Egy metamorfózis története
Kezdetben volt a környezetvédelem, azzal a céllal, hogy ne bocsássunk ki a környezetbe olyan anyagokat, amelyek károsítják az élővilágot és az emberi egészséget. Azután egyszer csak azt vettük észre, hogy a környezetvédelmet fokozatosan felváltja a klímavédelem, amelynek viszont az a célja, hogy akadályozzuk meg az éghajlat megváltozását, vagyis maradjon az éghajlat örökre ugyanolyan, mint most. Ez a célkitűzés azonban megvalósíthatatlan, az erre szolgáló hatástalan intézkedések sokba kerülnek az adófizetőknek, ráadásul fokozzák az olyan anyagok kibocsátását, amelyek károsítják az élővilágot és az emberi egészséget. Vajon mi indokolta az átváltozást, ezt a csodálatos metamorfózist? Kezdjük a történetet az elejével. A kapitalizmus jelszava a termelés és fogyasztás határok nélküli növelése, amely miatt fokozódik a természeti erőforrások pazarlása, és a környezet terhelés, tetézve a tervezett elavulás módszerével, azzal, hogy szándékosan lerövidítik a „tartós” fogyasztási termékek élettartamát, és olyan konstrukciókat alkalmaznak, amelyek lehetetlenné teszik a házilagos javítást.
Ez a tendencia vezetett hat évtizeddel ezelőtt a Római Klub megalakulásához, és hívta életre a „klasszikus” környezetvédő mozgalmakat, amelyek akkor még tényleg a környezetet akarták megvédeni, és nem az éghajlatot. A gyakori tüntetések azonban akadályozták a növekedést. Felmerült a kérdés, hogyan lehet kifogni a szelet az ilyen mozgalmak vitorláiból? Megoldásként Machiavelli módszere kínálkozott: Ha nem tudunk megakadályozni valamit, álljunk az élére! A politika kezdte befogadni a környezetvédelem létjogosultságát, csak egy ravasz kis csűrcsavarral. Becsempészték a környezetvédelem mögé a klímavédelem gondolatát, ami lassan átvette az első szerepet, úgy beállítva, mintha a klímavédelem sem lenne más, mint a környezetvédelem továbbfejlesztett változata. Ettől kezdve az emberek azért cserélték le a még használható autójukat és háztartási eszközeiket, hogy vehessenek helyettük még klíma barátabb, még energiatakarékosabb autókat és háztartási eszközöket.
A tervezett elavulás tetten érhető a „zöld” villanyáram termelésben is, ahol a rövid élettartamú, hatalmas területű, időjárásfüggő „megújuló” erőművelet preferálják, és tiltakoznak a hosszú élettartamú, megbízható atomerőművek és vízerőművek ellen, pedig éppen ezek teljesítik a meghirdetett „net zero” CO2 emisszió célkitűzést. A cél lényegét George W. Bush mondta ki 2000-ben, amikor arról beszélt, hogy a „zöld átállás” lehet a további növekedés legfontosabb hajtóereje. Kiderült az is, hogy a klímaváltozással kapcsolatos pánik keltés más célból is hasznos. Már a rómaiak is tudták, hogy ha az emberek félnek, könnyebb rajtuk uralkodni, könnyebb elfogadtatni olyan intézkedéseket, amelyek ellen fellázadnának. Ezzel a klíma védelem is része lett a „deep state” globalizációs törekvéseinek. Nem véletlen, hogy a Trump adminisztráció egyszerre mondta fel a klíma egyezményt, lépett ki a túlterjeszkedő WHO-ból, és hozott intézkedéseket a gender propaganda és a migráció visszaszorítása érdekében.
A klímaprogram sikere érdekében el kellett hitetni az emberekkel, hogy a bűnbaknak kikiáltott széndioxid miatt veszélyesen melegedhet az éghajlat. Mivel pedig a veszély hatalmas, ezért a kibocsátás csökkentése még a hagyományos környezetvédelmi céloknál is fontosabb lehet. Az emberek átnevelése, „érzékenyítése” azonban nem könnyű feladat, egész generációváltást igényelhet, amihez professzionális színvonalon kell alkalmazni a sikeres tömegmanipuláció legfontosabb elveit, amelyek szerint:
– Az emberi döntések meghatározó tényezői: vágyak, félelmek, aggodalmak, indulatok, szenvedélyek, elsősorban ezekre kell hatni, újra meg újra ismételgetve az üzeneteket.
– Logikus, racionális érvekkel az embereket csak olyasmiről lehet meggyőzni, amit már tudnak, vagy legalább sejtik, ezért ilyesmivel próbálkozni nem érdemes. Ennek ellenére fontos, hogy az érzelmekre ható propaganda üzenetek a racionalitás benyomását keltsék.
– Minden felnőttben, a háttérben, ott lappang a gyermekkori ÉN, amely érzelmi hatásokra aktiválódik, és fontos célpontja lehet a propagandának.
– Ki kell használni az emberek igazodási hajlamát a többséghez. El kell hitetni az emberekkel, hogy a többség is hasonlóan gondolkodik, szemben az elmaradott gondolkodású buta emberekkel, akik nem képesek korszerűen, „politikailag korrekt” módon gondolkodni.
– A propaganda irányítója véletlenül sem követheti el a végzetes hibát, hogy önmaga is elhiszi a saját propagandáját.
Lássunk néhány példát ezen elvek gyakorlati alkalmazására.
Első példa az úszó jégtáblákon hánykolódó jegesmedvék története, akiknek olvad a talpuk alatt a sarki jégmező. A jegesmedvék legnépesebb élőhelye azonban nem a sarkvidéken, hanem az Északi Sarktól kb. 3500 kilométerrel délebbre található a kanadai Churchill folyó bal partján, szemben a túlsó parton elterülő, ugyancsak Churchill nevet viselő várossal. Ezen a vidéken nincsenek soha el nem olvadó jégmezők. A folyó télen befagy, tavasszal olvad. A medvék időnként átkelnek a folyón, és a városban kószálva kukákat borogatnak fel, vagy élemet koldulnak a turistáktól. A tavaszi olvadáskor pedig úszó jégtáblákon lesben állva vadásznak fókákra. A zöld propagandisták ezeket fényképezik, mintha a kép a sarkvidéken készült volna.
Nem különben profi a másik példa, amely szerint a trópusi őserdő a Föld tüdeje, amely veszélyben van. A hasonlat nem túl szerencsés, mert az igazi tüdő oxigént fogyaszt és széndioxidot bocsát ki. Az érintetlen trópusi őserdők „dekarbonizációs” képessége pedig gyakorlatilag nulla, mivel a kiöregedő fák kidőlnek, talajszinten elkorhadnak, és a bennük felhalmozódott szén széndioxid és metán formájában visszajut a levegőbe.
Harmadik példaként említhető az a propaganda, amely szerint a tudósok 97 százaléka szerint az ember által kibocsátott széndioxid okozza a klímaváltozást. Közzétett deklarációkból és petíciókból azonban megtudhatjuk több tízezer olyan tudós nevét, akik nem fogadják el a hivatalos klímaelméletet. Ha ezek képezik a 3% „törpe kisebbséget”, jogos a kérdés, hogy vajon ki lehet az a több millió „no name” tudós, akik a 97% konszenzusos többséget alkotják.
További példa lehet az a propaganda, hogy a széndioxid szennyezi a levegőt, és káros az egészségre. A levegőben azonban nagyon kevés a széndioxid. A levegőt alkotó 10 ezer részecske között mindössze 4 darab széndioxid molekula található. Ilyen csekély koncentráció hatástalan az emberi egészségre, ennek 3-szorosa sem okozhatna semmiféle ártalmat. Az a bizonyos 4 darab széndioxid molekula azonban nagyon fontos a földi élet számára. A széndioxid a növények tápláléka, ebből képződnek a növényekben azok a szerves vegyületek, amelyek az emberi táplálékot és az állati takarmányokat alkotják. Az emberi test szén tartalma kb. 18 %. És ez a szén valamikor széndioxid formájában lebegett a levegőben. Ha sikerülne lecsökkenteni a levegő széndioxid tartalmát, csökkennének a mezőgazdasági terméshozamok, a széndioxid szint növekedése pedig a terméshozamok növekedését eredményezné.
Hamis az a propaganda is, hogy a bolygó jelenlegi melegedése katasztrófát okozhat. Az iparosodás kezdete óta a melegedés mértéke nem éri el az 1,5 fokot. Márpedig az iparosodás kezdete éppen az ún. „kis jégkorszak” idején volt, amikor a felszíni átlaghőmérséklet 2 fokkal volt alacsonyabb, mint az utóbbi 10 ezer év átlaga. És ehhez képest melegedtünk nem egészen másfél fokot.
Volt már a mostaninál sokkal melegebb. A Római Birodalom virágkora idején olyan meleg volt, hogy az Alpokban elolvadtak a gleccserek és az erdő határ 2000 méter felett volt. Hannibál zöld mezők és lombos fák között tudott átkelni a hágókon. A britanniai háború idején pedig a római katonák rövidnadrágos egyenruhát viseltek. A kis jégkorszakban viszont az emberek éheztek és fáztak. Olyan hideg volt, hogy az emberek még nyáron is meleg sapkákat vagy gyapjúval bélelt meleg parókákat viseltek. A melegedést nem megállítani kellene, hanem alkalmazkodni hozzá.
Hamis az a propaganda is, amely szerint a napelemekkel és szélkerekekkel termelt „zöld” áram a legolcsóbb, hiszen a Nap ingyen süt, és a szél ingyen fúj. A zöld áram a valóságban annyira drága, hogy az ilyen beruházások csak hatalmas állami támogatásokkal térülhetnek meg. Példaként említhető, hogy Amerikában 2010-2019 között a különféle erőművekben termelt áram után az erőmű megawattóránként hány dollár állami támogatás kapott:
– Naperőmű: 82,46 USD/MWh
– Szélerőmű: 18,86 USD/MWh
– Geotemikus erőmű: 9,18 USD/MWh
– Atomerőmű: 1,93 USD/MWh
– Szén erőmű: 0,73 USD/MWh
– Vízerőmű: 0,53 USD/MWh
– Olaj és gáz erőmű: 0,39 USD/MWh
A magas termelési költség egyik oka az, hogy az ilyen erőművek üzemképes élettartama nagyon rövid, és a rövid életük alatt is a kapacitás kihasználásuk nagyon alacsony, mindössze 15-25 % között van. A rövid élettartam főleg annak köszönhető, hogy a fontos szerkezeti elemeik nem védett helyen, zárt térben helyezkednek el, hanem a szabadban, ahol ki vannak téve viharnak, jégesőnek, savas esőnek, villámcsapásnak, és egyéb környezeti ártalomnak, ezért gyakran meghibásodnak, és hamar tönkremennek. Az ilyen beruházások hatalmas területet igényelnek, és óriási mennyiségű anyagot, az erőmű tönkremenése után pedig hatalmas mennyiségű veszélyes hulladék marad hátra, amelynek ártalmatlanítása is sokba kerül. Ráadásul a kiszámíthatatlan, bizonytalan működésük hálózati instabilitásokat okoz, amelyek kiszabályozása többe kerülhet, mint a megtermelt zöld áram.
A hatalmas állami támogatásnak köszönhetően azonban a zöld erőmű tulajdonosa mégis biztos lehet abban, hogy a beruházás megtérül, és kockázatmentesen juthat hozzá a garantált zöld profithoz. Persze nem az egészhez, mivel a zöld profit jelentős része azoknak a bankároknak a zsebébe kerül, akik az ilyen beruházásokat kedvezményes hitelekkel finanszírozzák. Az ilyen üzleti lehetőségek kiaknázására, a zöld profit lefölözésére jött létre 43 hatalmas nemzetközi pénzintézet részvételével 2021. április 21-én a Net-Zero Banking Alliance (NZBA) bankszövetség, vagyis a „klímakartell”, amelynek a taglétszáma 2025. januárban már meghaladta 120-at, több mint 40 országból. Az amerikai zöld támogatások megszűnése után azonban a zöld erőművek is bekerültek a szabad piaci versenybe. A következmény pedig az, hogy a klímakartellből egymás után lépnek ki a bankok, és viszik át a pénzüket más befektetések felé.
Az EU-ban a végső klímavédelmi cél a nettó zérus emisszió elérése, ami azt jelenti, hogy annyi széndioxidot kell kivonni a levegőből, amennyit kibocsátunk. Ráadásul ezt úgy kellene elérni, hogy nem használunk szenet, földgázt, és olajat, az autókat villannyal működtetjük, a villanyáramot szélkerekekkel és napelemekkel termeljük, a hálózati ingadozásokat pedig hatalmas akkumulátor telepekkel egyenlítjük ki. Ez azonban műszakilag lehetetlen, de ha mégis megpróbáljuk, az eredmény a teljes gazdasági összeomlás lehet.
Mindezek ellenére a klímavédelemmel az EU-ban az egész politikai elit egységesen egyet ért. Miközben a különféle politikai irányzatok a legdurvább módon ócsárolják egymást, ebben a dologban vita nélkül egyet értenek. Jobb és bal oldaliak, konzervatívok és liberálisok kórusban mondogatják, hogy a széndioxid klímaváltozást okozó környezetszennyezés, amelyet ki kellene küszöbölni. Ideje lenne észhez térni, amíg nem késő.
Views: 198
