Nem keltettek különösebb meglepetést Lannert Judit szavai a fociról és a sportról, legalábbis az idősebbekben nem.
Sokszor tapasztaltuk már a Kádár-rendszerben is, hányféleképpen képes szembefordulni önmagával a magyar társadalom egy része, mondhatni csak azért, hogy valamilyen idegen ideológiának, illetve idegen hatalomnak, akkor például az internacionalizmus eszméjének, hódoljon. Ez is a „minden sz.r” korszaka volt – ugye, miként ismétli magát a történelem! – a legtriviálisabb sikert és erényt is illett letagadni, illetve elvitatni a magyaroktól. Nem azt kellett mondani például, hogy ezüstérmet nyertünk az 1954-es világbajnokságon, hanem azt, hogy az Aranycsapat elcseszte az aranyat. És hát hogyne cseszte volna el, ha folyton a csempészésen meg a pillangókon járt Puskásék esze.
Ebben éltünk, azt hallottuk néha még a tanárainktól is, hogy csak botladozott a történelem színpadán ez a szánalmas lovasnép. Nem érdemes sokat töprengeni, ennek a folytatása az a néhány keresetlen szó, amivel most válogatottunkat, a hazai focit, és általában hazai a sportot, illetve a magyarok sport iránti érdeklődését és lelkesedését támadta Lannert Judit oktatási miniszter, karöltve Kulcsár Krisztiánnal (!), a sportemberrel és sportdiplomatával.Az, hogy Lannert Judit, az oktatási miniszter semmit sem ért a sport lélektanából, közösségformáló erejéből és varázsából, aggasztó. Nem olvasta a kancellár, Helmut Kohl okfejtéseit sem, aki azt mondta, hogy a háborúban agyonvert, porig rombolt, lelkében is megnyomorodott Németország az 1954-ben szerzett világbajnoki címével öntött erőt magába, és kezdett feltápászkodni a padlóról.
Lannert Judit azt sem érti, hogy a válogatott közelgő, Ukrajna elleni mérkőzése is egy többféleképpen is fontos rituálé, a nemzet összetartozásának és történelmi értelemben is vett metaforája lesz. Mit akar egyáltalán a miniszter asszony? Miként szeretné majd a közoktatás programjába illeszteni a testet és lelket is pallérozó sportot? Vagy pont az a helyzet, hogy nem is szeretné? Inkább heveredjenek el a szivárvány színű plüsspárnákon az óvodások, és lapozgassák a Csipkejózsikát.
Sportnemzetnek tartja a világ a magyart. Az olimpiai örök éremtáblázaton a 9. helyen állunk. A lakosságszámhoz viszonyítva pedig még előrébb. Az újkori olimpia első számában, az egyes pályán magyar futó állt rajthoz… Látványos sporteredményeinket mindenki értékeli, nem titok, hogy a NOB sokkal inkább Budapestnek adta volna a 2024-es olimpia rendezési jogát, mint Párizsnak, különféle kedvezményeket is nyújtva nekünk.
Ki tudja, milyen ambíciók jegyében csatlakozott Lannert Judithoz Kulcsár Krisztián olimpikon, a nagy, Kulcsár-féle vívógeneráció leszármazottja. Azt sem tudni, melyik szavazó mit várt tőle Budapest XXII. kerületében, ő még csak ígérni sem ígért semmi különöset a „jó népnek”, egyetlen dologgal vétette észre eddig magát: elküldte a k.rva anyjába az egyik fideszes képviselőnőt. Gyanús, hogy őt is határtalan csalódottság gyötri. Talán több lehetőséget, nagyobb előzékenységet és figyelmet várt volna a nemzeti kormánytól… És most Magyar Pétertől is. A XXII. kerületben kész tényként kezelte a tiszás tábor, hogy ő lesz a sportért felelős államtitkár. Másként alakult.
Most Lannert Judittal kánonban kérdőjelezi meg a sport szerepét és erejét, fontosságát a nemzet életében. Annak a nemzetnek az életében, amely a szűkös levegőjű ötvenes években egyedül a sporteseményeken énekelhette el a magyar himnuszt.
Forrás: demokrata.hu
A szerző: újságíró, a Demokrata hetilap főmunkatársa
Views: 29
