A Felső – Tiszavidék Szabolcs – Szatmár – Bereg megye kulturális öröksége
Kevesen tudják, hogy e táj, középkori templomokban, Magyarország egyik leggazdagabb vidéke. Itt az ” Isten háta mögött” egyedülállóan maradt meg középkori egyházi örökségünk egyedi hangulatot árasztó kisméretű templomai, a melléjük épített szoknyás, fa harangtornyok, a gazdagon fennmaradt középkori freskók, díszes kazettás mennyezetek, faragott szószékek. Míg az Alföld középkori templomainak nagy része a török dúlások áldozatává vált, ez a vizek által körbezárt vidék azonban távol tartotta magától a hódító hadakat, az idegen kultúrákat. Így maradhattak fenn páratlan gazdagságukban és szépségükben ezek a kis középkori templomok, amelyek ékszerdobozai ennek a vidéknek.
A Beregi-Tiszaháton csak az utóbbi évtizedben ébredhettek rá arra, hogy milyen kincseket köszönhetnek a keserves, küszködéssel teli szegénységnek, mert idő közben megrongálódott templomaikat nem tudták a korok divatja szerint átépíteni. Azzal kellett szerencsére beérniük, hogy azokat régi formájukban őrizzék meg. Persze az Árpád – kori pici kis templomokat itt is bővíteni kellett a lélekszám növekedésével, ám ezeket a munkálatokat leginkább a középkorban végezték el. Később a reformáció elterjedése, mintha óvni akarta volna a falakra festett freskók örökségét. Mivel a reformáció ugyan rendre lebontotta az ősi sekrestyéket, mivel a református liturgiában nem volt szerepe, de a templomok falképeit egyszerűen csak lemeszelték. Ennek köszönhető, hogy napjaink művészettörténészei, restaurátorai igazi különlegességekre leltek ezen templomok felújításakor. Ezt a munkát az 1970-es, és a legutóbbi 2000/2001-es árvizek borzalmas pusztítása után kezdték el.
Nemcsak az elpusztult lakóházak, hanem a középkori templomok felújítására is tematikus program indult el a térségben. Lónya nagyközség Árpád – kori templomában a mészréteg alatt gazdagon festett falakra leltek. Igazi régészeti szenzációvá váltak az itt feltárt különleges freskók. A falu történetének kezdete egy 1270-es oklevél, melyből kiderül, hogy a két Lónya nevű falut Bánk bán vásárolta, és azokat vejének Simonnak adományozta. A falu későbbi birtokosa a Lónyai család, erről a birtokközpontról vette a nevét, és évszázadokkal később is ide temetkeztek. (Lónyai kripta) A templom jelenlegi formája két részből áll: az egyterű, téglalap alaprajzú hajóból (belmérete 12×7 méter), és négyzet alaprajzú szentélyből (4×4 méter). A hajó tömbje magasabbra emelkedik a szentélynél és a tetőzete is jól elkülönül. A hajó boltozatlan, a szentélytől csúcsíves diadalív választja el. A szentély keresztboltozattal fedett, záróköve lapos, díszítetlen korong.
További átalakítások a reformkortól számíthatók, a működő református gyülekezet -1595 – től adatolható. Ők emelték meg a padlószintet a XVIII. század során, ezzel egykorú a stukkódíszes szószék, koronája 1776-os évszámú, és a fából ácsolt, impozáns szoknyás harangtorony 1781-ben készült. A gerendába vésett szöveg szerint: „ Kakuk Imre áts mester tsinálta Paál Péter leginyivel 1781”. Építése nagyon nagy szakmai tudást feltételez. Az ácsmester szépen megtalálta a galéria, a törzs, a sisak arányait, és a harangtorony tetején, a kis fiatornyokkal válik igazán légiessé. A szakemberek szerint ez Magyarország legszebb, legarányosabb harangtornya. Fent a galérián egy kisebb harangot találhatunk, felirata szerint 1666-ban készült, a nagyobbikat 1794 – ben készítették.
A csúcsíves, bélletes kaput a nyugati homlokzaton találjuk. A hajó és a szentély déli homlokzatán rézsűs bélletű ablakok láthatók. A feltárási munkák igazolták, hogy jelentősebben csak a XIV. században alakították át a templomot, ezért is maradhattak fenn a vakolat alatti freskók hihetetlen gazdagságban. A feltárt falképek három korszakot képviselnek, román, gótikus és késő reneszánsz ábrázolások. A korai falképeken, a déli hajófalon Sárkányölő Szent György töredékes képe,- három szent a diadalív déli oldalán, az északi oldalon Köpönyeges Mária kép látható. A festett szenteket finom kis mosollyal ábrázolták. Derűt sugároznak ezek a keleti ruhában ábrázolt, bizánci hatású mosolygó szentek. A hasonlóság alapján valószínűleg egy mester vagy műhely készíthette, mert ilyet láthatunk a közeli csarodai és laskodi templomokban is.
A templom belső oldalfalán több helyen ismétlődik, a kör-kereszt ősi motívuma, hiszen a képes beszéd, a szimbolikus gondolkodásmód az emberi kultúra mindig is nélkülözhetetlen eszköze volt. Az igazi kötődések egy kicsit mindig személyesek. Gyermekkoromban többször nyaraltam Lónyán élő anyai nagyszüleimnél. Az ukrán határ közeli kicsi faluban Lónyán akkoriban, élő, lüktető falusi élet volt, ezt őrizte meg emlékezetem. Életre szóló emlékek kötnek ide. Szívdobogva láttam viszont a kicsi falut a közelmúltban. A falu elcsendesedett, elnéptelenedett azóta. Viszont a régi kis fehérfalú, hajdan látott templom idő közben felfedte igazi arcát, mintha varázslat történt volna, úgy állt előttem, feldíszítve, mint egy gyönyörű menyasszony.
A múló időn átszűrve, gyermekkorom nyári vakációi jutnak eszembe, ahol a vasárnap békességében, ünneplő ruhában, tiszta lélekkel indultak a misére az emberek a harangok hívó szavára. Előtte tisztára söpörték az udvart, friss virágot tettek az asztalra. Lassan gyöngyözve főtt már az aranysárga húsleves, és a kelesztő tálban letakarva pihent a tészta.
Nagymamám kontyba tekerte ősz haját, megigazította magán a ruhát, levette maga elé tett kötényét, zsebébe csúsztatta a persely-pénzt, és imakönyvvel a kezében csatlakozott az asszonyok csapatához. Lassan, méltóságteljesen mentek. Vonultak. Nem volt sietség, kapkodás. Korán kelt, mégis más volt ez a nap, mint a többi. Nagyszüleim római katolikus vallásúak voltak, dédszüleim pedig reformátusok, nem okozott ez semmi problémát a családban. Mi pedig gyerekek mindkét templomot ismertük. Abban az időben a harangokat kézzel kongatták meg, a hosszú lelógó kötél segítségével. Jobbára idős embereket érte ez a megtiszteltetés, csekély javadalmazásért. Néha nagyapám megengedte nekünk, hogy vele tartsunk a templomtoronyba,- az ilyen kivételes alkalom volt! Kimondatlanul is tiszteletet várt el tőlünk.
Csendesen, szótlanul követtük őt a meredek falépcsőn, melynek ódon illatát még ma is képes vagyok felidézni. Pihenő madarak röppentek fel riadtan a párkányokról, és szakállas pókhálókat hintáztatott a huzatos szél. Lenyűgözve álltunk, amikor megmozdult a harang, és zengő, közeli hangja a szívünkig hatolt. Onnan a magasból eltörpült alattunk a kis falu, és végtelenül kicsinek látszott minden…
A szerző: újságíró
Views: 101
