Az ember azt gondolná, hogy a történelmet a politikusok csinálják. Az a gyanúm, hogy többnyire maguk a politikusok is ezt gondolják. Pedig nem így van, a történelem önmagát kormányozva, de mély törvényszerűségeknek engedve történik, mint a Föld kéregmozgásai. A politikusnak csupán annyi mozgástere van, hogy ennek a hatásait megpróbálja menedzselni, a hátrányokat a közössége, országa számára csökkenteni, az előnyöket pedig kiaknázni. Ukrajnát sem az orosz birodalmi területéhség szakítja ketté. A civilizációs kéregmozgások itt is már régóta zajlanak, a feszültség évszázadokon át növekedett, hogy végül a háború földrengésében, pusztító erővel pattanjon ki. Hogy mi és miért történt, azt két világsikerű könyv példáján próbáljuk bemutatni.
A Szovjetunió összeomlása után születő világrendet és a várható fejleményeket annak idején tanulmányok és kötetek százai igyekeztek értelmezni. Ezek közül valósággal berobbant a köztudatba Francis Fukuyama amerikai politológusnak még a berlini fal leomlása előtt, a The National Interest folyóirat 1989 nyári számában megjelent The End of History? – Vége a történelemnek? című tanulmánya, amely két évre rá már a kérdőjel nélküli, öntudatos The End of History and the Last Man – A történelem vége és az utolsó ember címmel, terjedelmes kötetté bővülve látott napvilágot.
Valószínűleg nem túlozunk, ha ezt a művet a nyugati hübrisz egyik sokatmondó emlékművének tekintjük. A lényege az az állítás, hogy a Nyugat az évszázadok során a liberális demokráciával létrehozta a lehetséges legjobb társadalmi modellt, innen már nincs tovább, és azok a népek, amelyek még nem érték el ezt a szintet, előbb-utóbb szintén magukévá teszik ezt a rendszert. A Nyugatnak csupán az a dolga, hogy e népek előtt megnyissa a szabad választás lehetőségét, és akkor végül az egész Földgolyó e jelben egyesül, a történelem véget ér.
Elsősorban Fukuyama kötetére válaszul írta meg Samuel L. Huntington amerikai politológus 1992-ben a The Clash of Civilizations? – A civilizációk összecsapása? című előadását, amelyet kötetté bővítve, The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order – A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása címmel 1996-ban adott ki. A mű központi gondolata az, hogy korunkban nem országok, hanem civilizációk állnak szemben egymással, a törésvonalak ezek között húzódnak. Fel is sorolta e civilizációkat: a nyugati világ Ausztráliával, az ortodoxok, az iszlám, a kínai világ, Latin-Amerika, a Szahara alatti Afrika, a hinduk, a buddhisták, Izrael és Japán.
Ebben az értelmezési keretben Ukrajnát olyan államnak látja, amelyet a civilizációs törésvonal gyakorlatilag kettévág. Egy általa közölt térkép fehéren-feketén demonstrálja ezt. Mint ismeretes, a kötet megjelenése előtt két évvel, 1994-ben elnökválasztást tartottak Ukrajnában, a két esélyes jelölt az oroszbarát Leonyid Kucsma és a nyugatos Leonyid Kravcsuk volt. A nyugat-ukrajnai Lviv megyében 94-4-re, Ivano-Frankivszkban (Galíciában) 95-4-re, a Lengyelországgal határos Volhiniában 84-14-re Kravcsuk nyert, a keleti Luhanszkban 88-10-re, Doneckben 80-19-re, a Krímben 90-9-re Kucsma. Röviden: Kravcsuk megnyerte az összes nyugati megyét, Kucsma megnyerte az összes keleti megyét (az összesítésben kis többséggel Kucsma győzött).
Nagyon fontos megértenünk, hogy nem nyelvi és etnikai hovatartozásról, végképp nem vallási megosztottságról volt szó. Ukrajnát történelmi örökségképpen osztotta ketté a civilizációs törésvonal: a nyugati megyék hosszú időn át lengyel és osztrák fennhatóság alatt éltek, a keletiek az orosz birodalomban. Három évtizeddel ezelőtt Huntington ennek alapján vázolta föl Ukrajna jövőjének három forgatókönyvét: vagy oroszbarát vezetés alatt marad (1996-ban ez volt a helyzet), vagy „a második és talán valószínűbb lehetőség az, hogy Ukrajna két külön entitássá válik szét kulturális határa mentén, amelyek közül a keleti egyesül Oroszországgal”. Harmadik lehetőségnek Huntington azt látta, hogy „Ukrajna – hasadó államként – független és egységes marad, miközben szorosan együttműködik majd Oroszországgal”. Ezt találta a legvalószínűbbnek, amiben tévedett, viszont e tévedés okát ma már pontosan meg tudjuk adni.
Mi történt? Az Egyesült Államok, oldalán a nyugati szövetségesekkel, az érdekeivel ellentétesnek ítélte, hogy Ukrajnában Oroszországgal együttműködő vezetés legyen, ezért a soft és olykor nem is annyira soft power segítségével, az úgynevezett Euromajdan tüntetéssorozat kiprovokálásával a csekély, de egyértelmű oroszbarát többséget átbillentette a nyugatbarát oldal felé. A nyers érdekkövetést Fukuyamával meg is ideologizálták: ha tehetnék, az ukránok is ezt választanák, hát segítsük hozzá őket. A beavatkozás mértékét jól mutatja, hogy a befolyásos amerikai politikus, Victoria Nuland saját szavai szerint az USA Ukrajnában 1991-től 2014-ig ötmilliárd dollárt, magyar pénzben több mint másfél ezer milliárd forintot költött befolyásolásra („demokráciaerősítő programokra”). Legalábbis ennyi, ami nyilvánosságra került.
Csakhogy a nyugatos Ukrajna egyben radikális nacionalista Ukrajna is. Az új vezetés szinte azonnal agresszív ukránosításba kezdett, hogy a heterogén népességből Oroszországgal szemben ukrán nemzetállamot formáljon. Hogy ez a hétköznapokban mit jelent, minden magyar ember pontosan el tudja képzelni: egyre szigorúbb nyelvtörvényt, iskolabezárásokat, pénzmegvonást, közigazgatási átszervezést, időnként pedig fizikai atrocitásokat, egészen a gyilkosságokig. Erre válaszul következett a Krím orosz megszállása – emlékezzünk, 1994-ben itt a lakosok 90 százaléka oroszbarát elnökjelöltre szavazott –, valamint a luhanszki és a donecki területek orosz támogatással végbement elszakadása. Pontosan az következett tehát, ami húsz évvel korábban is látható volt. A nyugatbarát ukrán vezetés azonban, a Nyugat támogatásával a háta mögött, nem nyugodott bele a létrejött új helyzetbe, hanem folytatta az erőszakos ukránosítást, valamint a nyomást a területek visszaszerzéséért. Pedig ha az 1994-es elnökválasztás által felrajzolt megoszlást vennénk alapul, Oroszország sokkal nagyobb területre, még Odesszára is jogot formálhatott volna.
Oroszország 2022 februárjában nemzetközi jogi szempontból kétségtelenül agressziót követett el a szuverén Ukrajna ellen. Mindez azonban évtizedes folyamatok következménye, olyan folyamatoké, amelyekről a hozzáértők már a kezdetek kezdetén látták, hogy hová vezetnek. Ismét egy idézet Huntington könyvéből, 1996-ból, ezúttal a chicagói politológiaprofesszor John J. Mearsheimer tollából: „A helyzet Ukrajna és Oroszország között megérett arra, hogy kitörjön közöttük a biztonsági-védelmi vetélkedés. Azok a nagyhatalmak, amelyeknek hosszú és védhetetlen a határuk – Ukrajna és Oroszország között éppen ilyen húzódik –, gyakran kezdenek versengésbe biztonsági aggályaik miatt. Oroszország és Ukrajna rácáfolhatnak ugyan erre a dinamikára, és megtanulhatnak harmonikusan együtt élni, de szokatlan volna, ha így történne.” Nem így történt, mert 2022-ben még az USA akkori kormánya azt tartotta érdekében állónak, hogy ne jöjjön létre a harmonikus együttélés, hanem robbanjon ki a konfliktus.
Azóta az USA elnöke és kormánya fölismerte, hogy az előző vezetés tévedett, az USA-nak egészen más kihívói vannak, mint Oroszország. Nyugat-Európa vezetői azonban, akik még öt-tíz évvel ezelőtt is az ellen tiltakoztak, hogy az USA Európával akarja megfizettetni az oroszokkal kapcsolatos nagyhatalmi akcióinak az árát, belebonyolódtak a nyugatos Ukrajna melletti anyagi és katonai elköteleződésbe, és nem képesek kihátrálni belőle. Valószínűleg nem is lesznek képesek rá mindaddig, amíg végre az USA, Oroszország és Ukrajna meg nem köti a békét, szerződésbe nem foglalja a történelmet, a civilizációs kéreglemezek új állapotát.
Az egészben az a tragikus, hogy a Fukuyama által leírt nyugati hübrisz legfőbb áldozata végül maga Ukrajna lesz. Tízmillió polgára világgá futott, és közülük alig lesznek, akik a háború után hazamennek. Egymillióan elestek vagy megrokkantak, a városai, gyárai romokban, az államélete szintén. Oroszország, amely végső soron önmagával azonos saját civilizációt alkot, ki fogja heverni a veszteségeit, de Ukrajna soha. És hiába a nyugatos politikusok, Ukrajna nyugat sem lesz, marad örök köztes állapotban, kiszolgáltatva a nagyhatalmaknak és a multinacionális tőkének. Az sem biztos, hogy száz év múlva még létezik.
A szerző: újságíró a Magyar Demokrata főmunkatársa
Forrás: demokrata.hu (fotó:demokrata.hu)
Views: 56
