Első olvasatra mindenki arra gondol: ez lehetetlen! Mi ez, milyen elképzelés a közös útról? Hiszen mind a magyar–szlovák, mind a román–magyar közös út nehezen elképzelhető. Mégis, van valami nagyon közös a három nép életében, amit nem lehet elfelejteni, kizárni, és ez elsősorban a közös történelmi múlt, valamint a Kárpát-medence közös földrajzi és így geopolitikai helyzete.
A Kárpát-medence, amelyről én itt beszélek, egy sokkal kisebb egység, mint amit szigorúan a földrajztudomány megnevez, hiszen annak kiterjedése a Kárpátok, az Alpok és a délen húzódó Dinári-hegység közötti nagy kiterjedésű medence. Itt én kimondottan a Dévényi-szorostól az Al-Dunáig húzódó, 1500 km hosszú Kárpát-hegységvonulat körbevette területről beszélek, amely megegyezik a történelmi Magyarország, illetve az Kr. u. 1000-től létező Magyar Királyság területével.
Tulajdonképpen hol rejtőznek a legvitásabb problémák? Elsősorban múltunkban, főleg abban a – szerintem jelentéktelen – kérdésben, hogy ki volt itt előbb, és ki volt a „betolakodó”. A románok azt állítják – a 18. században született, elsősorban egy román értelmiségi csoport, az erdélyi iskola tanításain belül –, létezik egy dák–román kontinuitás, a mai románság az erdélyi dákok és a római telepesek keveredéséből maradt itt, miután a rómaiak a Kr. u. II. század elején meghódították Dáciát. Az elméletet sokan támadták, vannak persze lelkes támogatói. Jó, de mi köze van ennek a jelenünkhöz és főleg a jövőnkhöz? Semmi. Az én szempontomból, ez nem lehet érdekes, mert mi mindnyájan itt vagyunk, és elég sok a problémánk.
A szlovákok is azt állítják, hogy a magyar honfoglaláskor megjelent magyar törzsek már itt találták a szlovákokat. Ez persze valószínű, hiszen a Morva Birodalom idején dúló harcok után széjjel-széledt szláv törzsek biztosan letelepedtek a mai Felvidék területén. Semmi értelme ezeknek a vitáknak, a tények beszélnek. Szent István középkori királysága fél évezreden keresztül Európa elismert keresztény nagyhatalma volt, az ország népe gyarapodott, határait meg tudta védeni, mindenkit szívesen befogadott, és védte a keresztény Európát az Oszmán Birodalom támadásai ellen.
Aztán 1526-ban a magyarság a török túlerővel már nem tudott megbirkózni, segítség kívülről nem érkezett, az ország belpolitikája is zavaros volt, Mohácsnál a maroknyi hadsereg elvérzett, az ország nagy részét megszállták a török hadak. A mohácsi vész után már nem tudtunk felemelkedni. Európa közös erővel végül legyőzte a törököt, de a magyarság a Habsburg Birodalom része lett. És 1848–49-ben fellázadtunk. Forradalom, szabadságharc, végül 1867-ben kiegyeztünk az osztrákokkal, és létrejött a kétközpontú dualista állam, az Osztrák–Magyar Monarchia.
A következő rövid 43 év volt a magyarság újkori történetének legsikeresebb életszakasza. Pest és Buda egyesülése eredményezte Budapestet, amely ma Európa egyik legszebb fekvésű, gyönyörű fővárosa. 1914-ben nagyhatalmi vetélkedés eredményezte Európa és a világ első világháborúját, és az utána következő igazságtalan békeszerződéseket. Magyarország sorsát hosszú időre meghatározta Trianon. Mi, magyarok, hányatott európai történelmünk folyamán többször bizonyítottuk, hogy mint a főnixmadár mindig újra és újra talpra állunk. Most is egy ilyen megújulási periódusban vagyunk, de ez sikeresebb lehetne, ha ez szomszédjainkkal együtt történne.
Forrongó, zűrzavaros, igazságtalan világunkban szembe kell szállnunk a kívülről ránk erőszakolt vadkapitalista, globalista, keresztény –– és nemzetellenes erőkkel. Mi magyarok, szlovákok és románok akarunk maradni, megtartani keresztény és nemzeti kultúránkat. Ha ez az erőfeszítés közös, értelemszerűen háromszoros erő lesz belőle. Gondolom, több magyarázatra nincs szükség. A siker érdekében félre kell tenni múltunk siralmait, igazságtalanságait, hiszen gyermekeink, unokáink sorsa függ attól, mit teszünk ma mi, Délkelet-Európa népei.
A gondolatmenetet folytatom.
A szerző: közíró
Views: 34
