Bogár László gondolatébresztő írása nyomán
1935 adventjén kelt sorok mai olvasatának elkerülhetetlen gondolatmenete tart fogságában. A szerző a kolozsvári Hitel négy egyenjogú szerkesztőjének egyike, talán a leginkább politikus, mondhatni debattör, amit életútja is igazolt: Albrecht Dezső. Az ominózus sorok a Hitel 1936-os első számában jelentek meg az Építő Erdély című esszéjében, amely akkoriban érdekes vitát kavart a már működő a maiakhoz sokban hasonlító eszközökkel operáló és igen aktív baloldali félremagyarázók igyekezete nyomán.
Így szólt:
„Egyedül vagyunk, rokon nélkül. A magyarnak csak egy rokona van: Európa s ez a rokon sem akar tudni rólunk. A magyarság Európa reménytelen szerelmese. Ami hibánk van, mind ebből a reménytelen szerelemből fakadt: odadobtuk az életünket védelméért s ez volt a kisebb hiba, hiszen magunkat védtük elsősorban, de eldobtuk lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk. Bennünk Európa túléli saját magát: mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem.
És Európa? Várhatunk-e a nyugati népek szublimált vagy nyers imperiálizmusától segítséget? Tudjuk, hogy a török elleni harcokat, ha kevéssel is – az európai közösségi tudat utolsó fellobbanásaként – támogatták, mert érdekük volt, Zrínyi mégis az örök magárahagyatottságot állapítja meg: »Ím az kereszténységet mind előszámlálánk s nyilván látjuk, ezektül sem lehet segítség úgy, hogy az legyen fundamentuma az mi szabadulásunknak.« Jöhet, föltétlenül jöhet a magyarság számára kedvező hatalmi konstelláció, de erre ölbetett kezekkel várni őrültség és öngyilkosság. Az igazi erő: önmagunk ereje s az igazi segítség: ahogyan magunkon tudunk segíteni.”
Hivatkoztam már több ízben e sorokra, de most Bogár László: Mindig bajban című írása tovább görgette gondolataimat. Ezt a rövid szöveget abból az alkalomból írta, hogy meghallgatta az ATV-ben Rónai Egon riporter Orbán Viktorral készített, s oly nagy vihart kavart, valóban rendkívül jelentős interjúját. Ebben – a pénzügyi védőpajzs szükségességét magyarázva – hallhattuk, hogy a miniszterelnök szerint „Magyarország mindig bajban van”, (s hozzáteszi, hogy: „…az első világháború óta mindenképpen.”). Bogár László erről – egyebek mellett – így ír:
„Az első világháború említésével Orbán Viktor nyilván Trianonra és e tragédia következményeire utalt, de mivel jövőre a választási év egyúttal Mohács ötszázadik évfordulója is lesz, így a »Magyarország mindig bajban van« fordulat egy tágabb kontextusban is megállja a helyét. Mert, hogy vajon nem voltunk-e éppen elég nagy bajban 907-ben, amikor a pápa s a császár együttes dekrétumban tette világossá, hogy a magyarok kiirtassanak. Tény, hogy ez a »projekt« végül is nem »jött össze«, mert fényes győzelmet arattunk az egyesített európai seregek felett, de a Nyugat annak ellenére sem tett le erről a szándékáról, hogy fél évszázaddal később Géza fejedelemnek a quedlinburgi birodalmi gyűlésen megjelenő követei már jelezték, hogy készen állunk az »európai integrációnk« elindítására. Mohács, Trianon és az elmúlt másfél évtized fejleményei azonban azt látszanak megerősíteni, hogy a Nyugat viszont a mienkétől elég jelentősen eltérő értelmezési keretbe ágyazza a »magyar kérdést«. És megvonva ennek a több, mint egy évezrednek a mérlegét a legfőbb »baj« az velünk, hogy a lét-értelmezési logikánk nem összeegyeztethető a Nyugatéval. És bár, akárcsak a világ többi része, mi is kényszerűen »nyugatosodtunk« tehát »integrálódtunk« abba a szemléletbe és szerveződési módba, ami a Nyugat, de a magyarság szellemi talapzatát meghatározó energiák alapvető mintázatai soha nem lesznek összeegyeztethetők azzal.”
Ekkor hoztam párhuzamba az egykor volt és a mai helyzetünket. Akkoriban „Géza fejedelemnek a quedlinburgi birodalmi gyűlésen megjelenő követei már jelezték, hogy készen állunk az »európai integrációnk« elindítására.” És ez minden igyekezetünk ellenére azóta sem sikerült, bár „…eldobtuk lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk.” s ennek ellenére a magyarság maradt „Európa reménytelen szerelmese.”
Az „európai közösségi tudat utolsó fellobbanásai” ama gyér támogatások, amelyek a török elleni küzdelmek idején előfordultak, de ismerjük az érdek diktálta keserves ellenpéldákat is, melyekre az 500 éve Mohácsnál reánk-dörgő francia ágyúk emlékeztetnek. Amikor végre beléphettünk az Európai Unióba, azt hittük célhoz értünk. Közben azonban a történelem éppen egy felvonásközhöz érkezett, s Európa szokatlanul és magyarázatot kívánó gyorsasággal indult el az önfelszámolás útján.
Kiderült, hogy mi nem ilyen lovat akartunk.
És kiderült, hogy hiába dobtuk el Keletről hozott értékeinket „csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk.” Sőt, ami ennél is több, reménytelen szerelmünk tárgya a valamikori Európa bennünk éli túl saját magát, miközben: „mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem.”
1100 évig kerestük az integrálódás lehetőségeit, s ekkor világossá vált, hogy az, ahova igyekeztünk már egészen más, mint aminek a kezdetektől hittük.
De szerencsére azok az értékek nem olyan könnyen eldobhatók. Fontos részeik élnek, sőt hatnak még bennünk, meghatározva „lét-értelmezésünket”. Ez pedig nem valami tudatos elem, hanem inkább egy ösztönös komponense annak amit magyarnak, vagy – érdekes módon – a kultúra választás nyomán magyarrá váltnak ismerünk. 1100 évig tartott egy folyamat, amelynek egyik jellemzőjeként, mintha mi sem akartunk volna tudni egykori saját magunkról. Most a történelem újra dobálta a kockákat, de az is lehet, hogy szerves fejlődésének új fejezetébe érkezett. A tény, hogy Európánk tagadta meg azt ami volt, s immár csak bennünk éli túl magát. És most éppen ez okozza a nem kívánt szembenállást.
Általunk nem csupán az új Európa kerül szembe valamikori önmagával, de kidomborodik az is, hogy a közben elsüllyedni látszó kontinens miért maradt mostoha irányunkban évezredes távlatban. Bogár László erről így ír: „… a Nyugat viszont a mienkétől elég jelentősen eltérő értelmezési keretbe ágyazza a »magyar kérdést«. És megvonva ennek a több, mint egy évezrednek a mérlegét a legfőbb »baj« az velünk, hogy a lét-értelmezési logikánk nem összeegyeztethető a Nyugatéval. És bár, akárcsak a világ többi része, mi is kényszerűen »nyugatosodtunk« tehát »integrálódtunk« abba a szemléletbe és szerveződési módba, ami a Nyugat, de a magyarság szellemi talapzatát meghatározó energiák alapvető mintázatai soha nem lesznek összeegyeztethetők azzal.”
Nem véletlenül ismételtem ezt az idézetet, mert ezek szerint szerencsénkre mégsem sikerült teljes mértékben eldobnunk: „…lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk.” S minthogy magyarnak lenni nem egyszerűen genetikai fogalom, a spontán asszimiláltak is ehhez hasonultak éppen a kultúránk felvállalása által. S hogy vannak egyéb értékrendet követők is, az ne lepjen meg senkit. Ez azonban már egy másik történet. Ami a leglényegesebb, hogy egy nagy történelmi fordulópont éveit éljük. És ezúttal ez nem évszázados folyamat, hanem pár évtized alatt lezajló átalakulás.
Olyan idők ezek, amelyekben Zrínyi, Albrecht által idézett, sorait érdemes újra olvasni:
„Jöhet, föltétlenül jöhet a magyarság számára kedvező hatalmi konstelláció, de erre ölbetett kezekkel várni őrültség és öngyilkosság. Az igazi erő: önmagunk ereje s az igazi segítség: ahogyan magunkon tudunk segíteni.”
Ezt a felkínálkozó lehetőséget akarja most és így megragadni Orbán Viktor!
(olvasói levél)
Views: 43
