Olyan történelem, amelyet feltétlenül ismernünk kell, hogy megértsük miért és hogyan jutott ide a Nyugati világ, amely a mi sorsunkat is befolyásolja. Miért alakulhatott ki egy tudományosan megalapozatlan, egy áltudományos alaptézisre épített klímavédelmi politika, és milyen célból? Amint a cikkből megtudjuk: egy gonosz emberi terv, párosulva annak a végrehajtásához szükséges rengeteg pénzzel: A Rockefeller klímagépezete Cape Allon
A Rockefellerek pénze vörös fonalként fut végig a modern környezetvédelmi mozgalom formálódó évtizedein – Maurice Strongtól és az 1972-es stockholmi csúcstalálkozótól kezdve az UNEP-en és a korai klímapolitikai hálózatokon át a nemzetközi klímaegyezményeket népszerűsítő nem kormányzati szervezetekig és médiakampányokig.
A történet jóval a „klímaváltozás” előtt kezdődik. Az 1960-as években a Rockefeller Alapítvány jelentős szerepet játszott a népesedéspolitikában. 1967-es éves jelentésében a gyors népességnövekedést a társadalmi és gazdasági fejlődést fenyegető veszélyként írta le, és kijelentette, hogy az alapítvány régóta a „népesség stabilizálására” törekszik demográfiai kutatások, családtervezési programok és népesedéstudományi szakemberek képzésének finanszírozásával.
Aztán Maurice Strong lépett a színre.
1971-ben, miközben Strong az első ENSZ Emberi Környezet Konferenciát készítette elő Stockholmban, a Rockefeller Alapítvány a kuratóriumába választotta. Strong ezt követően az 1972-es stockholmi konferencia elnöke volt, majd az újonnan létrehozott ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) első ügyvezető igazgatója lett. A környezetvédelem már nem elsősorban a természetvédelem kérdése volt. A stockholmi konferencia segített abban, hogy a nemzetközi politika állandó területévé váljon. Strong maga is világossá tette álláspontját azzal kapcsolatban, hogy hová vezet ez a fejlemény. Egy 1971-es beszédében azt állította, hogy a nyugati iparosodott országoknak „sokkal nagyobb mértékű kormányzati beavatkozást” kell majd elfogadniuk a gazdasági döntéshozatali folyamatokban, és a gazdaságpolitika a tágabb társadalmi célok elérésének eszközévé válik.
Eközben maga a Rockefeller Alapítvány is szorgalmasan bekapcsolódott a klímavédelembe.
1974-es éves jelentésében az alapítvány a népességnövekedést, az energiahiányt, a szennyezést, az élelmezésbiztonságot és a klímaváltozást olyan kérdésekként foglalta össze, amelyek meghatározhatják a „világrend” jövőjét. Az alapítvány 120 000 dollárral finanszírozta a Kelet-angliai Egyetem Klímakutató Egységét a történelmi klímaváltozás és társadalmi hatásainak tanulmányozására. A CRU később a „Climategate” botrány központjává vált, amikor Phil Jones, Michael Mann és Keith Briffa e-mailjei leleplezték a tájékoztatási szabadságról szóló törvények megkerülését, az adatok visszatartását és a szkeptikus kutatások marginalizálására tett kísérleteket. A Rockefeller Archívum megerősíti, hogy ezek a korai közvetlen támogatások a klíma- szektorban már 1974-ben elkezdődtek. Azóta ez a figyelem csak fokozódott.
Az klímakutatástól a klímapolitikáig
1986-ban a Rockefeller Brothers Fund (RBF) elkezdte anyagilag támogatni a svéd Beijer Intézetet. Az RBF saját történetében ezeket a támogatásokat az klímaváltozás témájában nyújtott első támogatásokként írják le. Célja messze túlmutatott az klímakutatáson: a Beijer Intézet feladata egy ötéves cselekvési terv kidolgozása szakpolitikai lehetőségekkel, tudósok és politikai döntéshozók nemzetközi találkozóinak szervezése, valamint az Üvegházhatású Gázok Tanácsadó Csoportja létrehozásának elősegítése volt. 1987-ben a workshopokra Villachban és Bellagióban került sor, melyeket a Rockefeller Brothers Fund és a Rockefeller Alapítvány is finanszírozott; az utóbbi találkozóra a Rockefeller Alapítvány olaszországi Bellagio Központjában került sor.
Bellagio különösen politikai beállítottságú volt. Az eseményt övező hálózat tagjai között volt Bert Bolin, Gordon Goodman, Michael Oppenheimer és mások, akik azon dolgoztak, hogy a hangsúlyt az üvegházhatású gázok okozta globális felmelegedés tudományos értékeléséről a politikai cselekvésre helyezzék át. Az Üvegházhatású Gázokkal Foglalkozó Tanácsadó Csoportot a tudománytörténet az IPCC közvetlen előfutáraként írja le. Az IPCC 1988-ban Bert Bolin vezetésével követte a példáját. Bár a Rockefellerek nem alapították közvetlenül az IPCC-t (ami technikailag az UNEP és a WMO felelőssége volt), bizonyíthatóan finanszírozták a klímapolitikai munkát és találkozókat közvetlenül a létrehozásuk előtt. A Rockefeller Archívum Központ kutatása odáig megy, hogy a Rockefeller által finanszírozott 1987-es workshopokat az IPCC létrehozásának előkészítőiként írja le.
A hivatalos IPCC-jelentések bizonyítják, hogy a Rockefeller Alapítvány közvetlenül finanszírozta az IPCC Trust Fundot 1990-ben. Az 1990-es évek elejére a Rockefellerek klímavédelmi kiadásai már jelentősen túllépték a tudományos szférát. Az RBF kijelenti, hogy finanszírozott olyan szervezeteket, amelyek figyelemmel kísérték és részt vettek az ENSZ klímatárgyalásaiban, beleértve a Környezetvédelmi Alapot, az NRDC-t, az Klímavédelmi Intézetet és az klímavédelmi hálózatokat.
Az 1995-ös berlini klímakonferenciát követően a szervezet stratégiai találkozót hívott össze a pocanticói Rockefeller-birtokon, hogy megtervezzék a Kiotói Jegyzőkönyvhöz való felkészüléshez szükséges oktatási és figyelemfelkeltő kampányokat. A forrásokat ezt követően szétosztották a Nemzeti Környezetvédelmi Alap, a Környezetvédelmi Információs Központ, az Egyesült Államok Klímavédelmi Hálózata, az Aggódó Tudósok Uniója és az Environmental Media Services között.
Maga az RBF szerint az így létrejött kampány országos újságokat, televíziót, rádiót és szakértői utakat használt fel a politikai döntéshozók, az üzleti vezetők és a nyilvánosság eléréséhez, valamint az amerikai „klímavédelem támogatottságának” növeléséhez.
Nem arról volt szó, hogy tudósok publikálnak tudományos cikkeket. Hanem szervezett politikai meggyőzésről. A Rockefeller Brothers Fund azzal dicsekszik, hogy kulcsszerepet játszott több mint 40 környezetvédelmi nem kormányzati szervezet megalapításában, míg egy átfogóbb kronológia (Nordangård) közel 1000, Rockefellerhez köthető szervezetet tartalmaz a politika, a pénzügy, a tudomány, a filantrópia és a környezetvédelem területén. És miért van mindez? Ez a központi kérdés.
És bár arra számítottam, hogy bizonyítékokat találok arra vonatkozóan, hogy a klímapolitika célja a fosszilis tüzelőanyagok hiányának megteremtése és a Rockefellerek olajvagyonának gyarapítása, ebből nem sokat találtam.
Szokatlanul erős bizonyítékok vannak azonban egy másik célkitűzésre: a gazdasági tevékenységeket szabályozó szabályok feletti ellenőrzésre – amelyet egyre inkább a nemzetközi intézmények gyakorolnak. [Kiemelés az eredetiben]
Maga Strong is ezt mondta. Az 1992-es riói Földcsúcs előtt azt írta, hogy a csúcs célja a környezeti szempontok „a gazdasági döntéshozatal középpontjába helyezése”. Rióban az Agenda 21-et a fejlődés átalakításához szükséges szisztematikus, együttműködő fellépés keretrendszereként jellemezte. 2000-ben Strong a fenntartható fejlődést „alapvető civilizációs változási folyamatként” írta le, amely átalakításokat igényel a termelésben és a fogyasztásban, az oktatásban és a kormányzati rendszerekben. Az általa vezetett Föld Charta projekt szerkesztőbizottságának elnöke Steven Rockefeller volt.
Ekkor már a Rockefeller Brothers Fund is abbahagyta a koncepció körül való kerülgetést, és elindított egy programot, amely kifejezetten a „Democratic Practice – Global Governance” („Demokratikus gyakorlat – Globális kormányzás”) nevet viselte, és amelynek egyik központi témája az klímaváltozás volt. Legújabb kiadványaiban azzal foglalkozik, hogy hogyan alakulnak a világgazdaság szabályai, és kinek az érdekeit szolgálják ezek. Nincs szükségünk pszichoanalízisre.
A célok, megfogalmazva: A környezeti kérdések integrálása a gazdasági döntéshozatalba. Nemzetközi intézmények létrehozása a kezelésükre. Nem kormányzati szervezetek létrehozása a kormányokra való nyomásgyakorlás érdekében. Médiakezdeményezések indítása a közvélemény támogatásának megszerzése érdekében. Az egyes államok azon képességének korlátozása, hogy önállóan cselekedjenek a globálisként definiált problémák esetén. A klímaváltozás rendkívül hasznosnak bizonyult ehhez a törekvéshez, mivel az energia szinte minden modern gazdasági tevékenység alapját képezi. A megfizethető és megbízható energia a jólét gerince. Aki ellenőrzi a CO₂-kibocsátást, befolyást szerez az áramellátásra, a közlekedésre, az iparra, a mezőgazdaságra, az építőiparra és a kereskedelemre – röviden egy nemzet, egy blokk, egy kontinens, egy civilizáció teljes gazdasági tevékenységére.
Link:https://electroverse.substack.com/p/south-pole-back-below-70c-modern?utm_campaign=email-post&r=320l0n&utm_source=substack&utm_medium=email (Fizetős fal)
Christian Freuer fordítása az EIKE számára.
A szakmai anyagot: szerkesztőségünkbe Petz Ernő küldte be
Views: 65
