Erich Maria Remarque híres regénye nemsokára százéves lesz, és ma talán aktuálisabb, mint megjelenése idején. A Nyugaton a helyzet változatlan a múlt század húszas éveiben élethűen és könyörtelenül leplezte le a háború szörnyűségeit, embertelenségét. Ma ugyanaz folyik, mint akkor, talán más mértékben, más földrajzi térben, de pontosan ugyanolyan – ha nem még kegyetlenebb, még aljasabb –, mert ma teljesen felesleges. Akkor is az volt, de ma, magas technikai fejlettségű, jóléti világunkban mindenki kérdezheti: miért kell állandóan háborúzni? Van valami, amit nem tudunk megmagyarázni.
Nincs értelme a múlt század és a jelen háborúi közötti különbségeket kiemelni, mert a másik ember legyilkolása mindig ugyanolyan undorító, égbekiáltó bűn Isten és ember előtt, de azért megjegyezném, hogy a technika, a gépek (drónok) lassan átveszik a főszerepet. És itt ugrik ki a szög a zsákból, mert akkoriban is jó üzlet volt háborúzni, de ma ez a világ legjobb befektetése: aki fegyvergyártó cégek részvényeit veszi meg, soha nem fog ráfizetni, és ez az iparág minden más üzletnél nyereségesebb. Felháborító, undorító és embertelen!
Mikor döbben már rá az emberiség, hogy ebben a piszkos játszmában mindenki részt vesz? Cinkosak vagyunk, haszonhúzók, tehát megérdemeljük, hogy mi is elpusztuljunk? Mert ha ez így megy tovább, nemsokára mi is sorra kerülünk. Az emberélet ma már nem számít; a humanizmus, az emberszeretet, az emberség csak üres szavak maradtak. A fenti gondolatok tegnap, június 4-én, a magyar nemzeti összetartozás napján támadtak fel bennem, miután meghallgattam új miniszterelnökünk ünnepi beszédét. Nem állítanám, hogy nem tetszett a beszéd. Elmondta a lényeget, mindent, ami Trianon kapcsán a magyaroknak általában eszébe jut: a feldarabolt ország, az idegenbe szakadt honfitársaink sorsa, a nagyhatalmak igazságtalansága és így tovább. A jelenre vonatkozóan kihangsúlyozta az összetartozás fontosságát, a jó kapcsolatokat szomszédainkkal és a szorosabb együttműködést az Unióval. Ez így nem is rossz, de valami nagyon kimaradt a beszédből: valami, ami nemcsak ránk, magyarokra, hanem egész Európára vonatkozik.
Mert hiába az összetartozás, az Unióval való jó kapcsolat vagy a visegrádi négyek együttműködése, ha azon a hibás úton gyalogolunk tovább, amelyet számunkra a világelit kijelölt. A cél – ma már nem is titkolt – egy olyan globális rendszer, ahol a politikai, társadalmi és gazdasági folyamatok irányítása nem nemzeti, sőt nem is nemzetközi szinten, hanem kizárólag a világelit akarata szerint történik. Ez a számunkra hamis eszmeiség a semmibe vezet, ahonnan már nincs visszaút. Valamire nem figyelünk – vagy nem akarnak figyelni –, pedig ez a lényeg: a sorsunk, a jövőnk kérdése. Nem neheztelek Magyar Péterre, aki most új szerepében tetszeleg, mindennap elmond egy beszédet, mindent ígér a népnek, és mindenkit bírál, ócsárol, aki a múltból még itt maradt. Ahogy a hívők mondanák, úgy mondom én is: bocsásd meg neki, mert nem tudja, mit cselekszik.
Az új miniszterelnök nem tudja, vagy nem érti, hogy olyan valakit mozdítottak ki vezető tisztségéből, egy olyan magyar politikust, aki felismerte a valóságot, a veszélyt, amely ma Európát – talán az egész világot – fenyegeti, és minden erejével küzdött azért, hogy ezt egész Európa felismerje. Európa a végét járja, egy olyan ösvényre tévedt, ahonnan nagyon nehéz visszatérni a járható útra. Az igazságot bár sokan felismerték, de még kevesekben van meg az igazi akarat arra, hogy megálljunk, visszaforduljunk és keressük a kivezető utat. Sokat írtam már Európa pusztulásáról, és idéztem erre vonatkozó véleményeket komoly elemzők, szakértők gondolataiból, de ki figyel ránk, ismeretlen tollforgatókra, ha a nagyokra sem figyelnek?
Még egy pár évtized, és unokáink már egy számunkra idegen földrészen élnek majd. Megszokják, mert mást nem is ismernek. A mi generációnk már nem éri meg azt a változást, ma élő felnőtt gyermekeink pedig idős emberként beletörődnek majd a megváltoztathatatlanba. Keresztény civilizációnk pusztulása világunk egyik legnagyobb tragédiája lesz, amit ma még nehezen tudunk elképzelni, de ha majd bekövetkezik, akkor már nincs visszaút. A világ megy a maga útján, és lényegében a helyzet – ahogy a címben írtam – Nyugaton és Keleten, de mindenütt, ahol sok ember él, változatlan. A háborúk folytatódnak, ritkítjuk egymást, mert egyesek úgy vélik, sokan vagyunk. Erőszakos, titkos erők igazgatják életünket, és mi elfogadtuk ezt, mert nincsenek olyan vezetőink, akik felráznának minket, és figyelmeztetnének: nem törvényszerűség, hogy a világ egyik legsikeresebb kultúrája, civilizációja elpusztuljon. Ha mégis kilép valaki a sorból, és „megálljt parancsol”, azt elkergetik.
Mi lesz veled, magyar hazánk, mi lesz veled, Európa?
A szerő: közíró
Views: 65
