Szegő Szilvia Mária: A táj könyvelése – Parabola a vízről és a leszármaztatott világok mérlegéről

A tájgazda megszólalása

A gazdasági életből pontosan tudjuk, mi az a csőd. Ha egy vállalat huzamosabb ideig több kötelezettséget vállal, mint amennyi valóságos bevétele van, a rendszer összeomlik. A modern, hagyományos vízgazdálkodás struktúrái sok esetben ehhez hasonló dinamikát mutatnak: képesek lokális likviditási bőséget teremteni a folyómederben a jelenben, miközben hosszú távú, rendszerszintű fizetésképtelenségbe és kiszáradásba sodorhatják a tágabb tájat a jövőben. Ez a mérlegszemlélet tiszta rendszerdinamika. Az emberi civilizáció hajlamos arra, hogy leszármaztatott világokat hozzon létre – legyen szó a pénzügyi instrumentumokról, a jogi normákról vagy a mérnöki műtárgyak hálózatáról –, majd hajlamos elhinni, hogy ezen absztrakt struktúrák belső szabályai előbbre valók, mint az alapul szolgáló fizikai és természeti valóság.

Amikor a leszármaztatott világ leegyszerűsített logikája ütközik a természet komplex „könyvelésével”, a rendszerben óhatatlanul megjelenik a strukturális deficit. Ezt a rendszerszintű összefüggést és a részlet-tudományok módszertani csapdáját jól szemlélteti az a hírhedt oregoni bírósági eset, amely első látásra egy egyedi hatósági jogvita volt, valójában azonban a modern ember és a táj viszonyának mély parabolája. A történet szerint egy oregoni földtulajdonost börtönbüntetésre ítéltek, amiért a birtokán mesterséges gátakkal hatalmas mennyiségű, közel 49 millió liter esővizet és hóolvadékot gyűjtött össze. (Gary Harrington Oregon Resident Sentenced To Jail. Internet elérhetőség: https://www.huffpost.com/entry/gary-harrington-oregon-water-rainwater_n_1784378). Az állam jogilag megalapozott érve szerint a víz közjószág, amely a folyásirányban lejjebb elhelyezkedő szereplőket illeti meg, a magánszemély pedig ezt a folyékony erőforrást elvonta tőlük. A tulajdonos indokát, hogy a gyűjtött vizet nem árulta, arra neki a űz elleni védekezésre volt szüksége, a bíróság nem fogadta el, börtönre és pénzbüntetésre ítélte. Ha a tulajdonos ezt a vizet egy intenzív szántóföld locsolására használta volna el, a bíróság ítéletének ökológiai jogossága vitathatatlan lenne: kisajátított egy közjószágot, miközben tevékenységével ténylegesen szárította a környezetét. Ám tegyünk egy elméleti kísérletet, és nézzük a helyzetet a tájgazdaság tágabb mérlegével.

Ha a gazdálkodó a birtokán fás-ligetes természetes növényzetet tart fenn, a fák párologtatása révén egyensúlyi szinten legalább annyi párát – azaz vizet – juttat vissza a regionális vízkörforgásba, mint amennyit a gátjaival időszakosan visszatartott. (325 fejlett tölgyfa éves szinten elpárologtat 49 millió liter vizet, a gazda területe ehhez bőségesen elegendő, sőt a fás terület ligetessé tehető a fák között fenntartható távolság miatt). Mégsem védekezhetett volna ezzel az érvvel a gazda? Bár a bíróság ítélete a lineáris jog mentén helytálló – hiszen a visszapárologtatott víz szétterül és a globális légkörbe kerül, de nem közvetlenül a gát alatti szomszédok medrébe hullik az vissza. Még egy közvetett érv szólhatott volna a gazda mellett, az, hogy a környezet vízhasználatának romlásáért nem ítélik el azokat, akik üzleti szempontből például üdülő telepet hoznak létre. A területet beépítik, térkövezik, út-, kereskedelmi és kikapcsolódásra alkalmas sport és vigalmi létesítményeket hoznak létre nagy gépkocsi forgalommal. A táj egészét tekintve elképzelt gazdánk ligetes gazdálkodás nagyságrendekkel kevésbé terheli a környezetet, mintha a területet lebetonozták vagy monokultúrás szántóvá alakították volna. 

A jogi származtatott világ azonban nem képes mérlegelni a szétoszló ökológiai teljesítményt, viszont – jogosan – bünteti a víz tájból való fizikai elvonásának a tényét. A gazda beavatkozva a víz természetes útjába (körforgásába), az esővizet magán használatba kisajátította, megkárosítva ezzel a környezetének a vízellátását. Ha a bírósági döntés érvelését kivetítjük a magán szférából a közjavak birtoklásáért felelős államra, akkor az előbbi helyzet már fordított tükörben látjuk, és azzal szembesülünk, hogy a fentebb bemutatott bírósági érvelésben komoly módszertani ellentmondás rajzolódik ki. Amikor a vízgazdálkodás duzzasztóműveket épít és csatornázza a folyókat – mint a Duna vagy a Tisza esetében –, a közjó és a stratégiai infrastruktúra-fejlesztés nevében teszi azt, amit az oregoni gazdánk tett, de őt büntették azért, hogy gátak közé kényszerítette és duzzasztotta a természet nyújtotta vizet. Az oregoni bírósági döntés ellentmondásossága – köz és magán szféra ütközésének a problémája nagy vihart vert az amerikai közéletben. Mutatja, hogy a bírósági döntés és a döntés mögötti értékrendek – a természeti javak birtoklásának szabályai – súlyos ellentmondásba kerültek a társadalmi valósággal. Az oregoni eset bírósági döntésének érvével ma már a mesterséges intelligencia energia igényét szolgálni kívánó folyó duzzasztással szemben is pert indítottak az USA-ban. Itt térek át a hazai vizekre.

A hazai mérnöki társadalom legkiválóbb képviselőit, a szakma nagy öregjeit a legmélyebb felelősségérzet és a nemzet iránti elkötelezettség vezérli; ők nem a betonlobbihoz kapcsolódó érdekcsoportok kiszolgálói, hanem az erkölcsi felelősségvállalás emberei. Éppen ezért magas színvonalú szaktudásuk előtt tisztelegve vállaltam magamra ezt a hálátlan feladatot: rámutatni arra a módszertani csapdára, amelybe a mérnöki rendszerek zártsága miatt maguk is beleeshetnek. A mederben való duzzasztás mérnöki szempontból racionális válasz a víz megtartására, ám a rendszer egészét tekintve hosszú távú adósságspirált indíthat el. Megoldja a vízhiány likviditási szorítását, vizet biztosítanak, mint ahogyan a gazdálkodáshoz szükséges likvid pénzt nyújtják sok esetben. De hogyan alakul a végső mérleg? A felvízi gátak által okozott hordalékcsapda-hatást a szakma pontosan ismeri: a Duna hazai szakaszán az elmúlt évtizedekben tapasztalt, átlagosan közel kétméteres medersüllyedés közvetlen következménye a folyó hordalékhiányának. A kimélyülő meder pedig mint egy hatalmas szivárgó csatorna szívja el a környező táj talajvizét, kiszárítva a folyómenti ökoszisztémákat

A probléma ott gyökerezik, hogy amikor a medersüllyedés megállítására újabb hazai duzzasztógátak megépítése merül fel javaslatként, a hordalék egyensúlyának kérdése háttérbe szorul. A javasolt új duzzasztómű a gát felett lelassítja a folyót, így lokálisan valóban megemeli a vízszintet és megállítja a meder további erózióját. Ám az új műtárgy maga is újabb hordalékcsapdává válik. Ami a gát felett tüneti kezelésként működik, az a gát alatti szakaszon még kritikusabb hordalékhiányt idéz elő, így a folyó ott még intenzívebben kezdi el bányászni a saját ágyát. Ez a gondolkodás így nem szünteti meg a strukturális problémát, csupán térben és időben tolja tovább azt a folyásirány mentén, újabb és újabb műtárgyak megépítését téve szükségessé a jövőben. A leszármaztatott mérnöki világ szabályai szerint a koncepció hibátlan, hiszen a lokális teljesítménymutatók teljesülnek. A táj egészének makrogazdasági mérlegében azonban ez egy olyan folyamat, ahol a jelen likviditását a jövő ökológiai tőkéjének felélésével biztosítjuk.

A tájgazda felvetése szempontjából nagyon fontos kérdés volt, hogy van-e már gyakorlati eredménye a természetalapú megközelítésnek. Ekkor a gyakorlat is bizonyíthatja, hogy a tájgazda megközelítése nem szakmaellenes utópia, hanem a nemzetközi mérnöki tudomány legújabb, elismert vívmánya is alátámaszthatja őt. A tájgazda megközelítést éppen egy mérnöki vívmány, az Egyesült Államok történetének legnagyobb folyó-helyreállítási programja igazolja. A szintén oregoni és kaliforniai határon folyó Klamath-folyón a közelmúltban zárták le azt a nagyszabású programot, amelynek során négy hatalmas vízerőmű-gátat bontottak le a szakemberek. A legfrissebb hidrológiai kutatások kimutatták, hogy a gátak eltávolítása után a folyó természetes hordalékáramlása helyreállt, a vízminőség jelentősen javult, és a folyó ökoszisztémája szinte azonnal regenerálódni kezdett (A New Era for An Ancient River. Internet forrás: https://today.usc.edu/a-new-era-for-an-ancient-river.) A nemzetközi mérnökvilág legrangosabb szervezetei ezt a projektet a legmagasabb szakmai kitüntetésekkel ismerték el, bizonyítva, hogy a folyók szabad áramlásának és a hordalékegyensúlynak a biztosítása a modern vízépítés egyik legkorszerűbb irányzata (lásd ACEC Klamath River Renewal – 2026 ACEC Grand Conceptor. Internet elérhetősége https://www.youtube.com/watch?app=desktop&v=uIoW7c7C8no (az ACEC szabad fordításban az Amerikai Mérnöki Vállalkozók Tanácsa, üzleti és szakmai szövetség). Ezzel a gyakorlati bizonyítással éppen a mérnöki tudás elismerésére és a tájgazdaság képviselőivel való együttműködésre hoztam példát. Amellett érveltem, hogy a mérnöki célfüggvényt kell kiterjesztenünk.

A cél nem lehet csupán maga a folyó meder és annak a szabályozása, hanem a táj egészének fenntartható vízháztartása, a természet eredeti, zárt könyvelésével összhangban, a természeti tőke növelésével és nem csökkentésével. A betonozott vagy kimélyített csatornák lokálisan segítenek egy-egy területet öntözni, de globálisan felborítják a természetes vízháztartást, elvágják a folyót az ártértől, megakadályozzák a felszín alatti vízkészletek természetes visszapótlását, és hosszú távon elsivatagosodáshoz vezetnek Amikor a vízépítő mérnökök elismerik, hogy a Duna drámai medersüllyedését a felvízi gátak hordalékcsapdája okozza, a laikus azt várná, hogy a megoldás a hordalékegyensúly visszaállítása lesz. Ezt várja a tájgazda a magyarországi nagy elismertségű mérnöki munka célfüggvényének a kitágításától. Ennek hiányában ugyanúgy csapdába eshet a táj vízháztartása, mint ahogyan a 2008-as pénzválság után a rossz hitelezés esetében: a rossz hiteleket még több hitel kibocsátásával próbálták elfedni. A Duna drámája tehát modern világunk rendszerszintű drámája. Ennek a drámának a megoldásában a tájgazdaságra is fontos szerep hárul.

Views: 81