Szeretném megnyugtatni az Olvasót, hogy ennek az írásnak nem az a célja, hogy beszálljon abba a vitába, ami most zajlik a köztársasági elnök intézménye körül, szóval, hogy kivegye a részét a hétköznapi politika anyázás-technikai mutatványaiból, hanem hogy egy kicsit tágasabb horizonton vegye szemügyre azt a kérdést, hogy mit is jelent a legfőbb közjogi méltóság intézménye Magyarországon. Megközelítésem a legkevésbé sem jogi természetű, részben azért, mert semmilyen jogi végzettségem nincs, részben pedig azért, mert nem lebecsülve a jog társadalom-üzemeltetési jelentőségét, itt, amióta maga az intézmény létrejött a legkevésbé sem jogi természetűek a hozzá kapcsolódó viták. Kezdjük mindjárt egy evidens etimológiai kérdéssel. Akárcsak a mérnök az, aki „mér”, vagy a vésnök az, aki „vés”, az elnök az, aki „él”, vagyis aki azért van az „élen”, hogy ezzel az életet szolgálja. És ha valaki most az gondolná, hogy ezek csak öncélú játszadozások a magyar nyelv elképesztő hajlékonyságával, akkor a továbbiakban a rendszerváltás rendszere elnökválasztásai rejtett dimenzióinak a bemutatásával szeretném érzékeltetni, hogy a magyar nyelv lelki, erkölcsi, szellemi üzenetét itt is érdemes volna komolyan venni.
A rendszerváltás rendszere uralmi berendezkedésének „csinálása” a látványtechnikai felszínen egy professzionális és persze alkotmányjoginak láttatott vita keretében ment végbe, ez volt a „kerekasztal tárgyalás”, ám ennek alapvető célja éppen az volt, hogy pont a legmélyebb lényeget fedje el. A köztársasági elnök intézményét illetően ez az elfedett lényeg akkor derült ki igazán, amikor az 1990-es választáson győztes koalíció rádöbbent arra, hogy a rendszer kétharmados többség nélkül „üzemképtelen”. MDF-es parlamenti képviselőként és az Antall kormány államtitkáraként közvetlenül is átéltem mindezt. És hogy a rendszer igazi „csinálói” miért teremtettek eleve olyan feltételeket, hogy üzemképtelen legyen, az, az MDF-SZDSZ paktum nyomán derült ki igazán. E paktum lényege az volt, hogy az SZDSZ kegyesen hozzájárult ahhoz, hogy mégis működőképes legyen jogilag a rendszer, és ezért szerényen „csak” azt kérte cserébe, hogy a köztársasági elnök személyét, illetve a közmédium vezetőit és irányítását ő határozza meg. Ez akkoriban nem is látszott aránytalanul nagy árnak, ám a „taxisblokád” fedőnevű 1990 őszén „csinált” terrorakcióval az SZDSZ, mint a nem létező globális világerő lokális ügynökhálózata világossá tette, hogy miről is van szó.
Kiderült ugyanis, hogy ha egy „csinált” polgárháborúval megbénítja az adott uralmi rendszert, és ezzel az egész országot, akkor a köztársasági elnök a szintén kézben tartott médiával összjátékban korlátlan diktatúrát gyakorolhat, ráadásul úgy, hogy ezt, mint „nemzetmentő” akciót tudja felmutatni a trükk lényegéből adódóan. A véletlen úgy hozta, hogy azon miniszterek és államtitkárok között voltam, akik a súlyos műtétje nyomán kórházban lábadozó miniszterelnök távollétében a Parlamentben péntek hajnaltól hétfő hajnalig tartó „wellness hétvégén” tettek kísérletet arra, hogy megakadályozzák a polgárháborús káosz kialakulását. Göncz Árpád köztársasági elnöknek nem is kellett államcsínyt elkövetnie ahhoz, hogy egy-két óra alatt ő legyen az ország teljhatalmú ura. Vagyis kiderült, hogy a köztársasági elnök politikai értelemben ugyan valóban jelentéktelen és súlytalan, ám kritikus helyzetben (és „kritikus” helyzet bármikor „csinálható”) a szó szoros értelmében élet-halál urává válhat. És hogy a súlytalanság ellenére tektonikus hatalmi összeütközések harcterévé válhat az elnök személye, azt emellett az 1990-es „ős-élmény” mellett több eset is bizonyítja, érdemes alaposan szemügyre venni ezeket is.
Az egyik legbizarrabb történet a 2005-ös elnökválasztáshoz kötődik. Az történt ugyanis, hogy bár az MSZP-SZDSZ koalíciónak biztos többsége volt a Parlamentben, ám az SZDSZ saját koalíciós partnerével szemben az ellenzéki Fidesz jelöltjének az elnökké választását segítette elő. Mindez már akkor is azt a feltételezést erősítette meg, hogy a globális SZDSZ lokális ügynökhálózatának jóváhagyása nélkül senki sem lehet köztársasági elnök. Ahhoz pedig nem is nagyon kell komoly képzelőerő, hogy ha az SZDSZ az ellenzéki Fidesz jelöltjét támogatva a jelölt győz is, az minek köszönhető. Az ezzel kapcsolatos megalapozott gyanú tovább erősödött akkor, amikor Schmidt Pál plágiumváddal való kivégzése időszakában még három másik európai politikust is ugyanezzel a módszerrel likvidáltak. Nyilván azért, mert sem Schmidt Pál, sem hasonló sorsra ítélt kollégái nem feleltek meg bizonyos alapvető kritériumoknak. A plágiumvád ismétlődő mintázta, mint morális csúcsfegyver azt is jelzi, hogy a nem létező világerő lejátszás-technika részlege energiatakarékos üzemmódban működik, vagyis nem hoz létre feleslegesen új mintázatokat, hogy ha a jól bevált régi is kiválóan működik.
S végül, de nem utolsó sorban, az így kibontakozó képbe illeszkedik a 2024-ben „kegyelmi ügy” fedőnéven ismert összeesküvés nyomán lemondatott köztársasági elnök esete is. Bár itt nem az elnök személye volt az igazán érdekes, mert a Fidesz SZDSZ-es belső pátjának kiválasztottjaként kifogástalan globális pedigréje volt, hanem az, hogy feláldozása nélkülözhetetlen eleme volt a „kegyelmi ügy” hamis értelmezése legitimálásának.
Mindezek után azt hiszem nincs is szükség arra, hogy beleártsam magam a napjainkban zajló folyamatok örvényeinek részletes elemzésébe, mert úgy vélem, az elmúlt évtizedek történései elég tanulságul szolgának a lényeg megértéséhez.
A szerző: közgazdász, ny. egyetemi tanár
Views: 73
