A nyolcvanéves Szörényi Levente talán legsikerültebb alkotása ez a rockopera, melyet, nemzetünk közönsége, bárhol is mutatják be óriási lelkesedéssel fogad. Képernyőn már láttam, de színházban csak most, egy pár nappal ezelőtt. Az idős színházlátogató természetesen más lelkülettel és hangulattal ül a nézőtéren, mint a fiatalok, az idő sok mindent átalakít, lefarag, tompít, ugyanakkor felszínre hoz eddig háttérben lappangó érzelmeket. Az előadás végén állva énekeltük a színészekkel a himnuszt, ilyenkor bizsereg az ember bőre, melege lesz, hírtelen sírni kellene, de fegyelmezi magát, és kérdezi: mi van öreg harcos, hát hányszor hallottad, hányszor énekelted már a nemzet himnuszát, csak nem fogsz elérzékenyülni… Aztán hirtelen furcsa gondolatok törtek rám.
Több, mint ezeregyszáz éve élünk itt a Kárpát-medencében, bár egy kicsit összehúzódva, de azért meglennénk, Svájc vagy Luxemburg sem nagy, mégis pompásan élnek. Velünk még mindig sok a baj, nem tudunk megnyugodni, sorsunkba beletörődni, leülepedni. Az okot, okokat nem másokban, magunkban kell keresni. Első királyunk, István, apja Géza fejedelem óhaját és elképzeléseit követve a nyugati, római kereszténységet választotta népe számára, az új hitben remélt boldog jövőt biztosítani nemzete számára. Koppány és a törzsi hagyományokat tisztelő társai bizalmatlanul fogadták az idegenek hitvallását, a régi mellett akartak maradni, és ez a szembenállás volt nemzeti politikánk első nagy próbatétele. A történelem Istvánt, a keresztény szent királyt igazolta, hiszen rövid időn belül egész Európa keresztény lett. A magyar gondolkodásmód azonban azóta sem változott, mindig hajlamosak voltunk és maradtunk a dacos ellenkezésre. Talán a magyar vérmérséklet, amely hajlamossá tesz meggondolatlanságokra, vagy az érzelmi-gondolati túlfűtöttség, vagy a buta, makacs ragaszkodás vélt vagy valós igazságunkhoz. Történelmi tapasztalataink alapján rádöbbenhetnénk, hogy legalább belpolitikánkban sokkal több megegyezésre való törekvésre, (kompromisszumra) volna szükségünk ebben a nagyon zavaros, furcsa és ellentmondó világban.
Ne menjünk nagyon vissza, csak a XIX. századig, amikor a reformkor gondolataiból fakadó, sikeresnek induló márciusi forradalom és szabadságharc bukásának okát elsősorban a legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf, és a lelkes forradalmár, Kossuth Lajos közötti éles ellentététben kereshetjük. De így volt 1867-ben is, mikor a „kiegyezést” a radikálisok ellenezték. A későbbiekben, az első és a második világháborúba való belépés dilemmájában sem volt a nemzet egységes, az elsőben vállaltuk a megsértett osztrákokkal való háborús menetelést, pedig soha nem szerettük a Habsburgokat, a másodikban pedig a zseniális és talpig becsületes Teleki gróf elképzeléseit a nemzet nem támogatta egységesen. Ő életével fizetett elveiért, az ország pedig óriási árat fizetett, idegen érdekek háborújában. Tudom, profi történészek most „hümmögnek”, mert szerintük nagy történelmi kihívások ellen egy ilyen kis nemzet nehezen tud védekezni. Mégis állítom, hogy ha végre megtanulnánk egy kicsit is egységesen gondolkodni, és ennek alapján cselekedni, sokkal, de sokkal jobb sorsa lehetne ennek a nagyon tehetséges, szorgalmas kis nemzetnek. A magyarság jobb sorsot érdemelne!
Mit látunk ma? A nemzeti kormány 2010 óta sikeresen kormányoz, és ezt nagy részben a karizmatikus kormányfőnek köszönheti. Nem véletlen, hogy a legsikeresebb magyar miniszterelnökként kerülhet be a történelembe. Sok apró vagy nagyobb és szembetűnő kormányzási hibáról beszélhetnénk vele és pártjával kapcsolatban, és ez ellen kell is védekezni, de nem rosszindulattal, főleg nem külföldi segítséggel és nem paranoiás személyek felemelésével. A magyar belpolitikában egy építő (konstruktív), elsősorban a nemzet érdekeit szolgáló ellenzékre lenne szükség, akik bírálják ugyan, de nem gyűlölik az ellenfelet. Akik a hatalomra jutás érdekében cinkosai lesznek a külföldi ellenségnek, azok nem politikusok, hanem hazaárulók!
A mai hivatalos magyar külpolitika – véleményem szerint – túlságosan nagy lendülettel vesz részt a világpolitikában. Ezt bár lehet dicsérni, de a túlzott buzgóságnak nincs értelme. Az ország belső biztonsága, gazdasági stabilitásának a helyzete az elsődleges feladat, és persze a kisebbségben élő magyarság jövőjének kilátásai. Nagyhatalmi döntéseket, de még az Unió terveit sem tudjuk eredményesen befolyásolni, ebbe bele kell nyugodni.
Két nagy szervezetnek vagyunk tagjai, akikkel a politikai kapcsolat enyhén szólva laza, inkább ellentmondó, mint építő. A NATO egy erősen vitatott szövetség, alapításának idején egy „ellenséges” nagyhatalom elleni védekezés céljából jött létre, de ez a hatalom ma már nem létezik. Magyarország ki kellene lépjen a szövetségből, de megfontolandó az EU-tagság kérdése is. A jövő évben aktuális választások előtt a magyar kül- és belpolitikában új stratégiai gondolkodásra lenne szükség, részben a nemzetközi politikai környezet, de nem utolsósorban a zavaros belpolitikai helyzet változásainak megfelelően. De erről majd a jövő héten.
A szerző: közíró
Views: 40
