El is felejthetnénk, hogy Magyar Péter nemrég, a Hősök terét megtöltő tiszások előtt ünnepi beszédet mondott. Sajnos azóta sem ment ki a fejemből, hogy Nagy Attila Tibor politológus szerint a Tisza nagyon jól teljesített. Kétségtelen, a Hősök tere nemcsak tele volt, hanem a környékére is jutottak tüntetők. Ezt a szervezőket dicsérő megállapítást helyénvalónak találtam, de amikor a politológus azt mondta, hogy „Magyar Péter beszéde jobban sikerült, mint Orbán Viktoré”, akkor megállt bennem az ütő.
Igaz, a fekete bocskaiba öltözött, kokárdával felékesített, nemzeti trikolórt lengető szónok nagyon szerette volna visszaadni 1848. március idusa reggelének hangulatát. Beszédét így kezdte:
„Éppen olyan reggel volt, mint a többi. Pesten egy bérházban egy fiatal férfi nézett bele borotválkozás közben egy csorba tükörbe. Temesváron egy sokgyermekes polgárasszony kávézás közben egy edényben látta tükröződni az arcát. A Felvidéken, egy kastélyban a harmincas éveinek végén járó gazdálkodó vetette tekintetét a gondosan megtisztított, csillogó ezüstkanálra. Az Alföldön egy frissen asszonnyá lett fiatal szépség épp vizet húzott fel a kútból és a víz tükrében megpillantotta önmagát. Komáromban egy veterán katona a bajszát igazgatta egy fényesre csiszolt kardban. Reggel volt, mindenki tette a dolgát. Mindenki azt csinálta, amit egyébként is szokott.”
Ezen a ponton meg lehetett volna állni a hangulatjelentéssel, de a szónok fokozni tudta a feszültséget:
„Egyszerre csak a semmiből egy belső hangot hallottak. A hang kristálytisztán szólt: Édes hazám, hogy kerültél ekkora bajba? Hol van a szabadság, amit úgy akartunk? Hol van a magyarnak való élet, amelyre annyira vágyunk? Megmerevedtek és hosszan nézték az arcuk tükörképét. Percek teltek el mozdulatlanságban. Jóleső, felelősség teljes állapot, a változás előtti utolsó pillanat. Mire felnéztek, tudták, hogy többé nem tűrhetnek tovább. Tudták, hogy többé nem maradhatnak csöndben. Tudták, hogy a hazának szüksége van rájuk. Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha!” Ha a tiszteletre méltó politológus elfogadja, hogy egy beszédnek az eleje is része a beszédnek, akkor nem értjük, mitől volt elragadtatva. Ha attól, hogy a felsorolt személyek, a nevezetes nap reggelén, a semmiből hallottak jönni egy belső hangot a bajba került hazáról, az akkor is meghökkentő, ha közben különféle tükröződő felületeken nézegették magukat. Ráadásul az is eszükbe jutott, hogy nincs szabadság.
Fogadjuk el, hogy a csorba tükör előtt borotválkozó férfi, a sokgyerekes, kávézgató polgárasszony, a felvidéki gazdálkodó (nyilván nemes ember, ha kastélya volt), a frissen asszonnyá lett fiatal szépség a kútnál (erről inkább nem mondok semmit), a veterán katona, aki a fényes kardban nézegette a bajuszát, tehát ez a vegyes társaság semmit nem hallott a március 4-i párizsi, illetve a 13-i bécsi forradalomról. Nem hallottak a márciusi ifjak készülődéséről, a Pilvax kávéházban zajló mozgolódásról és a többi ismert előzményről. Érthető. A távolságok nagyok voltak, internet meg nem volt. Viszont sokan örülnénk, ha Magyar Péter elmagyarázná, hogyan jött a semmiből az a belső hang, amelynek hatására ezek az emberek egyszerre megmerevedtek, és percekig mozdulatlanul nézték az arcuk tükörképét. Ne feledjük, az egyidejű megmerevedés egymástól több száz kilométerre történt. Tartok tőle, hogy erre a rejtélyre sose derül fény.
Tudjuk, a beszéd nem csak erről szólt. Komoly történelmi párhuzamokról hallhattunk, amelyek a török, a német, az orosz elnyomás és a jelenlegi hazai „önkényuralom” közti hasonlóságra próbáltak rámutatni, mintegy indokolva a tiszások „szabadságküzdelmének” jogosságát. Erre a tömeg egy része vevő volt, mert időnként az 56-os forradalom idejéből jól ismert „ruszkik haza” szavakat skandálta. Igaz, a szovjet csapatok már 1990-ben elhagyták hazánkat, de ezt a történelmünket elvontan értelmező Tisza vezér nyilván nem árulta el a híveinek. Nemrég szórólapokat osztogató tiszás fiatalokkal beszélgettem a házunk előtt. Mondtam nekik, hogy sajnálom azokat a fiatalokat, akik a Tiszának kampányolnak, mert azokat támogatják, akik gond nélkül az ukrajnai háborúba küldenék őket. Ezzel nem értettek egyet, és azt állították, hogy Magyar Péter nem háborúpárti. Ezt onnan tudták, hogy ő mondta.
Tényleg mondta, de mint tudjuk, mondott már mindent. És mindennek az ellenkezőjét is. Néhány hónappal ezelőtt például Strasbourgban letagadta, hogy engedély nélkül rögzítette feleségének, három gyermeke édesanyjának, hazánk igazságügyi miniszterének otthonukban elhangzott mondatait, majd a hangfelvételt nyilvánosságra hozta. Ezt a cselekedetét akkor tagadta le, amikor egy spanyol EP-képviselő erre vonatkozó kérdést tett fel neki. Tudjuk, Magyar Péter többek között ezzel a gyáva és alattomos húzásával indította be politikai karrierjét, ám a spanyol képviselőnek szemrebbenés nélkül azt válaszolta, hogy ez csak a Fidesz-propaganda visszaböfögött, aljas hazugsága. A Tisza-vezért nem zavarta, hogy korábban ő maga is beismerte tettét, s erről − ország-világ előtt − tévéműsorokban is beszámolt.
Mostanában azt hirdeti, hogy békét akar. Csakhogy pontosan tudja, az Európai Néppárthoz való tartozás feltétele a kőkemény ukránbarát elköteleződés, az ukrajnai háború feltétel nélküli támogatása. Manfred Weber ez irányú elvárásai kötelező erővel nehezednek a pártcsalád minden tagja vállára. A Tiszáéra is, csak hát Magyar Péter ezt soha nem fogja beismerni. Ha kormányra kerülne, nagyot koppannának azok a fiatal tiszás fiúk, akiket az ukrajnai húsdarálóba vezényelnének. Illene szólnom Orbán Viktor miniszterelnök beszédéről is, amelyet Szijjártó Péter és Lázár János miniszterek beszédét követően mondott el a Kossuth téren, a Békemenet csaknem kétszáz ezer résztvevője előtt. Erről csak annyit mondanék, hogy az ünnephez, jelenlegi sorskérdéseinkhez illő és méltó beszéd volt. Hasonló színvonalú sok más korábbi Orbán-beszédhez, amelyek igazodnak az élet időszerű témáihoz, és merész, ugyanakkor reális jövőképet rajzolnak elénk. Ez a beszéd egy napon hangzott el Magyar Péterével, de nem lehet egy napon említeni őket. A tiszás vezérét ugyanis harmatgyengének találtam, és ez még nem is bírálat részemről.
Orbán, Szijjártó és Lázár beszédének tartalma, hangulata eltérő volt, de mindhármat tiszta és logikus okfejtések, megvalósított eredmények, megvalósítható célok, bátor állásfoglalások jellemezték. Jól kiegészítették egymást. Egyik szónok se öltözött Petőfi jelmezbe, egyik se lengette a nemzeti színű zászlót és kerülték a színpadias pátoszt. Nem volt szükségük rá.
A szerző: újságíró, közíró
Views: 174
