalizáló” láncszemeket.
3. A világpiac minden rezdülésének való fokozott kiszolgáltatottság.
4. Fokozott és tartós importfüggőség. Nem azonos a 3. pontban leírtakkal, emellett gyakran konvertálódik politikai függőséggé!
Endogén modell hátrányai.
1. A másik modell előnyeivel szemben szűkösek a belső erőforrások, és ez fékezi a modernizáció ütemét, legalábbis kezdetben, rövidtávon. Egy teljesen elmaradott harmadik világbeli ország esetében fontos szempont, de nem egy közepesen iparosodott európai ország estében, mint hazánk!
2. Rövidtávon nehéz hozzáférni a modern technikához.
3. Nehezebben megy a bekapcsolódás a nemzetközi munkamegosztásba.
Endogén modell előnyei.
1. Fokozottabb módon ösztönöz és kényszerít a belső innovációra, kreativitásra. Nagyon fontos pozitív hatás ez, és általában elhanyagolja a szakirodalom is.
2. Nincs hosszú távú jövedelemkiáramlás! A megtermelt hozzáadott érték itt marad!
3. Nem ragad be a gazdaság az alacsony hozzáadott érték tartalmú, „költségminimalizáló” köztes szférába.
4. A világgazdaság kedvezőtlen változásainak való kitettséget minimalizálni lehet.
5. minimalizálni lehet az importfüggőséget.
Nagyon lényeges ugyanakkor, hogy az endogén modellt követő ország ne törekedjen autarkiára, a fejlődéshez szükséges mértékben (de csak abban a mértékben!) kapcsolódjon be a nemzetközi munkamegosztásba.
Költségminimalizáló, vagy innováció vezérelte stratégia
A hagyományos költségminimalizáló gazdaságfejlődési stratégia olcsó bérekre, alacsony adóterhelésre épül. Ami a költségminimalizálást illeti, Európa egésze ezt az utat járja, illetve igyekszik járni, de ha ez már az életszínvonal rovására megy, akkor a társadalom lázadozni kezd a tapasztalat szerint.
Ázsia ezzel szemben szinte a II. világháború vége óta az innováció vezérelte utat járja, egyre eredményesebben. Japán, Dél-Korea, Tajvan, stb. elkezdték az oktatásügy erőteljes fejlesztésével, amibe a pedagógus kar magas bérszínvonala is bele tartozik. Aztán tanultak, másoltak, de rögtön tovább is fejlesztettek. Kína ugyan jókora késéssel, de végül ugyanezt az utat választotta.
Nagyon lényeges gazdaságpolitikai korszak volt az 1980-as évek, amikor viharos gyorsasággal végbement a világgazdasági korszakváltás, leépült a hagyományos gyárkéményes ipar, és a romjain felépült a brainigényes, kreativitás vezérelte, fehérköpenyes új gazdaság. Aki ebből kimaradt, pl. a szovjet tömb, benne hazánk, az lett a folyamat vesztese.
A mai magyar gazdaságfejlődési modell zsákutca!
„Fecseg a felszín, hallgat a mély” József Attila
Jól érzékelhető, hogy a rendszerváltás óta követett gazdaságfejlődési modell egyrészt exogén forrásra épülő, beruházás-vezérelte, valamint költségminimalizáló stratégia, amit egyértelműen modernizációs zsákutcának kell minősítenünk. Sok a megtévesztő mozzanat, ha számba vesszük a 2010 óta regnáló Orbán kormányok vélt, és esetenként valós eredményeit. 2010 után egy évtizedig tartott a világgazdaság több-kevésbé zavartalan konjunktúrája, ezt sikerült a túlzottan is nyitott magyar gazdaságnak meglovagolnia: 2014-től kezdve folyamatos erőteljes gazdasági növekedés volt tapasztalható. De még a valós eredmények mögött is ott rejlenek a csapdahelyzetek! Ilyen csalóka eredménynek tartom a dinamikus növekedést rossz szerkezetben, és ezzel kapcsolatban a munkanélküliség látványos csökkenését. Ugyanis a foglalkoztatottság növekedése nem a modernizációhoz köthető ágazatokban ment végbe (összeszerelő üzemek), másrészt a kvalifikált munkaerő nagyméretű kiáramlása kísérte. A humán tőke krónikus alulértékeltségének következménye jelentős emberi erőforrás veszteség volt, ma 600-700 ezer magyar szakember dolgozik külföldön. Ott hoz létre GDP-t, fizet adót, járulékot, ott vásárol árut, szolgáltatásokat.
Meg kell említeni még a rendszerváltás után végbement elhibázott, és velejéig erkölcstelen privatizációt, amelynek eredménye egy harmadik világbeli országot idéző oligarcharendszer lett, annak minden súlyos következményével együtt.
Ilyen következmény a gazdaság és a politika összefonódása, vagyis a gazdasági hatékonyságot eleve lerontó korrupció, most mindegy, hogy ezt a jogalkotás mennyiben „legalizálta”. Oligarcharendszer helyett széles, több százezres, vagy akár milliós kis-és középrészvényes középosztályt kellett volna teremteni, és akkor nem lenne ennyire polarizált a jövedelemszerkezet sem. Márpedig egy ilyen mértékű polarizáció a politikai stabilitást is fenyegeti hosszabb távon!
Rövidtávon sikeresnek tűnik tehát a magyar gazdaságpolitika, van növekedés, alacsony a munkanélküliségi ráta, hosszú távon azonban egyértelműen modernizációs kudarcról beszélhetünk, immár nem először történelmünkben. Magyarország előre megy, nem hátra, de egy újabb történelmi zsákutcában!