Gazdag László: REJTÉLYES MENNYBEMENETELEK, ELTŰNÉSEK

A különböző népek mitológiája bővelkedik mítikus személyiségek rejtélyes távozásának, eltűnésének leírásával. Kirajzolódik azonban egy jól kivehető mintázat: az illető személy elmenetelének körülményei nagyon is hasonlítanak földönkívüli látogatók által végrehajtott elvitelhez. De az is a mintázathoz tartozik, hogy szó sincs erőszakos eltérítésről, elrablásról, az érintettek nagyon is jól tudják mi fog velük történni, sőt, ezt ők közlik is környezetükkel. Így afféle beavatottaknak tűnnek, ami magyarázatot ad egyben földi életük, tevékenységük csodásnak tűnő    mozzanataira.

Krisztus mennybemenetele és visszatérése

Jézus mennybemeneteléről csak Márk és Lukács (24/50-51) ír az evangelisták közül (24/50-51), valamint az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk még róla (1/9). Mindhárom leírás igen rövid, és Jézus a feltámadás utáni testében emelkedik a mennybe sokak szeme láttára. Nézzük a részleteket!  Márk, 16/19: Az Úr azért, minekutána szólott vala nékik, felviteték a mennybe, és üle az Istennek jobbjára.” Mindössze ennyi. Semmi részlet, semmi körítés. Az esemény tényleges leírása Lukácsnál, 24/50-51: „Kivivé őket Bethániáig; és felemelvén az ő kezeit megáldá őket. És lőn, hogy míg áldá őket, tőlük elszakadván, felviteték a mennybe.” Persze ez se sokkal bővebb.

Az Apostolok Cselekedeteit sok Bibliaelemző szerint az evangelista Lukács írta, itt tehát ismétli magát, kissé részletesebben, 1/9-11: „És mikor ezeket mondotta, az ő láttokra felemelteték, és felhő fogá el őt szemeik elől. És amint szemeiket az égre függesztették, mikor ő elméne, ímé két férfi állott meg mellettük fehér ruhában. Kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképen jő el, miképen láttátok őt felmenni a mennybe.” A „felhő fogá el őt szemeik elől” részlet emlékeztet egy űrhajó indítására, már ha az általa kibocsátott „felhő” látványára gondolunk. 

De érdekesek még a Jézus visszatérését megjövendőlő rövid utalások is, például Máténál, 24/30, és Márknál, 13/7, szó szerint ugyanaz a mondat: „… és meglátják az embernek fiát az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” János jelenéseiben pedig, 1/7: „Ímé eljő a felhőkkel, és minden szem meglátja őt, még akik őt által szegezték is…”. Mintha egy űrhajó leszállásáról olvasnánk az akkori ember fogalmai szerint.

Énókh és Illés elvitele

Az Ószövetség két személyt említ, akiket elvisznek az égbe: Énókhot és Illést. Mózes I/5.24: „És mivel Énókh az Istennel járt vala; eltűnék, mert Isten magához vevé.” Itt is mindössze ennyi. Ugyancsak itt, 5.20, amolyan előzményként már említi az Istennel való meglepően szoros kapcsolatot: „És járt Énókh Istennel, mindekutánna Metuséláht nemzette, háromszáz esztendeig…”. Énók 365 évig élt, mármint a Földön, és az idézett szöveg egyértelműen csakis úgy értelmezhető, hogy 65 éves kora után 300 éven át az Istennel „járt”. Elképesztő, hogy a világot termető Istennel „jár” valaki afféle baráti-haveri kapcsolatban évszázadokon át.

Illés próféta átadja tudását, képességeit Elizeusnak, majd tüzes lovakkal húzott tüzes szekéren távozik a Földről, de ezt előre közli is Elizeussal. Akire egyben ráparancsol, hogy ezt tartsa titokban. Vajon miért kellett titkolózniuk? Ennek ellenére „a próféták fiai” már tudnak róla, és mondják Elizeusnak: „Nem tudod-é hogy a mai napon az Úr elragadja a te uradat tőled? És monda: tudom én is, hallgassatok!” (Királyok Könyve II/2.) Majd jön a tüzes szekér, 2.11: „És lőn, amikor menének és menvén beszélgetének, ímé egy tüzes szekér tüzes lovakkal elvalasztja őket egymástól. És felméne Illés a szélvészben az égbe.” Mi ez, ha nem egy űrhajó felszállásának leírása ama kor emberének fogalomrendszerében megfogalmazva?

Aeneas és Romulus égbemenetele

Aeneas a lángoló Trójából menekült, béna atyját Anchisest a hátára véve, feleségével és kisfiával együtt. Kalandos út következett, hajóval eljutottak Líbiába, ahol Dido királynő szerelmes lett belé, de isteni parancsra tovább indult Itáliába. Ekkor Dido a tengerparton égő máglyára vetette magát bánatában, Aeneas még láthatta hajójáról a tragikus jelenetet. Itáliában elveszi Latium királyának lányát, majd harcba bocsátkozik a rutulusokkal, párviadalban legyőzve azok királyát, Turnust. Egy ideig ő kormányozza Latiumot, majd váratlanul a történet különös véget ér: villámlás, mennydörgés közepette nyomtalanul eltűnik. A mítosz fennmaradt változatai sem részletezik hogyan, miként ment ez végbe. Az őt követő Silvius új várost alapít Alba Longa néven, és utódai uralkodnak ott 300 évig.

Romulus és Rémus ikertestvérek voltak, akiket egy teknőben a Tiberisbe tettek születésük után. A folyó a partra vetette őket, ahol egy nőstényfarkas rájuk talált, és szoptatni kezdte őket, így maradtak életben. Végül a pásztor Faustulus vette magához az ikreket. Amikor felnőttek, úgy döntöttek, hogy elhagyják túlnépesedett városukat, Alba Longát, elmentek arra a helyre, ahol annak idején a Tiberis partra vetette teknőjüket, és ott várost alapítottak. A pásztorok istenének, Palesnak az ünnepén Romulus egy hófehér bikát és egy hófehér tehenet igába fogva körül szántott egy területet azzal, hogy ezek lesznek az új város határai, itt emeljék a városfalat. Ahová a városkapukat tervezte, ott kivette az ekét, és nem húzott barázdát. Az isteneket hívták segítségül, döntsék el, ki lesz kettejük közül az új város királya. Rémus az Aventius dombon várta a jelet, Romulus a Palatium dombon. Rémushoz hat sas szállt le, Romulus dombjához tizenkettő, így ő lett a győztes. De ez éket vert a két testvér közé, Rémus folyton becsmérelte a fal építőit. Romulus meghagyta, hogy a városfal szent és sérthetetlen, bárki megbecsteleníti, azt nyomban ki kell végezni. Amikor éppen távol volt, akkor Rémus átugratta a falat, hogy megszégyenítse az építőket, és ekkor Romulus szolgája, Celer, ásójával agyonverte. Ebben a mítoszban valójában a korábbi nomád állattartó életmódot a letelepedésre váltani akaró közösségen belül feszülő ellentét jelenik meg. A közösség egy része még ragaszkodna a régi mobil élethez, míg a másik része már letelepedni szeretne. A kettő közötti konfliktust látjuk az Ószövetség Káin és Ábel történetében is, ahol a földművelő, növényteremesztő Káin megöli pásztorkodó, vadászó-halászó életmódot folytató öccsét. Érdekes, hogy ott még Isten számára Ábel állatáldozatának illata a kedves, szemben Káin elégetett nővényeinek illatával.

A Romulus által alapított város róla kapta a nevét, így lett Róma. És alapításának éve, Kr.e. 753 pedig az ő időszámításuknak kezdete. Az alapítás 38. évében szállt föl Romulus a mennybe. A Mars mezőn tartották ekkor a szenátus gyűlését, amikor hatalmas égzengés, villámlás közepette sűrű felhő ereszkedett a király trónjára, és amikor ez a felhő eloszlott, mindenki megdöbbenésére Romulusnak hűlt helyét látták csak, eltűnt nyomtalanul.

A jelen nem levő rómaiak nem hitték el a szenátorok beszámolóját, megvádolták őket azzal, hogy ők tették el királyukat láb alól. Másnap a plebs össze is gyűlt a Mars mezőn, hogy igazságot szolgáltasson, és ekkor az egyik szenátor, Proculus Julius különös történetet adott elő. Azt állította, hogy hajnalban leereszkedett előtte maga Romulus, közölte vele, hogy az istenek akaratából távozott a Földről, Róma lakói tehát nyugodjanak meg. Hozzá tette, az istenek azt is üzenik általa, hogy az ő városuk majd egyszer a világ legnagyobb hatalma lesz. Ezt elmondva ismét a magasba emelkedett és eltűnt. A jámbor rómaiak ezt a Proculus Julius nevű szenátort igen becsületes, szavahihető embernek tartották, és így készpénznek vették, amit mondott, tehát békében elszéledtek. Még messze vagyunk azoktól az időktől, amikor a rómaiak mondása szerint „a szenátorok derék emberek, de a szenátus egy disznó”! A hatalom korrumpálódása egy későbbi történet, és úgy tűnik, hogy napjainkig nem akar véget érni…

Romulus váratlan eltűnése kapcsán megint csak a szokásos mintázatot látjuk: a főhős égzengés, villámlás közepette, leszálló felhőben eltűnik. Mi ez, csak nem egy űrhajó le-és felszállása?

A kérdés eldöntését az olvasóra bízom.

Oidipusz végső távozása Kolónoszból

Szophoklész tragikus hőse, Oidipusz (a szó jelentése: Dagadtlábú), öntudatlanul megöli saját apját, Laiost, Thébai akkori királyát, és feleségül veszi egykor őt szülő édesanyját, Iokastét. A történet hasonlóan kezdődik Romulus és Rémus históriájához. Oidipuszt a születése után, egy szörnyű jóslat miatt apja és anyja el akarja veszejteni. Eszerint a jóslat szerint egykor majd apját fogja megölni, és anyját veszi feleségül. Erre a rémült szülők, a lábán átszúrva egy aranykarikával (innen a dagadtlábú elnevezés) a szolgájukra bízzák, hogy tegye ki a Kithairon hegyén. De ő megsajnálja csecsemőt és egy pásztorra bízza. Ez a pásztor egy korintoszi pásztornak adja tovább, aki városa gyermektelen királyi házaspárjának, Polübosznak és Meropénak ajánlja föl, azok nagy örömére. Felnőve Oidipusz, véletlenül tudomást véve saját homályos származásáról, Delphoiba megy, megtudakolni Püthiától az igazságot.

A jósnő homályos választ ad, nem fedi föl származását, csak azt közli vele, hogy meg fogja ölni apját, és megbecsteleníti anyját. Oidipusz rémülten távozik Korintoszból. Thébai felé tart, amikor konfliktusba keveredik egy vele szemben közlekedő kocsi agg utasával, akit végül agyonver. Nem tudja, hogy az áldozat Thébai királya, Laios, az ő édesapja. Thébait akkor egy szörny, a Szfinx sanyargatja. A városkapu előtt ül, és minden arra közlekedőnek válaszolnia kell feltett találós kérdésére. Aki nem tudja a választ, azt megöli, de ha valaki jó választ ad, akkor ő, a Szfinx hal meg azonnal. Oidipusz a tragikus konfliktus után folytatva útját, a Szfinxhez ér, és a föltett kérdésre helyesen válaszol, mire a Szfinx kimúl. (Keretes szöveg) A thébaiak örülnek, mert megszabadultak a szörnyetegtől, de közben megérkezik királyuk halálának híre is, ami lesújtja őket. Ráadásul fogalmuk sincs, hogy ki lehet a gyilkos. Mivel Laiosnak utóda nincs, Oidipuszt választják királyukká, és természetesen kötelessége feleségül venni az elhunyt uralkodó özvegyét, Iokastét, aki pedig az ő édesanyja. Két fiúk és két lányuk születik hamarosan, Eteoklész és Polüneikész, valamint Antigoné és Iszméné. Egy idő után azonban hatalmas dögvész tör a városra, az istenek ezzel büntetik lakóit Oidipusz bűne miatt.

A történet vége az, hogy előkerül az a pásztor, aki Oidipuszt fölnevelte. Szörnyű gyötrődések közepette bevallja Oidipusz származását: ő Laios király és Iokasté királyné fia. Oidipusz a szörnyű bűnt hallva kivájja saját szemeit, anyja, Iokaszté pedig felakasztja magát. Ezek után Oidipusz önkéntes száműzetésbe vonul, két lánya kíséri őt, így érkeznek meg az Athén fennhatósága alá tartozó Kolónoszba. Athén királya, Thészeusz (Keretes szöveg) megértéssel és szeretettel fogadja a tragikus férfit. Ő lesz majd egyben az egyetlen tanúja annak, hogy a sokat szenvedett Oidipusz hogyan távozott el e földi létből. Szophoklész ezt részletesen ecseteli. Hatalmas vihar, égzengés kerekedik, csapkodnak Zeusz villámai, a vak öregember közli Thészeusszal, valamint két hűséges lányával, Antigonéval és Iszménével, hogy ez az üzenet neki szól, Zeusz hívja őt. A föld remeg, lányai megrémülnek, titokzatos hang szól Oidipuszhoz, aki csak hallja, annak minden hajszála égnek áll: -Hallod-e, hívlak Oidipusz, mit késlekedsz?

A vak öreg ekkor elküldi lányait azzal, hogy ők nem lehetnek jelen távozásakor, csak egyedül Thészeusz.(Vajon miért ez a titkolózás?) Elindulnak tehát, majd egy kis idő után visszanézve már nem látják Oidipuszt, csak Thészeusz királyt, aki rémületében eltakarja arcát. Idézem Szophoklészt: Thészeusz olyan, „… mint akinek jelenése volt, iszony, melyet elviselni már nem lehet.” És senki más nem tudja Athén királyán kívül, hogy Oidipuszt a föld nyelte el, vagy „az égből jöttek érte”. Ezek a különös mítoszok sok közös vonással rendelkeznek. A történetek hőseinek távozása e földi világból óhatatlanul a modern kor emberének a földönkívüli látogatók általi elvitelt juttatja eszébe. Nem elrablást, mert az illetők tudnak előre róla, és nem akaratuk ellenére történik mindez.

A szerző:  közgazdász, ny. egyetemi tanár

Views: 64