Ö. Kovács József – Schlett András (szerkesztők):
RETÖRKi-NEB kiadvány, 777 o. 2023.
A recenzens, aki feladatának tekinti e terjedelmes könyv ismertetését, kötődik a földhöz. Élete legboldogabb esztendeit éppen az Agrárgazdasági kutatóintézetben töltötte, 1987-1990 között. Később a rendszerváltás politikai szereplői közé tartozott, pénzügyi államtitkárként részt vett a kormány 1990-ben kialakított agrárpolitikai javaslatának kidolgozásában; (amit aztán a Kisgazdapárttal való koalíció rövid idő alatt elsodort.) Ma vidéken, egy tanyán él. 25 éven keresztül megpróbált kis szőlőbirtokán gazdálkodni. A vidék minden gondjával-bajával találkozott, hivatalból, és személyesen is.
Miért érdekes mindez?
Azért, mert nem lehet száraz tartalom-ismertetésre számítani a recenzió olvasása kapcsán. Nem csupán történész-szociológus-közgazdász-politológus elemzéséről van szó itt, hanem a megélt élettapasztalatok tükrében szemlélt folyamatokról. Természetesen, azért elméleti szempontból is elemezzük a könyvet, hiszen a recenzió szerzője egy gazdaságtörténeti PHD iskola alapítója, (amelynek 1999-ben egyik alprogramja kifejezetten az agrárgazdaság történetére volt szánva.) Közgazdászként pedig, fél évszázada a nemzetközi pénzügyek, és a gazdaságpolitika egyetemi oktatója, kutatója. A vaskos könyv éppen az utóbbiról szól. A gazdaságpolitika fordulatairól. A történelem csúnya játékáról, a magyar parasztsággal. A kötet tanulmányai azt mutatják be, hogy a magyar vidék min ment keresztül 1945 után, majd mi következett az 1990-es rendszerváltozás után. Mindkét időszak a magyar paraszt föld-szeretetének kihasználása volt. Földosztásokat jelentett, és a szétosztott földek újra-centralizálását eredményezte.
A kötet, amely két bevezető összefoglaló tanulmányon túl, esettanulmányok összegzése, döntő részben a vidék agrárhelyzetéről szól. Vannak azonban benne olyan tanulmányok, amelyek a rendszerváltás vidéki körülményeit mutatják be. Ezek nem kifejezetten a földről, a parasztság sorsáról számolnak be, hanem az intézmények (pl. rendőrség) rendszerváltáskori működésével, vagy az ellenzéki szervezetek (pl. a miskolci MDF) kialakulásával foglalkoznak. A könyv utolsó nagy fejezete kitekintés határainkon túlra. Itt összehasonlítás kínálkozik az anyaországi és az elszakadt magyarság köreiben végbemenő folyamatok között. A szocializmus öröksége sokban hasonló; de érdekes volt a székely paraszti gazdálkodás fennmaradása, átmentése a rendszerváltás utáni időkre. A tanulmányok egyrészt a szocialista korszakról szóltak, másrészt a rendszerváltás hatásairól. Levonhatjuk a szörnyű tanulságot: amit a kommunista korszak nem tett tönkre, azt lerombolta a rendszerváltozás utáni gazdaságpolitika. A föld valóban nem tud elfutni, az itt maradt; de népe bizony, ha tehette, elfutott… A vidéken maradottak nagyon kicsi része képes hatékony munkából megélni, így segélyezésre támaszkodó, járadékos népesség maradt a vidéki kistelepülések, tanyák jelentős részén. Ezt mutatja be az egyik tanulmány.
A magyar jelenkor történelmét ismerőknek a földosztás és a TSZ-szervezés folyamata nem mond sok újat, de annál fájdalmasabban mutatja be ezt a gyalázatos folyamatot. (Azért nem takarékoskodom a jelzőkkel, mert ami történt, másként aligha írható le.) A földosztáskor 1945-ben a parasztság évszázados vágyát alapul véve, földhöz juttatták az embereket; de, hogy milyen eszközzel dolgozzanak rajta, az nem volt egyértelmű. Megindító a Megy az eke, szaporodik a barázda, Mintha egy nagy könyv íródnék olvasásra…” kezdetű Illyés Gyula vers. Ebben is benne volt, hogy nem éppen szántásra való tehénkéket állított az eke elé a végre „magáéban szántó” szegény öregbéres… Való igaz, a magyar nagybirtokok évszázados gyakorlata kinevelt egy béres réteget. Gabonát aligha lehet másként hatékonyan termelni, mint nagyüzemi módon. Az apró parcellák eleve reménytelenné tették a megélhetést, főleg, ha a korábbi cseléd-réteg máshoz nem értett, mint szántás-vetéshez. Kisgazdaságok általában csak akkor lehetnek alkalmasak jövedelmező termelésre, ha munkaigényes zöldséget, gyümölcsöt termelnek rajtuk. De ehhez mindenekelőtt hozzáértés kell. Voltak ugyan hazánkban ilyen gazdálkodók: emlékezhetünk a bolgárkertészekre. De nem a kertészet volt a szocialista szövetkezetek alapvető tevékenysége.
Ha pusztán a maga szorgalmára hagyatkozott is a magyar paraszt, akkor is képes volt előbbre jutni. (Saját rokonságból is láttuk, hogy a tanyán gazdálkodó földműves nagybátyánk gyarapodott, egészen addig, amíg a szövetkezetbe be nem kényszerítették, s bérmunkássá nem tették. Az ilyen gazdák többnyire már korábban is rendelkeztek földtulajdonnal: aki csak 1945 után szántott először a magáén, -amint a költő írta-, az nem nagyon tudta a gazdálkodás fortélyait. Figyelemre méltó, – és a könyv szerkesztői utalnak is rá-, hogy már Veress Péter is felhívta erre annak idején a figyelmet! Egyébként, éppen a sikeres emberekből lett sajnos a kuláknak titulált középparaszt, akit politikai alapon tett ellenséggé a „győztes” kommunista hatalom. Tudjuk a történelemből, hogy az ötvenes években a magyar parasztságból minden harmadik ember összeütközésbe került az államhatalommal. Amely nem tűrte parasztember viszonylagos függetlenségét, önállóságát. A kommunisták irtóháborút folytattak a nemzetmegtartó erő, a magyar paraszt ellen. Gyanús volt minden hagyomány, üldözték a vallást, a régi szokásokat, ellehetetlenítették az egyéni gazdálkodókat, belekényszerítették őket a szovjet mintára szervezett közösbe… Mindezekről képet adnak az összefoglalók és egyes esettanulmányok is. Nem alakulhatott ki hazánkban az a nyugat-európai gyakorlat, amely szerint a szövetkezés lehetővé tette volna a parasztgazdák összefogásával, ésszerű gazdálkodási körülmények létrehozását. A szövetkezet kényszer jellege ezt megakadályozta.
Megjegyzem, a legsötétebb erőszak elmúltával történt egy kis csoda. A magyar parasztság életerejének utolsó fellobbanásával, kiemelkedő szerepet töltött be, a háztáji gazdálkodás révén. Mivel a gulyáskommunizmus idején a háztáji gazdaságok jelentették az állattartással a megfelelő hús-kínálatot, a TSz-ek felvásárolták a szerződéssel tartott hízókat, és a szovjet olajért cserébe a gabona-hús kontra olaj konstrukcióban, eladták. Ehhez a kis háztáji gazdaságok adták az árualapot… Arra viszont utalnak a szerkesztők, hogy a mezőgazdaságot általában szocialista sikertörténetként szokták idézni. Sajnos azonban, ez a magyar parasztság jelentős önkizsákmányolásával ment végbe. Ha belegondolunk, a mai idős vidéki lakosoknál jelentkező egészségügyi problémák egy jó része ide vezethető vissza… Érdekes megállapítása a szerkesztőknek, hogy a hagyományos magyar paraszti világnak korábban nem volt a jellemzője az önkizsákmányolás… volt ideje a munkának, és volt a pihenésnek…
A kötet tanulmányai a háztáji gazdaságok idézett pozitív szerepével valójában nem igazán foglalkoznak, de azt azért mutatják, hogy az un. szakszövetkezeti forma volt az, ami segítette a paraszti munkához való hozzáértés megőrzését. Vagyis az olyan szövetkezeti formák, amelyek megőrizték a gazdálkodás érdekeltségi alapon való szervezését. Az esettanulmányok tanúsága szerint azon szövetkezetek egykori tagjaiból lettek a rendszerváltás után is életképes vállalkozók, ahol ez a forma működött a szocialista időkben. A szovjet szemléletmód, a gépesítés és a mennyiségi mutatók erőltetése mindenesetre nagy károkat okozott. Jó példa erre az egyik tanulmány, mely szerint a hegyoldali szőlőművelést hogyan tették tönkre, a termelésnek a gépesíthető sík terepi munkára való átállításával. Természetesen, hatalmas termékminőség-romlás árán. A síkon termő szőlő bora már nem a hegy leve volt… Mindkét bevezető tanulmány foglalkozik a szocialista szövetkezetek terhes örökségével, a környezet súlyos szennyezésével. A vízgazdálkodás elmulasztása, a túlzott kemizálás, a meliorizáció hanyagolása nagy károkat okozott. Az ipar számos területe is jeleskedett a környezetkárosításban. Ahogy azonban Ö. Kovács József fogalmaz: „1965 -75 között a mezőgazdaság berobbant hazánkban a fő környezetszennyezők közé…”
Mindkét szerkesztő utal a szocialista időkben kialakult erkölcsi anomáliákra, a közösből való „elsajátítás” gyakorlatára. A szocialista hatalom, -ahogyan Schlett András írja- a parasztságot nemcsak tulajdonától, de életmódjától, kultúrájától, hagyományos erkölcseitől is megfosztotta… És sajnos, nem ez volt az utolsó csepp a pohárban. A rendszerváltozás a parasztsággal együtt a paraszti kultúra végleges pusztulását is elhozta. A rendszerváltozáskor politikai szempontból „aratott” a reprivatizációt követelő Kisgazda-párt. Nem csoda, az emberek lelkét fogta meg. Valójában azonban a sok leszármazott önös érdekét vette alapul. A választásokon győztes MDF elve az volt, hogy a föld legyen azé, aki megműveli. Eredetileg kis-középgazdaságokban gondolkodtak, -de mindenképpen abban, hogy olyan kézbe kerüljön a föld, aki azt meg is műveli. Itt engedjenek meg a recenzensnek egy kiegészítést. Az MDF eredeti elképzelése azon a feltételezésen alapult, hogy a kisgazdaság is lehet életképes, mert lesz piaca. A magyar mezőgazdasági termék mindig eladható volt, a szocializmus idején is. Csakhogy a program-fejezetet író, gyakorló kisgazdálkodó, MDF-es politikus nem számolt azzal, hogy egyrészt összeomlik a KGST, ahol mindent el lehet adni, másrészt, hogy megszűnik a felvásárlás, értékesítés korábbi hálózata… Sajnos, ez tragikus volt a magyar mezőgazdaság számára.
Azáltal, hogy a reprivatizációt a koalíciós társ kiharcolta, a tulajdon és a használat elvált egymástól a mezőgazdaságban. Ennek eredményeként elaprózott birtokszerkezet jött létre, ahogyan bevezető tanulmányában Schlett András ezt bemutatja. Ebből nem következhetett más, mint ami az esettanulmányokból is látszik: életképtelen kisgazdaságok vergődése, majd a földek bérletbe adása. 1995-ben a termőföldek 62%-át bérletben használták… Az EU csatlakozás idjére az összes termelő 0,32%-ának használatában volt az összes termőföld 56,7%-a. Vagyis, újra létrejött a nagybirtokos gazdálkodás, ami viszont a magyar parasztságnak alig adott munkalehetőséget, hiszen komoly gépesítéssel termelnek ma már. Nyilván nem azt siratja vissza az ember, hogy a nehéz fizikai munka, az aratás, cséplés, kaszálás megszűnt kétkezi tevékenységként. Az annál inkább gond lett, hogy az így munkanélkülivé vált emberek a városokba özönlöttek, vagy járadékosokká váltak… Az is egyértelmű, hogy a bérleti díj drágítja a termelést… De legfőképpen az fájdalmas, hogy a termelés megmaradt a szántóföldi növénykultúránál, s az EU csatlakozás után ráállt a földalapú támogatásra. Így a magyar mezőgazdaság , amely napjainkig a az egyik legnagyobb exportbevételt biztosító ágazat, csak a legalacsonyabb hozzáadott értékű termékeket tud ma is kivinni…
A föld-alapú támogatás, amelyet az EU adott, s amit pozitívumként értékel mindenki, továbbá a termőterületek, pl szőlő-, és a szarvasmarha állomány kivágására adott esetenkénti támogatás rendkívül káros, rövidtávú szemléletet vitt a gazdálkodásba. Erősödött a növénytermelés specializációs folyamata, 30%-kal nőtt a kizárólag növénytermeléssel foglalkozó gazdasági szervezetek száma. EU-s előírások miatt zártak be vágóhidakat; s nem épült ki komoly hús-vertikum. De megszűntek a kisgazdaságoktól felvásárolt zöldséget, gyümölcsöt feldolgozó konzervgyárak is. Ezzel végleg elhanyagolttá vált a magyar vidék jelentős része. Sem a rendszerváltást követő, sem az azutáni, sem a 2010 utáni kormányok nem tettek lépéseket a felvásárló hálózat kiépítésére, ami valamelyest fékező hatású lehetett volna, a földdel történő gazdálkodás felhagyását illetően. Így nemcsak táj szempontból mentek tönkre a korábban virágzó kertgazdaságok, de sok vidéki ember is elvesztette az értelmes élet megélésének lehetőségét. Hogy ez a szempont nem gazdasági kérdés?! De hát miért élünk: azért, hogy gazdálkodjunk? Nem fordítva?
Sajnálatos módon az élelmiszeripar privatizációja sem mutatott fel átfogó gazdaságpolitikai, agrárpolitikai koncepciót. Ahogyan azt az egyik esettanulmányból is láttuk, és ahogyan Schlett András fogalmaz, súlyos szakmai, gazdaságstratégiai hibákat követtek el az első kormányok. Nem volt szabad semmiféle kötelezettséget előírni a vevőknek, hogy minél hamarabb létrejöjjön a privatizációs üzlet. Az első kormányzat a devizahiány szorításában vergődött. Így az élelmiszeripari külföldi befektetők gyakran csak piacot vettek maguknak, ami az agrártermelőkre nézve katasztrofális hatással járt. A vidék népességmegtartó ereje ezáltal is tovább romlott. Elmaradt a körültekintő, erős intézményi szabályozás a privatizációnál, s ez “több volt, mint bűn: hiba.” Nemcsak kártékony volt, de jóvátehetetlen is. Lásd a cukorgyárak eladása, ahol- elég ostoba módon- nem kötöttünk ki hazai terményfelhasználást. Így a cukorgyárakat bezárták, import cukrot hoztak be a külföldi cukorgyártók helyette. A cukorrépatermelők meg máról-holnapra piac nélkül maradtak. A kötet azonban nemcsak az agrár ágazat elkeserítő helyzetéről szól. Felvillantja itt-ott a reményt a jövőre nézvést, pl az ökofalvak lehetőségeinek bemutatásával. És hát a vidéki lét további kérdéseivel is foglalkozik.
A számtalan érdekes tanulmány közül kiemelendő Bódi Ferenc és társai több munkája, amely a magyar vidék töredezett településszerkezetű társadalmainak helyzetét vázolja. Az ország népességének egynegyede él kétezerötszáz településen, amelynek közigazgatási területe az ország területének 60%-át lefedi. Mindezeket szemlélve, jelentős anomáliákra lehetünk figyelmesek. Különösen káros hosszú távon, hogy a járadékos társadalom létrejöttével generációk nőnek fel, akik nem látják szüleiket munkába menni… Ez részben a roma népességgel kapcsolatos kérdés, de nem kizárólagosan. A munkahely szocializációs tér is, ennek hiánya megérződik a társadalom létezésén. Különösen fontos továbbá az oktatás és egészségügyi ellátás területén tapasztalható jelentős elmaradás. A szocializmusban az utolsó 20 évben az iskolák 44%-át zárták be, noha még volt elegendő gyermek. De hiába lett vége a központosító szocialista rendszernek, az önkormányzatiság nemhogy megoldotta volna a térség problémáit, még növelte azokat. Kezdetben pénz nem volt az önkormányzatoknál az iskolákra; később már gyerek se volt elegendő, akinek számára iskola kellett volna… Az egészségügyi ellátás is hanyatlott, a rendszerváltás után is. Talán a védőnői hálózat élte túl a korszakváltást… De az orvosi ellátás, a gyógyszertárak ellátottsága is kritikus. A 14 évnél fiatalabb népességnek például egynegyede, 25%-a él olyan 3000 főnél kisebb településeken, ahol a gyermekorvosoknak csupán 4%-a praktizál…
Szomorú szellemességgel fogalmaznak a szerzők: az önkormányzati rendszerrel csupán kinyílt egy ajtó, de nem lépett be rajta senki… Tartalmas könyv „A föld nem tud futni.” Súlyának megfelelően irányítja a figyelmet a magyar vidékre. Sőt, talán még nem eléggé drámaian vázolja a jövőt. De hiszen történeti munkáról van szó, nem jövőkutatásról. Mégis, láthatóak azok a folyamatok, amelyek a jövőt meghatározzák. Csoda, hogy ez az ország túlélte ezt a két rendszerváltást: 1945-öt és 1990-t. Ideje lenne már egy olyan kutatásnak, amely azt keresi: hogyan tovább, Magyarország?
Hogyan tovább, vidéki Magyarország?
Views: 45
