A fanatizmus természetrajza

Könyvismertető

Alcím: Gondolatok a tömegmozgalmakról

Szerző: Eric Hoffer

Kiadó: Bagolyvár, 1999.

Eredeti cím: The True Believer, Harper & Row, 1951

A szerző alaposan tanulmányozta a különféle történelemformáló, rendszerváltó, vallási és politikai tömegmozgalmak kialakulását és lélektanát, amelyekben fontos szerepet játszik az önfeláldozó fanatikus forradalmár, az „igaz hívő”, aki egyedül üdvözítő igazságként fogadja el és hirdeti az eszme ideológiáját, amelyért személyes áldozatot is képes hozni. A könyv kézirata 1948-1950. körül készült, nem sokkal a fasiszta és náci diktatúrák bukása után, amikor még Sztálin is hatalomban volt. A szerző az angol és francia forradalmak mellett gyakran hivatkozik ezekre a diktatúrákra is, miközben hangsúlyozza, hogy a „fanatikus” eszme választása gyakran csupán a véletlenen múlik, ezért a fanatikus hajlamos lehet átváltani akár az előző meggyőződésével ellentétes másik fajta fanatizmusra is.

A szerző szerint a vak hitre hajlamosak nagy része frusztrált személyiség, aki az elrontott életéért nem önmagát hibáztatja, hanem külső okokat keres, ezért nem megváltozni akar, hanem a világot akarja maga körül megváltoztatni. Az ilyen személyek fontos szerepet játszhatnak olyan rendszerek megbuktatásában, amelyek egyébként is hanyatlóban vannak. A rendszerváltások előkészítésében döntő szerepe van az elégedetlen értelmiségnek, a „szavak embereinek”, az „írástudóknak”, akik a személyes sérelmeik hatására szemben állnak a rendszerrel, és azt gúnyolják, kritizálják. Ha a helyzet megérik a változásra, és akad karizmatikus vezető, aki az írástudók ötleteiből „egyedül üdvözítő” ideológiát gyárt, jönnek a fanatikusok, és félre söprik az útból a fölöslegessé vált írástudókat.

Bár az ilyen mozgalom általában a szabadság jelszavával születik, a fanatikusok éppen a szabadság terhétől akarnak megszabadulni, a döntéseik felelősségétől, ezért tartanak igényt csalhatatlan vezetőre, aki megmondja nekik, hogy mit tegyenek. Ha a mozgalom eléri a célját, jönnek a cselekvés emberei, akik learatják a mozgalom hozadékát, és a jelszavak megtartása mellett félre söprik a bajcsináló fanatikusokat is, akikre azonban később is gyakran hivatkoznak.

A szerző szerint a legtöbb fanatikus utálja önmagát, és éppen a tömegmozgalommal való azonosulása teszi lehetővé a saját egó háttérbe szorítását, vagyis „egy tömegmozgalom nem azért vonz híveket, mert kielégíti az egyén önfejlesztéssel és előmenetellel kapcsolatos igényeit, hanem mert kielégíti azt az öntudatlan sóvárgását, hogy elutasíthassa önmagát”, miközben „buzgóan hangoztatja nemzetének, vallásának, fajának, vagy az általa támogatott ügynek a kiválóságát.” 

A szerző szerint nem az a fontos, hogy egy tömegmozgalom milyen ideológiát képvisel, inkább az, hogy minél nagyobb legyen a vonzóereje. És ez azt is jelenti, hogy a tömegmozgalmak felcserélhetők. A Hitler előtti Németországban például egy nyughatatlan fiatal szinte fej vagy írás alapon döntötte el, hogy a kommunistákhoz vagy a nácikhoz áll inkább. Hitler szerint pedig: „A szociáldemokrata kispolgárból sosem lesz nemzetiszocialista, de a kommunistából lehet.” Ezért azután, a szerző szerint, az egymással felcserélhető tömegmozgalmak versenyben vannak, ha az egyik tagsága nő, a másiké csökken.

Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a fanatikus tömegmozgalmak jelentős szerepet játszanak a történelem alakulásában, olyannyira, hogy a „történelmet általában a legjobbak és a legrosszabbak csinálják a középen lévő többség feje felett.” Ami azt is jelenti, hogy „a nemzet munkájának nagyobbik részét végző tisztességes embereket mindkét végről kemény szorításba fogja két kisebbség – a legjobbak és a legrosszabbak.”

„Az álmok, a látomások, és a vad remények hatalmas erejű fegyverek.” A tömegmozgalmak hajtóereje a távolban megvalósuló szebb jövő reménye, ez az a kábítószer, „ami oltja a tömegek türelmetlenségét”. És amihez azért csatlakoznak a fanatikusok, hogy megszabaduljanak az egyéni felelősségtől, akik „jobban félnek a szabadságtól, mint az üldöztetéstől.” Ahol pedig „szétesőben vannak a családi, törzsi, nemzeti és más kapcsolatok, ott egy tömegmozgalom gazdag aratásra számíthat.”

Mindezek alapján a szerző megállapítja, hogy értelmetlen annak alapján megítélni egy új mozgalmat, igaz eszméket hirdet-e, vagy hogy megvalósíthatók-e az ígéretei. Azt kell nézni, képes lehet-e gyorsan és maradéktalanul beolvasztani magába frusztráltakat. Ahhoz pedig, hogy valakit éretté tegyünk az önfeláldozásra, meg kell fosztani az identitásától, és a különbözőségétől. A szerző szerint az unalom is nagyon fontos tényező a tömegmozgalmak kialakulásánál. Hitler például messzemenően kihasználta a társasági hölgyek szomját kalandok iránt, miután már szinte belebetegedtek az üres életbe.

Nem elég csupán a „fanatikusok” nézőpontjából vizsgálni egy tömegmozgalmat. Azt is figyelembe kell venni, hogy mi van a háttérben, hogy kik hozták létre a tömegmozgalmat, kik dolgozták ki az ideológiáját, milyen céllal, és milyen módszerekkel, vagyis, hogy „kik osztják a lapokat”, amelyekkel a fanatikusok játszanak. A valódi cél pedig a hatalom megszerzése bármi áron, amelyhez a „fanatikusok” csupán lecserélhető eszközök. Mielőtt egy mozgalom és egy karizmatikus vezér megjelenhet, az emberek jelentős részében ott kell égnie a vágynak, hogy követhessenek valakit. A kibontakozó mozgalom fő mondanivalója pedig az, hogy ami most van, az mind rossz, a jelen csupán átmenet egy dicsőséges múlt és egy dicsőséges jövő között.

A követendő tanítást az egyetlen létező igazság megtestesüléseként kell bemutatni, amely azonban minél zavarosabb, annál vonzóbb a frusztráltak számára. A szerző egyenesen úgy fogalmaz, hogy „ha egy tanítás nem érthetetlen, ködösnek kell lennie, és ha nem érthetetlen és nem ködös, igazolhatatlannak kell lennie.” Az olyan tanítás ugyanis, amelyet tényleg megértenek, elveszti az erejét. Egy tömegmozgalom vezetése szempontjából az eszme igazság tartalmának csekély szerepe van. A vezérnek való engedelmesség pedig egy frusztrált számára nem egy cél elérésének eszköze, hanem maga a beteljesülés. Hogy hová vezetik őket, az mellékes.

Tömegpszichológiai tény, hogy logikus, vagy logikusnak látszó érvekkel az embereket csak olyan dolgokról lehet meggyőzni, amelyeket már tudnak. Éppen ezért „a propaganda sokkal inkább arra szolgál, hogy igazoljon minket, mint arra, hogy meggyőzzön másokat”. Azt is figyelembe kell venni, hogy a propaganda „csak olyan koponyákba tud behatolni, amelyek már nyitottak, és a már ott befészkelődött nézeteket artikulálja és igazolja”. Éppen ezért, hogy a propaganda valóban hatásos legyen, szükség van kézzelfogható ellenségre, nem csak elvontra.

A tömegmozgalmak akkor képesek igazán felemelkedni, ha a fennálló rend elveszíti a hitelességét. Ez azonban nem mindig a „hatalomban lévők hibáinak és visszaéléseinek eredménye, hanem a szavak embereinek köszönhető, akik sérelmeket táplálnak magukban”. A következmény pedig az, hogy „amikor a régi rend kezd széthullani, a szavak lármás emberei közül sokakat … félelem fog el, … és a cselekvés erős embereihez menekülnek … akik tudják, hogyan kell bánni a csőcselékkel, hogyan kell megszelídíteni a káoszt.”

Másként fogalmazva: „Egy mozgalmat a szavak emberei indítanak el, a fanatikusok hoznak létre, és a cselekvés emberei konszolidálják.” Ezután pedig „a cselekvés embere … gondosan ügyel arra, hogy az új intézmények megőrizzék a hit benyomást keltő színfalait és szünet nélkül szóljon a propaganda.”

A szerző végső következtetése pedig így szól: „Életerős szakaszának a végén a mozgalom a sikeresek számára a hatalom eszköze, a frusztráltak számára pedig ópium.”

Budapest, 2026. szeptember

Dr. Héjjas István

Views: 55