Az Úr a hatodik napon teremtette az embert, a maga képére és hasonlatosságára – így tanítja a Biblia, és ezt tanultuk gyermekkorunkban a hittanórákon. Később azonban megjelent Charles Darwin, aki a biológiai evolúció elméletével új irányba terelte az ember eredetéről szóló gondolkodást. Elképzelései komoly ellenállásba ütköztek az egyház részéről, noha valójában nem a teremtést cáfolta: ő nem az élet keletkezésével, hanem annak fejlődésével foglalkozott.
Ma, a XXI. században úgy gondoljuk, hogy az ember és a csimpánz egy közös ős szétválásával indult el külön útján, sok millió évvel ezelőtt. Hogy ez mennyire végleges igazság, azt nem tudhatjuk: a tudomány folyamatosan változik, új elméletek születnek, régiek dőlnek meg. Magam mindkét megközelítést tisztelem. A tudósokat, akik életüket a kutatásnak szentelik, és a hívőket, akik Isten teremtő erejében hisznek. Az én szemléletem inkább középutas: látom az evolúció nyomait a világban, de hiszek egy transzcendens erőben is, amely képes mindezt létrehozni és irányítani. Mindenekelőtt azonban az emberben hiszek. Akár Isten ajándéka, akár a fejlődés eredménye, az ember páratlan lény.
A sok millió év alatt két lábra emelkedett ember ma már saját mását is megalkotja: létrehozta a robotot. Ez a mesterséges lény mindent tudhat, amit beletáplálunk. Beszél, válaszol, magyaráz, irányít – de nem tud érezni. Nincs fájdalma, nincs öröme, nincs szíve. És nem tud szeretni sem. Ez az, ami igazán hiányzik belőle. Én az érzések embere vagyok, és talán éppen ezért idegenkedem ettől az új világtól. Nem a technikától félek, hanem attól, ami közben elvesz: az emberi érzés. Mert úgy tűnik, ma már nemcsak a gépekből hiányzik az érzelem, hanem egyre inkább az emberekből is. Az ember a másik embert tárgyként, eszközként kezeli. Még van szeretet és jóindulat, de mindez háttérbe szorul egy olyan világban, ahol a hatalomvágy, a pénz utáni hajsza és a másik legyőzésének kényszere uralkodik.
Egy ellentmondásos világban élünk. Ahol a józan emberi gondolkodást elnyomják az erőviszonyok, és ahol az emberség egyre gyakrabban háttérbe szorul. Ha ez így folytatódik, az ember – fejlődésének csúcsán – elpusztíthatja a másikat, majd önmagát is. Talán ez az a sokat emlegetett világvége, vagy – a hívők szerint – az utolsó ítélet. Nem tudom, mi következik. De a jelek nem biztatóak. És mégis: ugyanebben a világban időről időre felvillan valami más. Nemrég Budapesten egy szíven szúrt embert egy sebész a helyszínen mentett meg. Nem kérdezte, ki az, honnan jött, mit tett – csak azt látta: egy ember életben maradhat, ha segít. Ez az igazi emberség. Nem az elmélet, nem az ideológia – hanem a cselekedet.
A világ népessége közben közelít a tízmilliárdhoz. Ez óriási kihívás: a víz, az élelem, az energia kérdései egyre sürgetőbbek. A túlnépesedés valós probléma. De a háború nem megoldás. A háború mindig az ember ellen irányul. A világ ma új irányba fordul. Egyesek egy „globális embert” képzelnek el, aki elszakad a nemzettől, a vallástól, a családtól. Nem tudjuk pontosan, kik és milyen erők formálják ezt az elképzelést. De egy dolog biztos: az emberséget nem szabad feladni. Minden ember egy külön világ. És joga van élni. Fel kell ismernünk, hogy ezen a Földön nem vagyunk egyedül. Mások is élnek, éreznek, remélnek – ugyanúgy, mint mi. És talán éppen ez az egyetlen kapaszkodó: az ember – ha még ember tud maradni.
A gondoltamenethez visszatérek.
A szerző: közíró
Views: 41
