Itt vagyunk, egyet, kettőt alszunk, és eljön a nagy nap: a magyarság a modern idők parlamenti demokráciájának talán legizgalmasabb és legjelentősebb választását bonyolítja le. A mostani magyar választás eredménye határainkon jóval messzebbre is kihatással lesz. Nagyon nehéz világtörténelmi időket élünk, minden változik, képlékeny; nap mint nap kellemetlen meglepetések érik az embereket, akik csendben tűrnek, nincs komoly tiltakozás, mintha meg lennének bénulva. Mindennapi „hazugságok” és félrevezetések özöne zúdul ránk, de megszoktuk: van, aki bólogat, van, aki dühöng, van, aki oda sem figyel.
A választások előtti „kampányról” egy szót sem szólok, nem akarok udvariatlan lenni, viszont néhány megjegyzést szeretnék a nagy esemény előtt megosztani az olvasóval, amely talán egyeseket még elgondolkodtat. Április 12-én Magyarországon nem ideológiák harca zajlik, nem is pártok viadala, nem a jobb- vagy a baloldal áll majd egymással szemben – ilyesmi ma már nem is létezik –, egyszerűen az értelem és a butaság ütközete határozza meg a magyarság közeljövőjét. Gondolom, az utóbbi állításomra sokan felkapják a fejüket: ez megint milyen spekuláció?
Lássuk a helyzetet: a világ, és benne talán Európa a leghatározottabban, súlyos politikai, gazdasági és társadalmi válsághoz érkezett, amelynek még csak a kezdetén vagyunk. Részletezés nélkül, csak kulcsszavakban: politikai válság, mert a globalista, multikulturális és a lokális szuverenista két nagy, ellentétes erő harca csak most kezdődik igazán; gazdasági, mert az új közel-keleti háborúzás tartós energiaválságot eredményezhet; és nem utolsósorban a különböző társadalmakban összegyűlt óriási feszültség polgárháborúkat is kirobbanthat.
De térjünk vissza a hazai tájra. Egy ilyen, általánosan rossz környezetben mire lehet a legnagyobb szüksége a magyarságnak? Biztonságra, egy bizonyos stabilitásra és reményre, hogy legalább rosszabb ne legyen. Nézzük meg a jelenlegi nemzeti kormány arculatát. Nem beszélek az eredményekről, sem a kudarcokról, mert egyikből is, másikból is volt elég. Kiemelném viszont ennek a korszaknak – amely immár húszéves múlttal dicsekedhet – a vezéralakját, Orbán Viktort, akiről ezt a korszakot kétségen kívül Orbán-korszaknak nevezik majd.
Nagyon sokan szeretik az országban, de sok az ellensége is, itthon is, talán Brüsszelben még több. Nem baj, emlékezzünk és hasonlítsunk. Tisza Kálmánt, a magyar történelem második leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnökét 15 évig sokan nem szerették, mégis a legjobbak között emlegetik. Hasonló megítélése volt Bethlen Istvánnak, a Horthy-korszak kiváló miniszterelnökének, akit talán nem véletlenül „második államalapítónak” neveztek. Arisztokrata származása miatt sokan nem kedvelték, de a történelem őt igazolta.
Orbán Viktor ma nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon elismert és a legtöbb helyen megbecsült politikus. Washingtonban éppúgy szívesen látott vendég, mint Tel-Avivban, Pekingben vagy Moszkvában. Van még egy ilyen politikus, diplomata Európában? Aki ezt nem értékeli, az vagy buta, vagy nagyon rosszindulatú. Brüsszel nem szereti, ellenségnek tekinti; és azt se feledjük, hogy valójában Európa legveszélyesebb politikusai ma éppen Brüsszelben ülnek. A magyar – ahogy ezt sok helyen állítják – különösen intelligens nép. Lehet, hogy így van, most lehet bizonyítani. Az intelligencia azonban, amely a logikus, eredményes gondolkodás alapja, nem minden: most valamivel több kell, mégpedig az érzelmi intelligencia, egy olyan, nagyon mélyről jövő értelem, amely inkább a szívünkből, lelkünkből fakad.
Ha a logika azt mondja – és ez biztos –, hogy az Orbán-kormány további biztonságot nyújt a magyarságnak, ezt alá kell támasztani azzal a jó érzéssel, hogy Orbán Viktor személyében igenis meg lehet bízni, mert szereti, nagyon szereti népét, a magyarságot. Tehát aki nem igazán kedveli őt, annak is érdemes ezt az érzést értékelnie, mert ez vitán felül áll. Mit is mondjak még? Egy nagyon öreg ember tanácsa – és ez, bár hazabeszélek, általában jó szokott lenni –: ne gyűlölködjünk, ne bántsuk a másképpen gondolkodót, de döntsünk értelmesen, ne egyéni érdekek, ne politikai hovatartozás vagy más szempontok figyelembevételétől függően, hanem kizárólag a haza érdekeit nézve.
A jövőben a biztonságérzet a legfontosabb; ez ma még – úgy-ahogy – megvan. Tartsuk meg!
A szerző: közíró
Views: 59
