A világ körülöttünk gyönyörű, csodálatra méltó, és ez mindig így volt, mióta az ember megjelent a Földön. Talán az ősember tudta még igazán értékelni a természet és az élet adta lehetőségeket, és ha kezdetben még nem is tudatosan, de hálát érzett azért, hogy a nagy „ismeretlen” gondját viseli. Igen, valószínű, hogy a kezdetekben az emberi lények elképzeltek, vagy saját maguknak alkottak egy minden dolgok megteremtőjét, aki az égbolt, a föld és a körülöttük lévő világ ura volt. Sok emlék nem maradt erről az első, még primitív istenről, mert az ősember akkor még nem emelt templomot, képeket sem festett, szobrokat sem mintázott róla, csak egyszerűen hitt benne.
Azóta sok-sok idő telt el, és a Homo sapiens – ezt feltételezi a teológia – egyben Homo religiosus is lett. Talán vesztére, mert ahogy szaporodtak a különböző isteneszmények és vallások, annál több harc, öldöklés és háború zúdult az emberiségre. Mai világunk embere kétségtelenül már az isteneszmény válságától kísérve és vergődve keresi az igazi utat, de félő, hogy nem fogja megtalálni, mert a sok tudás és a technika szorításában már nincs ideje, és talán nem is akar elmélyedni, hogy ismét megkeresse – mint egykor az ősember – az ismeretlen mindenhatót. A kérdés tehát egyelőre nyitott marad: még mindig nem tudjuk, van-e valójában Isten, és ha van, milyen is.
Miért feszegetem én, idős emberként, ezt a kérdést? Mert szomorú vagyok, hogy a „végleges utazás” előtt még mindig nem tudom, valójában kiben vagy miben hittem hosszú életem folyamán. Mert hittem; volt és még van saját istenem. Tudom, sokan feltették már ezt a kérdést, és nem kaptak rá feleletet. Attól viszont mindig undorodtam, hogy az istenmagyarázás ürügyén emberek hatalomra és pénzszerzésre törekedtek, mindig mások kárára. A kereszténység, a zsidóság és az iszlám, ez a három monoteista vallás ugyanazt az alapelvet hirdeti: az isteni tanításnak, tehát az isteneszménynek elsősorban az embert kell szolgálnia. Törvényeik is hasonlóak, hiszen a Tízparancsolat már az egyiptomiak híres Halottak Könyvében is megjelent, majd onnan került a zsidókhoz, és terjedt tovább. Mégis a legtöbb háború, főleg Európában és a Közel-Keleten, éppen e három vallás ellentétei és vitái nyomán robbant ki.
Az ember undorodik a vallás ürügyén elkövetett gyilkolástól, és végtelenül szomorú, hogy éppen a kereszténység, amely évszázadokon keresztül formálta a kontinens kultúráját, értékrendjét és az európai ember identitását, születésétől fogva harcolt, háborúzott, és üldözte a másként gondolkodókat. Sajnos ez máig sem szűnt meg. Két keresztény testvérnép háborúját nem tudják leállítani, és ez aláássa egész Európa politikai stabilitását. Az emberek nagy része – és ez talán így van jól – nem foglalkozik a sors nehéz kérdéseivel. Éli megszokott mindennapjait, és a család, a munkahely, valamint néhány olyan társadalmi vagy politikai kérdés köti le, amely elsősorban saját életét befolyásolja. A publicista viszont figyeli az eseményeket, és sajnos olyan törekvéseket, olyan világosan kirajzolódó irányvonalakat lát a nemzetközi politikában, amelyek régi világunk teljes átalakulását vetítik előre. Sokan látják ugyanezt, és megrettenve figyelik az eseményeket, de a nagy többség mintha beletörődne a dolgok menetébe; azt gondolja, vagy azt hiszi, hogy ez így normális
Az európai keresztény ember számára ez az irányvonal egyáltalán nem normális. Ellenkezőleg: tragédiát jelent, mert ma már tisztán látható, hogy Európa rohamosan átalakul, és a kétezer éves múlt, minden hibájával és szépségével együtt, lassan homályba merül. A kérdés nyitott, és sokan ismét felteszik: valóban megtörténhet, hogy nyugati kultúránk, és vele együtt megszokott, kényelmes civilizációnk egyszerűen átalakuljon vagy eltűnjön. Sokak képzeletében, ha Európáról esik szó, még mindig a 19. és 20. századi kapitalizmus nyomán kialakult modern és jóléti társadalom képe jelenik meg. Igaz, a múlt század háborúi sokat romboltak ezen a világon, de a múlt hatalmas kulturális örökségét nem lehet kitörölni. A valóság viszont az, hogy Európa átalakulóban van; ezt már nem lehet eltitkolni, és csak az a kérdés, vajon van-e még kiút.
Nagyon szomorú, hogy azok, akik segíthetnének, akiknek a kezében az irányítás lehetősége és felelőssége összpontosul, nem tesznek semmit, sőt, mintha cinkosai lennének azoknak az erőknek, amelyek Európa gyengülésében érdekeltek. Ez viszont már undorító és gyalázatos.
A szerző: közíró
Views: 65
