A rendszerváltás hevében Nagymarosnál lebontottunk egy félig megépült duzzasztóművet, azzal az indokkal, hogy azt még a kommunisták építették, ezért pusztulnia kell, és elhitették az emberekkel, hogy emiatt fog megbukni a bolsevizmus. A módszer nem példa nélküli. Az 1917-es oroszországi bolsevik forradalom után lelkes vörös gárdisták vasrudakkal verték szét a textil gyárakban a gépeket, mert azok még a kapitalistákat szolgálták, hogy ki lehessen zsákmányolni a proletárokat. Mivel a vízlépcső ellenes propaganda azóta is zavartalanul folyik, érdemes röviden áttekinteni a tényeket, és az előzményeket.
Dunai vízlépcsők építése már az első világháború előtt felmerült, azonban a háború miatt erre nem került sor. A Párizs környéki (Varseilles, Trianon) békekötések után pedig a győztes hatalmak nem kívánták támogatni egy olyan hajózható (Duna-Majna-Rajna) vízi út megvalósítását, amely a vesztes országok területén keresztül kötné össze az Atlanti Óceánt és a Fekete Tengert. Ha ugyanis egy ilyen nagy kapacitású hajózó csatorna a háború előtt megvalósult volna, ez jelentős stratégiai előnyt jelenthetett volna a központi hatalmaknak, és még a háború elvesztése esetén is kedvezőbb pozícióból lehetett volna tárgyalni a békeszerződések megkötésénél. Amikor azonban az 1938. évi Bécsi Döntéssel a Felvidék egy részét visszacsatolták Magyarországhoz, Horthy Miklós elrendelte dunai vízlépcsők és erőművek terveinek előkészítését. A tervezési munka meg is kezdődött, azonban a program folytatására a háború miatt már nem kerülhetett sor.
A háború után a vízlépcső ügy – a megkezdett, de be nem fejezett Duna-Tisza csatorna építésével együtt – ismét felmerült, de rövidesen abba is maradt. 1963-ban a téma ismét napirendre került, kidolgozták a magyar-csehszlovák vízlépcső-vízerőmű beruházási programot, majd 1977-ben a magyar és csehszlovák fél szerződést kötött három vízlépcső megépítéséről, egy csehszlovák (ma már szlovák) területen Bősnél, egy magyar területen Nagymarosnál, és a vízmegosztás szabályozására, ugyancsak magyar területen, Dunakilitinél. A rendszerváltás idején a magyar fél, figyelmen kívül hagyva a szerződést, környezetvédelmi indokkal, visszabontotta a nagymarosi duzzasztómű addig elkészült részeit, és nem helyeztük üzembe a Dunakilitinél megépült duzzasztóművet sem, amely szabályozta volna, hogy a Duna vízhozamának mekkora része follyon tovább a régi Duna mederben, és mekkora a szlovákiai felvízi csatornában, és ezzel lehetővé tette volna a bősi erőmű beindítását.
Mivel a szlovák fél nem kívánta kihasználatlanul hagyni a hatalmas költséggel felépült bősi erőművet, a víz megosztás szabályozásához szlovák területen Dunacsúnynál megépített és üzembe helyezett egy másik duzzasztóművet, amit a magyar fél kifogásolt. Emiatt ugyanis csökkent a vízszint a régi Duna mederben és a Mosoni Duna ágban, mivel hiányzott a nagymarosi és dunakiliti duzzasztóműveknek az eredeti műszaki tervek szerinti visszaduzzasztó hatása. A felek ezután közös megegyezéssel a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordultak, amely 1997. szeptember 25-én hirdetett ítéletet. Az ítélet szerint a magyar fél szerződést szegett, mert nem volt joga 1989-ben leállítani a nagymarosi beruházást, Szlovákiának viszont joga volt 1991-ben megvalósítani a Duna vizének a szlovákiai felvízi csatornába elvezetését szolgáló „ideiglenes megoldást”, vagyis a duzzasztót Dunacsúnynál.
Részlet a Bíróság ítéletéből a Bős-Nagymaros perben:
155. Ezen okból a Bíróság (1) a Külön-megállapodás 2. fejezetének 1. bekezdése kérdésében
A) Tizennégy szavazattal egy ellenében megállapítja, hogy Magyarországnak nem volt joga felfüggeszteni, majd később, 1989-ben leállítani a nagymarosi beruházás munkálatait és a bősi beruházás rá eső részét, amiért az 1977. szeptember 16-án aláírt Szerződésben és egyéb, ahhoz kapcsolódó dokumentumokban felelősséget vállalt.
B) Kilenc szavazattal hat ellenében megállapítja, hogy Csehszlovákiának joga volt folytatni 1991. novemberében az „ideiglenes megoldás” megvalósítását, a Külön-megállapodás által meghatározott módon.
Bár az ítélet a szlovák felet is elmarasztalta néhány másodrendű kérdésben, a pert a legfontosabb kérdésekben a magyar fél elveszítette, amellyel kapcsolatban a magyar fél részéről több sikertelen kezdeményezés történt az ítélet felülvizsgálására. Mindezek ellenére a hivatalos állami propaganda azóta is azt állítja, hogy a pert megnyertük, csak a szlovák fél nem hajlandó az ítéletet elfogadni. Pedig ha elfogadnánk az ítéletet, jogosan tarthatnánk igényt a bősi 720 megawattos erőmű áramtermelésének a harmad részére, amellyel fedezni lehetne 300 ezer magyar háztartás áramfogyasztását. A pertől függetlenül is indokolt lenne a Duna hazai szakaszán vízlépcsőket építeni, de nem csak áram termelés céljából. A Duna felső szakaszán ugyanis több tucat vízlépcső működik, és ezek visszatartják a folyó hordalékát. Emiatt a Duna hazai szakaszán a meder mélyül, és a vízszint csökken, amit erősít, hogy a melegedés miatt csökken a folyó vízhozama.
Mivel a Duna vízszintje kapcsolatban áll az egyre inkább sivataggá váló Homokhátság talajvíz szintjével, a helyzet ma már rosszabb, mint a Kádár rendszer idején volt, aggasztó a talaj vízhiánya, olyannyira, hogy a Homokhátságon tavak száradnak ki, és a talajvízszint süllyedése egyes helyeken a 10 métert is meghaladja. A probléma kezelésére alkalmazott és tervbe vett módszerek pedig legfeljebb átmeneti tüneti kezelést jelentenek. Tudomásul kellene venni, hogy folyók duzzasztása nélkül ez a probléma nem oldható meg. Ha pl. a Dunán megépült volna a régóta tervezett három duzzasztómű, akkor most a Homokhátságon a talaj vízszint kb. 5 méterrel magasabban lehetne. Ezek nélkül azonban a baj tovább fokozódik.
Fontos vízépítési elv, hogy ha egy folyón duzzasztómű épül, utána a folyót a torkolatig be kell lépcsőzni!!!
Vízlépcsők építése fontos lenne a Duna megfelelő hajózhatósága érdekében is, ami jelentős javításra szorulna, mivel a folyó hajózhatósága romlik, és egyre kevésbé felel meg a nemzetközi szerződésekben vállalt hajózhatósági követelményeknek (pl. 1856. Párizsi Egyezmény, 1948. Belgrádi Egyezmény, 1955. Pozsonyi Egyezmény, 2001. Budapesti Konvenció a Duna-Majna-Rajna csatorna használatáról, stb.) Nagy tömegű árúk szállítás esetén, ha biztosítva lenne a Duna megfelelő hajózhatósága, ez akkora szállítási kapacitást jelentene, mintha lenne három darab 2-szer 3 sávos autópályánk.
Nagy tömegű áruk szállítása esetén a vízi szállítás a legolcsóbb és leginkább környezetbarát, amelyhez képest a vasúti szállítás költsége és káros anyag emissziója kb. 3-szoros, a kamionos szállítás költsége és emissziója pedig kb. 10-szeres szorzóval becsülhető. Duzzasztóművek építése esetén lehetőség lenne olcsó és környezetbarát áramtermelésre is, mivel ilyen módon meg lehetne termelni az áramfogyasztásunk kb. 10%-át, amelyből most 30 % importra szorulunk. Előnye még a vízenergiának, hogy jól szabályozható, ezért arra is alkalmas, hogy kompenzálni lehessen a szél- és naperőművek teljesítmény ingadozását.
Problémát okozhat azonban az évtizedek óta tartó vízlépcső ellenes állami propaganda, amelynek a tényleges hatását – főleg a fiatalabb generáció esetén – erősen eltúlozzák. Fontos lenne ismeretterjesztő előadásokkal, vitaműsorokkal megismertetni az emberekkel azt a tényt, hogy a vízlépcső nem károsítja a természetet és a környezetet, éppen ellenkezőleg, vízlépcsőkre is szükség van ahhoz, hogy megóvjuk a természeti és környezeti értékeinket.
A szerző: környezetvédelmi szakember
Views: 232
Pontosításként. A vízlépcső vitában a kezdetben Nagymarosról volt szó, beleértve a Prédikálószékre tervezett szivattyús tározós erőművet. Majd itt felfüggesztették az építést előkészítő munkákat, ezután krült sor Dunakilitire ahol leállították az elkészült mű üzembehelyezését.