Cs. Szabó Béla: Sorsok

1956-ot írtunk. Akkor kezdtem az általános iskolámat Csepelen a Kolozsvári úti iskolába. Azonban az őszi forradalom megakasztotta az iskolába járást, amit mint diák – nem ismerve a világ dolgait – nem vettem zokon sőt, hiszen az iskolapad rideg szigora még teljesen idegen volt számomra. Hét éves voltam és érdekes módon a teljes család együtt töltötte napjait, ami teljesen szokatlan volt számomra, nem tudva, hogy mi zajlik az utcákon. Nekem csak az tűnt fel, hogy szüleim sűrűn hallgatták a rádiót, sőt édesapám még valami süvítő hangot is hallgatott szinte belebújva a rádióba. A hírek után a szomszédokkal heves beszélgetésbe kezdtek, majd lelkesen szorongatták egymás kezét. Ma már tudom, hogy a történelem legnagyobb tettét vitte véghez ez a pici ország egy része, amikor is fegyvert fogott a világ egyik legnagyobb katonai hatalma ellen! Engem persze más érdekes dolgok kötöttek le, úgymint azok a hatalmas robajok amelyek itt-ott eldördültek. Néha volt egy egy szünet, majd kezdődött újra az egész. Sőt még egy repülő lelövését is végignéztem, amely az akkori csillagtelepnél zuhant le úgy, hogy az egyik szárnya levált, majd orsózva eltűnt a láthatárról. Mint gyerek nagyon élveztem ezeket az addig ismeretlen dolgokat, nem tudva azt, hogy ezek mögött emberek és emberi életek vannak!

Élénken emlékszem arra is, amikor a csepeli futballstadionban, amely az utcánk a Szebeni utca végében volt, egy csoport le akarta dönteni Ivánt, ami egy orosz katonai szobor volt. Az Iván nevet a köznyelv aggatta némi megvetéssel a szoborra. Mivel a szobor a futballpálya belső udvarában volt én a kerítésnek szorítva a fejem figyeltem az eseményeket. A szobrot betonvasból készült kerítés vette körbe, amely közé ötágú vörös csillag volt behegesztve a csillag végpontjainál. Mint később mesélték a szobor mögött katonai sírok voltak és előtte a szobor, amely egy zászlót tartott usánkával a fején katona kabátban. A csoport nagy tanakodásba kezdett, amelynek az vetett véget, hogy előkerült egy kötél. Az egyik fiatal felmászott egy darabig, és a szobor nyakába dobta a hurokra kötött kötelet, majd a csapat nekiveselkedett a szobornak. A szobor azonban nem engedett. Ezt többször megismételték, de eredmény nélkül, majd haditanácsot tartottak, miközben hevesen magyaráztak egymásnak. Majd valamibe megállapodtak és hevesen bólogattak, miközben ketten elsiettek valahova. 

Hogy ne teljen feleslegesen az idő az egyik nagydarab melós, ami a ruháján jól látható volt, hiszen a kék munkás ruhán folt hátán folt volt, de úgy, hogy oda már több foltot elhelyezni szinte már lehetetlen volt. Nos ez az ember fogott egy kétkilós kalapácsot és komótosan elkezdte a behegesztett csillagokat a hegyüknél egy egy jól irányzott ütéssel elválasztani a keretről. A többiek elégedetten nézték, miközben szívtak egy nagyot a kezükben lévő cigarettából. Egy idő után átvette egy másik munkaruhás ember, aki eddig dolgozott rágyújtott és nekidőlt a villanyoszlopnak, miközben ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Lassan a szobrot körülvevő kerítés valamennyi vörös-csillaga ott hevert a szobor körül. Elégedetten konstatálták, hogy a munkájuk kellően hatékony volt, miközben hangos pöfögéssel beérkezett egy traktor, amelyet valahonnan vagy elkötöttek, vagy kölcsönkértek és elhozták ide. A kötelet, amelyet ember nem tudott elhúzni, azt a gép tudni fogja mondták egymásnak és jót nevettek. Majd a traktor vonóhorgára kötötték és félrehúzódtak, hogy teret engedjenek a szobornak, amely a terveik szerint dőlni fog!

A sofőr aki már a vezetőszékben ült, intett és felbőgette a motort. A hátsó kerekek szép lassan elkezdtek forogni, majd mint a rakoncátlan kanca elkezdett a traktor felágaskodni. Ekkor a sofőr visszavette a gázt. A körbeállók hangosan drukkoltak neki miközben ellátták tanáccsal, az egyik azt kiabálta, hogy:

– Ne kíméld a gépet!

A másik meg azt, hogy:

– Gyertek húzzuk mi is.

A sofőr felemelte a kezét és nyugalomra intette őket, majd hátrébb tolatott és nekifutásból próbálta megrántani a kötelet. Felbőgött a motor és nekilódult,… és a talapzat szép lassan engedni kezdett, majd a szobor a zászlót tartó kézre dőlt.

Hangosan megéljenezték a traktorost, kezet ráztak vele, majd felcihelődtek és szép lassan elindultak haza. A kíváncsiságom itt véget ért, de később a szüleim százszor a lelkemre kötötték, hogy nem szabad ezekről a dolgokról még az iskolában sem beszélni.

Most úgy több évtizeddel az események után, 76 évesen elmerengek vajon mi lett a sorsuk ezeknek az embereknek. Remélem a többségüknek sikerült lelépni az országból, mert a kádári megtorlás egészen biztosan utolérte volna őket. Az akkori ÁVH nagyon hatékonyan tudott felderíteni, igaz a besúgás az már egy ősi magyar átok, mert a magyar történelemben nem volt olyan korszak, amelyben ne lett/lettek volna besúgó(k). Ha valaki mégsem menekült ki külföldre, akkor remélem olcsón megúszta a dolgot. És talán Ő is úgy gondolja, hogy az a lélegzetvételnyi szabadság megérte!

 A szerző:  újságíró

Views: 62