Sütő Gábor*: Tudatunk védelme (18. rész)

Az igazat mondd, ne csak a valódit,

a fényt, amelytől világlik agyunk,

hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

de mi férfiak, férfiak maradjunk

és nők a nők – szabadok, kedvesek

– s mind ember, mert az egyre kevesebb…

József Attila: Thomas Mann üdvözlése

/SZÓLJUNK BELE A TÖRTÉNELEMBE!/

Sorozatunk azért született és visel állandó főcímet, mert elő szeretné segíteni ráébredésünket arra, hogy tudatunk védelme a felgyorsult, szinte áttekinthetetlen nemzetközi, s a tőlünk mind függetlenebbé váló hazai események tárgyilagos értelmezése céljából a fontos személyes teendőnkből életbe vágó közéleti feladatunkká lépett elő. Gyűlnek az állítást megerősítő tapasztalatok, amelyek általánosításában a közvélemény nem szokott tévedni. A minden nemzettől elidegenedett háttérhatalom 2011. szeptember 11-i gyalázatos amerikai önprovokációja óta erősödő emberellenes propaganda és világkáosz mellett utal e feladatunkra a lemondóan odavetett szólásunk is, miszerint ma már semmi sem az, aminek látszik. Nagyobb az igazságtartalma, mint gondolnánk. A látszó és láthatatlan, de összefüggő ügyek megoldásán, hanyagolásán, vagy félreértésén, s a mindezekről kellő időben megtörténő helyes tájékozottságon az emberi társadalom fejlődésének iránya, benne egyéni sorsunk dőlhet el.

Függünk attól, jól ítéljük-e meg a világhelyzetet. Nyugaton, főleg az USA-ban és az EU-ban, két rokontábor vívja egymással kibékíthető harcát az élettérért, s a profitért. A zsákutcába jutott, háttérbe szoruló globalista, magánpénz-uralmi, emberellenes, szabadkőműves, szivárványszínű, azon belül kék-sárga párti, katonai megoldásokat előnyben részesítő háborúskodó dúsgazdag hadnép. Illetve a heveskedő, önmagukat hazafinak és konzervatívnak tartó, a mesterséges intelligenciát és a digitális életmódot istenítő, világcsendőrként a zászlajukra békét tűző, s a kék-sárgáért kevésbé, de úgyszintén vitézkedő dúsgazdagok serege, akik a fegyverekről nem lemondva, inkább a gazdasági-pénzügyi eszközöket részesítik előnyben, de ugyanolyan keményen alkalmazzák, mint a fegyvereket. Ahogy egymással kibékíthető felekhez illik, a felsorolt jelzők voltaképpen mindkettőjükre illenek, ahogy az is, hogy soraikban döntő az önmagukat kulcspozícióba ügyeskedő felsőbbségi hamistudatú minden nemzettől elidegenedettek száma.

Ők azok, akik nem akarnak lehetetlent ismerni, tőlük a fenyegetés, fegyver, agresszió nemhogy nem idegen, hanem a vérükben van. Választási jelszavaikon túl alapvetően egyik szellemi-politikai irányzat sem azzal törődik, hogy békés együttműködés csatornáiba terelje a világot, hanem hogy eszközökben nem válogatva uralja a maga teljében, főleg még nem az ő birtokukban lévő természeti kincseit. Nem átjárhatatlan a válaszfal közöttük, akkor sem, ha az egyikük rendszerét mélyállamnak, háttérhatalomnak nevezik, a másikét, erősen eltúlozva, patrióta nemzetállamnak. Politikájuk tárgyaként tekintenek az emberekre, holott alanyainak kellene elfogadniuk és az ő javukra ténykedniük. Mégis hiba lenne megfeledkezni róla, hogy fontos különbségek is vannak közöttük. Az új háttérhatalmasok javára, amennyiben osztani tudják a jövőbe mutató konzervativizmusunkat, az ő konzervativizmusuk pedig nem átmeneti visszarendeződés a hagyományos emberi értékek felé. E felsejlő kétely abból a tényből adódik, hogy mindkét alakzat nyílt imperialista uralmi szemlélet rabja.

Velük szemben formálódik Keleten és Délen a szellemileg-politikailag messzebbre látó, a hagyományos emberi értékeket védelmező, nagyobb szociális érzékű, a digitális fejlődést az emberiség szolgálatába állító, egyenrangú kapcsolatokra és együttműködésre törekvő BRICS államcsoport. Egyre több országot tömörítő nemzetállami, a világban a helyét követelő eszmeileg imperialistaellenes önkéntes tábor, amely nem taktikából ügyel rá, hogy ne ezt, hanem a kölcsönös előnyökön alapuló nemzetközi és kétoldalú együttműködést kezelje központi kérdésként.

A formálódó elkerülhetetlenül közös új világrendjüket építő két tábor világpolitikai játszmáiban mi az előbbi szövetségi rendszeréhez tartozunk, de vonzódunk az utóbbi felé is. Ne is vonakodjunk különösebben. De a történelempolitikai (történetpolitikai, emlékezetpolitikai) szemlélet alkalmazásával folyamatosan időszerűsítendő tájékozottságunk harckészen tartásával mindent meg kell tennünk tudatunk védelmében a módszereiben változó, de lényegében megmaradó háttérhatalmi szellemi-politikai terrorral szemben, a sorsunkba beleszólási jogunk erőteljesebb érvényesítéséért. A folyamatosan időszerűsített tudatos tudat öntevékeny és társadalmi célzatú napi alkalmazása ma még ösztönös szinten mozog. A történelem azonban figyelmeztet, szokássá teendő, sürgetően és szigorral végzendő a nemzeti emlékezet megőrzése, az áldozatok feledtetésének kivédése, a bűnözők hőssé nyilvánításának leleplezése, legyen szó bármely múltbeli, vagy jelenlegi nemzetközi, vagy nemzeti társadalmi tevékenységről. Különben a mában sem tudunk eligazodni, nem is beszélve a holnapról. Minden személyt, eseményt szigorú tárgyilagossággal, a korabeli történelmi valóság, okviszonyok tükrében kell megismernünk és így is kezelnünk. Ha nem ez történik, a feszültségek, indulatok, hamisítások fognak továbbélni és szaporodni, ami senkinek sem kedvez. E folyamat elevenen tartása megköveteli fő eszközének a szólásszabadságnak a beleszólás szabadságaként is értelmezett visszahelyezését méltó helyére, amit az elmúlt évtizedekben világszerte igyekeztek felszámolni.

A napjainkban átélt események alábbi áttekintésében megbizonyosodhatunk róla, jelenleg sem világos eléggé, hogy a feltörekvő erők egyike-másika milyen hozzáállással akarja kezelni e kérdést. Nekünk azonban, állampolgárként önállóan, helyesen és késedelem nélkül kell eligazodnunk a magyar politika számára kedvezőnek ítélhető erőteljesen változó világpolitikai erőviszonyok, szereplők, eljárási stílusok, háttéresemények között. Azért, hogy a kormánnyal egymást tudatosan segítve, nehogy a közelmúltunkban uralkodóvá vált téveszmék helyett, amelyek egy részének sikeresen, esetenként példamutatóan ellenálltunk, most alaptalannak bizonyulható jóindulatunkból újabbaknak engedjünk teret. Félreértés elkerülése végett leszögezzük, az emberiség szempontjából nem lehet túlértékelni annak a jelentőségét, hogy Trump rendeletei nyomán az USA-ban, s az EU kivételével a nyugati világban, megtört az értékként trónra emelt politikai korrektség, LMBTQ, erkölcsi korcsosulás, woke, Covid háttérhatalmi szellemi-politikai terrorja, amelyek emberáldozatokat is bőven követeltek, s elkövetői eddig büntetlenek maradtak. Várja a világ, hogy ugyanezen az úton masírozó, emberhez méltatlan, az alaptalanul kivételezettek védernyő-jeként bevezetett zéró tolerancia is szembefordul majd azokkal, akik mint mindig, ma is az emberellenesség és a természetellenesség önmagukat felszenteltnek tartó hívei. Trump politikai bátorságról tett tanulságot, mikor leleplezte elődjei beavatkozásait világszerte, színes forradalmait és zöld bankóit. Még fontosabb, hogy Trump és csapata intézkedései nyomán nem múlt el, de viszonylagosan csökkent a világháborús veszély! Részint ennek hatására érzékelhetően megindult azonban egy másik folyamat, amely még nem kapott nevet, de az elvektől, s a nemzetközi jogtól eltekintő, kizárólag az aktuális érdekekre összpontosító, önmagát patriótának nevező, de az előzővel rokon nagyhatalmi alku-politika. Figyelmet érdemel, mert mindkét folyamat egyazon ország egyazon hatalmi köréből, az amerikai, de nagyrészt nemzetidegen háttérhatalomból indult.

A történelem és az ember

A beindult korszakváltás látványos cáfolata Fukuyama amerikai politológus által nagy garral bejósolt „történelem végének”, amit nemrég önmaga is beismert, s elkeseredésében megdöbbentőknek minősítette a fejleményeket, különösen Trump tetteit. Bécsben jártában mi is eszébe jutottunk. Arra utalva, hogy a liberális demokráciák nem bizonyultak olyan erősnek, mint ő hitte, mikor a tételét megfogalmazta, kijelentette: „Az a nyomasztó gondolatom támadt, hogy a történelem vége nem Dánia, hanem valami olyasmi, mint Magyarország.” Megnyugtathatjuk, hogy ismét téved. A történelem azonban nem neheztel Fukuyamára, sem Trumpra, senkire sem. Feltartóztathatatlanul rója a maga útját, akárcsak tárgya, s egyben alanya, az emberiség. Nyugodtan szemléli, hogy a múltjának, jelenének eltörlése, hamisítása kifinomult és durva formában szüntelenül folyik. Biztos benne, ami megtörtént, azon nem lehet változtatni, a hatalmi változásokkal járó átmeneti értelmezéseitől függetlenül végérvényes.

A történelem napjainkban úgy alakult, hogy a népek az USA-ban látványosan, Európában nyögvenyelőn, de nem eredménytelenül, Oroszországban nemzeti egységben lázadva a világ igazságtalanságai ellen, s a Föld kevésbé érintettebb részeiben is a maguk módján megunták a magánpénzügyi nemzetidegen háttérhatalom garázdálkodását, a szabadkőműves összeesküvés által a politikai korrektség, a gender-őrület, az emberiség-csökkentő oltásdiktatúra uralkodóvá erőltetett téveszméit, a békeharc jelszava alatt folyó öldökléseket. E változások folyamán állt be az említett világraszóló fordulat, amikor a letűnő úrhatnám bankárkaszti háttérhatalmasokon most vitézkedő alkusz „patrióta” háttérhatalmasok kerekednek felül. Ám egyik tábor sem tudja, nem ők hozták a változásokat, hanem e beérett mélybeli változások hozták őket. Nem is hordoznak új társadalmi szemléletet, hanem az előző természetesebb változatokhoz próbálnak visszatérni. A Tegyük Naggyá Ismét Amerikát jelszó is mutatja, ugyanúgy a nyugati civilizációt védelmezik, csak az idejétmúlt és sikertelen módszerek helyett más módon. Ezért a lényeget tekintve tőlük sem várható más, mint hogy mind ők, mind a kulcspozícióba juttatott ügynökeik, ha érdekeik úgy kívánják, az átélt tegnapot, de saját ígéreteiket is akár még aznap félremagyarázzák. Megerősítve látjuk, jelenleg is ezt teszik, nem zavarja őket, hogy az emberiség szemtanú. Ha kell, erőszakkal fogadtatják el az emberi tudatot mindinkább kiiktató digitális holnapot, pedig a történelem ugyanúgy át fog lépni azon is. Nekünk viszont sorsul adatik, hogy túl kell élnünk minden fordulatot, nem léphetünk át rajtuk. Ez a mi együtt alakítandó jelenünk, nekünk ebben nemcsak el kell eligazodnunk, hanem fel kell fegyverkeznünk rá, hogy bele tudjunk szólni.

Ahhoz, hogy helyesen ítéljünk – s ítéleteinktől egyre inkább függ a sorsunk – ismernünk kell a fordulatok valós okait és előzményeit. Értenünk kell, hogy nagyhorderejű, s ha a világbéke érdekeinek megfelelően megszilárdul, majd akár történelminek is minősíthető események zuhataga zajlik a szemünk előtt, s valami újra irányul. Érzékelnünk kell, hogy az önmagukat, akárcsak elődeik, ugyancsak globálisnak és elitnek gondoló új háttérhatalmasoknak a békéről és a háborúról, szövetségeseikről és ellenfeleikről másféle fogalmuk van, mint a letűnőben lévőknek volt. El kell ismernünk, kezdeti eljárásuk sok kérdésben és módszerben kedvezőbb az emberiség számára. Ám az átélt rendszerváltások tapasztalataiból tudjuk, a jogos győzelmi mámort elkerülhetetlenül követő hajszás verítékes hétköznapokra térve, köztük is bőven akadnak majd gyarlók, akik megszerzett vagyonuk adta hatalmuk megtartásához arra fognak törekedni, hogy az emberek minél tájékozatlanabbak maradjanak, fenntartás nélkül fogadják el a narratívának nevezett tájolt bebeszélést, az emberiség sorsát érintő fő problémák helyett a napi életbevágó kis létkérdéseiken tépelődjenek. Azt is látnunk kell, hogy az emberi társadalomra ráépülő hasznos, de egyben mindent ellenőrző és eltunyító digitális kényelem mámorában sokan máris hitelt adnak a meghirdetett narratíváiknak, s ha kedvezőnek tűnő jelenséggel, önmagát sikeresen elfogadtató személyiséggel hozza őket össze a sors, még költőien túlstilizálva meg is toldják.

Folytatódik a történelemhamisítás, habár az üdvözlendő világméretű változások nem annyira a háttérhatalmasok előtérbeli, mondhatnánk nyugati átrendeződése, mint inkább az ellenükben kialakuló, a világot emberibben elképzelő és kezelő mélybeli, mondhatnánk keleti és déli új hatalmi pólus erőfeszítései nyomán indultak be. Lehet az egekig dicsérni az újfajta háttérhatalmi következményeket, de ezúttal is a fejleményeket kiváltó, az új szereplőket elhozó mélybeli okok és következményeik a főszereplők. Maga a történelem azon is túllép, de rögzíti, hogy az új szereplők milyen tudattal látják el e két folyamat által felgyorsított társadalmi és technikai fejlődés nyomán felmerülő kérdések tárgyilagos megítélésével, értékelésével, s a megjelenésük pillanatában a mindenkire következményekkel járó feladatokat. Megfelelnek-e a történelempolitikai hozzáállás követelményeinek. A szent célokért a felszínen és a mélyben folyó világméretű szellemi-politikai küzdelmük csak ez esetben lesz történelmi horderejű. Ma még annyi akadály tornyosul előttünk, hogy a cél teljesítése elszánt és rendíthetetlen kiállást, áldozatvállalást követel. E tény egyrészt sajnos még jellemző az immár javulóban lévő közállapotokra, másrészt alátámasztja, hogy olyan történelmi feladat áll minden ország előtt, amely közigazgatásilag főleg a kormányokra, társadalmilag főleg az értelmiségre hárul. Ám nem bízható csak rájuk, egyedül nem is képesek elvégezni, hanem a tudatot naponta öntudatosan védelmező tömegek kellenek hozzá, akiknek a felemelése a beleszólási szintre ugyancsak a kormányok és az értelmiségek feladata lenne.

Parancsoló, hogy nemzetként, állampolgárként a lehető legszélesebb társadalmi egységben harcosai legyünk az önmagunkért folyó eszmei, politikai küzdelemnek. Nemcsak igaz és valódi, elmúlt és megélt történelmünket ne hagyjuk meghamisítani, feledésbe merülni, hanem segítő szándékkal merjünk szólni továbbra is, ha más országok, akár szomszédjaink, nem ezt teszik a sajátjukkal, vagy a miénkkel, avagy a szükséges átalakulást ellenző háttérhatalmi szervezetek valamennyiünkével. Annak felismerésével, hogy a ma még hatalmas, az emberiség radikális csökkentését nyíltan célul tűző, folyamatosan alakváltó, globális igenelést, digitális engedelmességet igénylő követeléseikkel szembeni történelmi sikerünk beindulóban lévő kivívása elemi feladatunk, mert döbbenjünk rá, ma nincs más életbiztosításunk.

Az előző 17. fejezetünkben körvonalaztuk, a közelmúltbeli események okainak, következményeinek sem vagyunk kellően a tudatában, mert elszigetelnek bennünket, s önmagunk sem törekszünk rá a korunk által megkövetelt mértékben. A világpolitikában körvonalazódó váltás időszerűsége miatt ezzel foglalkozó alfejezetét szó szerint megismételjük.

Ki hallott a háttérhatalom „Jövő Paktumáról”?

Az önmagát mindenhatónak képzelő „Nagy Testvér” Nagy Újrakezdés néven egy ideje immár nyíltan hirdeti, most pedig suttyomban elfogadtatta a világgal a programját. Az általa felhúzott színfalak mögött, ellenállás nélkül, a szemünk előtt! Lássuk, hogyan.

A világot arra kényszerítette, hogy figyelmét, erőfeszítéseit az általa kiprovokált orosz-ukrán konfliktus világháborús veszéllyé válásának elkerülésére összpontosítsa, lefizetett sajtója arra buzdította, hogy Kamala Harris és Donald Trump választási párbajában drukkoljon, szörnyülködjön, hogy Izrael újabb önprovokációjával áldozatnak tünteti fel magát, hogy folytathassa a palesztin népirtást, az EU pedig a Zelenszkijjel és a „magyar kérdéssel” legyen elfoglalva. Eközben az ENSZ-ben szeptember 22-én csendben elfogadtatta a „Jövő Paktumát” („Pact for the Future”), amiről a világsajtó alig adott hírt, holott jogilag kötelezőnek beállítva, alattomos globális menetrend szerint az emberi tevékenység szinte minden területére kiterjedjen, megnyomorítva minden ország jövőjét. A paktumot Guterres ENSZ-főtitkár által összehívott csúcstalálkozón fogadták el. A dokumentum elfogadását kilenc hónapos tárgyalási folyamat előzte meg, s „azért vagyunk itt, hogy megmentsük a multilate-ralizmust a szakadéktól” – állította Guterres. A „globális kormányzás átalakítása érdekében” elfogadott Jövő Paktuma és mellékletei – Globális Digitális Megállapodás és Nyilatkozat a jövő generációiról – döntőnek tekintik az általuk felnagyított klímaváltozást, s leszögezik: az emberi tevékenység minden formája éghajlatváltozást okoz, ezért azokat szigorúan szabályozni kívánják, hogy elérjék a davosi Világkereskedelmi Fórumon (WEF) kidolgozott és meghirdetett céljaikat, a folyamatban lévő „2030-as menetrend” szerint. A paktum előtérbe helyezi „a fenntarthatóság” három fő pillérének, a környezet, a gazdaság és a társadalom „dimenzióit”. Említik a békét és biztonságot, leszerelést, stb., s összesen 56 átfogó intézkedést hoztak. Köztük, a globális kormányzáson túl, a fenntartható fejlődést, digitális életmódot, valamint a meghatározatlan „kedvező éghajlatváltozást.”

A nagy nettó vagyonnal rendelkező egyénekre globális minimális adót vetnének ki, miközben a zöldadókkal és kényszerű energetikai, technológiai, biológiai átállással elszegényítenék az országokat. A „Tegyük jobbá a világot” jelszó alatt mindent át akarnak alakítani, hogy uralják a természetet, genetikailag javítsák fel az emberiséget, a növényeket, állatokat. Az öreg és beteg, haszontalan, vagy létbiztonságukat vesztett emberek az eutanáziával megsemmisíthetőkké válnak. Az így, valamint a háborúkkal, további gyanús oltásokkal és egyéb módszerekkel kivégzett milliárdok helyét átveszik a robotok és a mesterséges intelligencia (MI). Az emberi nemek közti biológiai különbséget eltörlik, az emberi rasszok létezését és különbözőségét tagadják. A jövő polgárainak tilos lesz minden olyan tevékenység, ami a globalisták szerint veszélyezteti az egészségüket, és CO2-t, metánt, vagy nitrogént bocsájt ki. Az „egészségterv” szerint dolgozni csak egészségesen és az új géntechnikai mRNS vakcinákkal minden ellen beoltva lesz lehetséges. Az emberi minőség megszűnik, a helyét átveszi a digitális identitás, a test és a gép fokozatos egyesítése, amihez már a vagyoni és családi helyzet helyett csak kiérdemlendő jogosultságok csatlakoznak, a megfelelés és engedelmesség, a társadalmi hasznosság mértékében. Csatlakoztatni kell minden embert, iskolát és kórházat az internethez; biztonságossá kell tenni az online teret mindenki, különösen a gyermekek számára. Lényeges körülmény, hogy mindezt az MI és a digitális állampolgárság széleskörű alkalmazásának alapján.

Ezeket az agyszüleményeket annak a téveszmének nevében akarják elfogadtatni, hogy „nem teremthetünk olyan jövőt, amely alkalmas unokáink számára, egy olyan rendszerrel, amelyet a nagyszüleink építettek”, ezért a paktum az emberi tevékenység minden területének „nagy újraindítására” kiterjed. Ennek értelmében nyíltan szögezik le, hogy a globális cégek irányítják a kormányokat és a törvényhozást a „szebb jövő” érdekében.

Az ENSZ-csúcstalálkozóról, s a paktumról, amelyek tárgyalásával egyes kormányok és az ENSZ csaknem egy évet töltöttek el, gyakorlatilag nem volt érdemi tájékoztatás, a világsajtó hallgatott róla. Pedig Guterres ENSZ-főtitkár szerint a jövőt meghatározó csúcstalálkozó fő célja, hogy „a globalizmust visszahozzuk a küszöbről”. Fenntarthatóbbá akarják tenni a háttérhatalom nyomulását. A fejlemények megerősítik, hogy a most háttérbe szoruló háttérhatalom az ENSZ-t akarja világkormánnyá formálni, s ennek megvalósításában, azt hívén, hogy a gyámság helyett most egyenrangú szerephez juthat, az EU is fontos feladatokra vállalkozna.

Gyorsan megszületett rá egy félig-meddig válasz, pontosabban egy másfajta háttérhatalmi válasz, amely a szavakban, tettekben ellenzésnek tűnik, mégis inkább ráépülő nagyhatalmi-hazafias imperialista koncepció. Mintha mondogatnák egymásnak: Ne marakodjunk, a hatalom megtartásában egyetértünk, a többiben majd csak megalkuszunk valahogy! Felsejlik az is, hogy a kialakítandó új világrend alatt mindkét háttérhatalmi csoport nemcsak a nagyhatalmak és általában az országok közötti viszony átszabását érti, hanem az állam és a polgárai közötti viszonyt is. Mindkettő nagy veszélyekkel jár az emberre, ma különösen az utóbbi fenyeget.

A USA „megújult” Kongresszusában február végén előterjesztették az általuk elavultnak tartott ENSZ-ből és más nemzetközi szervezetekből tervezett kilépésről szóló törvényjavaslatokat, amelyek a DEFUND-törvény néven futnak. Beleértik az ENSZ-székhely kilakoltatását New Yorkból, az ENSZ-nek és kapcsolt szervezeteinek nyújtott finanszírozás megszüntetését, megtiltják az USA részvételét az ENSZ békefenntartó műveleteiben, megszüntetik az ENSZ-szervezetek és alkalmazottak diplomáciai mentességét, stb. A WHO-ból már kiléptek. Mindezt az új narratívában úgy mutatják be, mint az USA nemzeti függetlenségének visszaállítása a volt mélyállami világkormányzati rendszerrel szemben, holott mindkettő a globális uralomra tör, csak más módszerekkel. Minderről szintén nem hallottunk attól a magyarországi intézménytől, amit „médiának” neveznek.

A formálódó köztes korunkban, legyen államférfi, közéleti személyiség, politikus, újságíró, vagy egyszerű állampolgár, akkor áll a történelmi helyzet magaslatán, ha e fejlemények láttán felismeri, hogy a közvéleményünk tájékozottsága létkérdéssé vált. Kitart amellett, hogy a szólás és a beleszólás szabadsága nélkülözhetetlen eszköze az emberiség létérdekeit mindenki számára érthetően és láthatóan védelmező beinduló világpolitikai rendezésnek, s a társadalmi haladásnak. Ismeri és példának tekinti a magyar békemisszió akciósorozatot, amely tagadhatatlanul katalizátora volt a világméretű változásnak, s egyben beleszólás is. Tartsuk is meg ezt az irányvonalat. Nevezhetik oroszbarátnak, vagy amerikaellenesnek, a lényege, hogy békepárti, emberbaráti, anélkül, hogy elvesztette volna nemzeti jellegét. Megőrzéséhez vállalnia kell, legyen „fent”, vagy „lent”, hazai téren, nemzetközi viszonylatban egyaránt és egymással szolidárisan, hogy a szólásszabadságot a beleszólás, s „az igazat mondd, ne csak a valódit” szabadságaként értelmezze és gyakorolja. Messze elkerülve a látszatát is annak, hogy bármilyen módon, akár jól hangzó jelszó, főleg kikényszerített nemzetidegen érdek jogcímén bárhol és bármiben korlátozzák ebben. Tudva tudván, és tudatva, hogy a kimondott életbe vágó igazság, legyen akár fájó, nemcsak a nemzeti társadalmak, hanem az emberiség létfontosságú közös feladatát, jelenének helyes megértését, békés jövőjének zálogát képezi.

Mennyi ideig tart 24 óra?

Trump emlékezetes, de történelmivé nem vált 24 óra alatti béketeremtés értékelhetőségét nem győzzük kivárni, elhúzódó ellentmondásos részleteiben azonban a főszereplőknek a sorsunkat befolyásoló szándékai bújnak meg. Ismertek, mégis taglaljuk őket a maguk sajátos menetében, mivel Trump annyiszor, s oly meggyőzően állított két tételt, hogy a világ nagy része elhitte, 24 óra alatt békét teremt Ukrajnában, akár még hivatalba lépése előtt, illetve, hogy ha 2021-ben újraválasztották volna, „az ukrajnai háború nem robbant volna ki”. Ámde a történelem nem a szavakat, hanem a történteket rögzíti, s mindkét állítását közismert történelmi tények kérdőjelezik meg.

Trumpnak, mivel első elnöksége (2017-2021) utolsó három évében főszereplőjük volt, nem érdeke akkori politikájának emlegetése. Ám Putyinnal most lezajlott első telefonos tárgyalását követően a kulcskérdéssel, Ukrajna NATO-tagságával kapcsolatban elismerte: „Azt hiszem, jóval Putyin elnök előtt azt mondták, hogy ezt semmiképpen sem engedik meg. Már régóta mondják, hogy Ukrajna nem mehet a NATO-ba. És nekem ez így rendjén van.” Mégis a NATO-val együtt sok 24-órás cikk-cakkos utat tettek meg e két esemény között. Ukrajna amerikai gyarmatosítása és felkészítése a geopolitikai környezete ellen modern eszközökkel, köztük biológiai fegyverekkel vívandó háborúra 2022-re befejeződött, a NATO keletre terjeszkedése, a nem-ukrán vezetésű Ukrajna EU és NATO taggá fogadásának szándéka, főleg elzárkózása az orosz tárgyalási javaslatoktól oly kihívó, sőt háborúra provokáló volt, hogy mindinkább a fegyveres megoldás tűnt valószínűbbnek, ahogy történt is. A harc három évig lehetetlennek bizonyult befejezésének láttán, a 24 órán belüli megoldása politikai jelszónak hívogató, de eleve megvalósíthatatlan volt, ami azt is bizonyította, az USA elnöke nagyhatalmú, de a világpolitikában ő sem szuverén.

A szamarat elefántra cserélő amerikai magánpénzügyi szabadkőműves háttérhatalom által uralt Nyugat, a németként csak bemutatkozó, angolként a felbujtó szerepét folytató, franciaként a nagyságából törpésedő, saját nemzeteik idegenjeivé vált „elit” önhitten elutasította Oroszország európai biztonság létrehozására irányuló javaslatait. Következményeként Németország elvesztette esélyét rá, hogy a világpolitikai változásokra támaszkodva, kilépjen a második világháború óta tartó amerikai megszállás árnyékából. Valakik elérték, hogy „hetedíziglen” beteljesüljön rajta a bosszújuk. Bizony fura hír a németek számára, hogy az amerikai Black Rock befektetési szupertársaság felügyelő bizottságának elnöki székéből kancellárjukká ejtőernyőzött álkonzervatív Friedrich Merz első dolga volt látogatásra hívni a gázai mészáros Netanjahut. Akárcsak Európának az a bizonyosság, hogy a világpolitikai státusza a végletekig meggyengült, mintha csak az EU-t eleve e céllal hozták volna létre. A megerősödő USA, a rámenősebb Trump által betervezett jövőjük, hogy gyarmati rangú szövetségeseiként, segédcsapataiként szolgáljanak. Vance amerikai alelnök sem jósol jót: az európai országokat az a veszély fenyegeti, hogy „civilizációs öngyilkosságot követnek el”, mivel képtelenek ellenőrizni határaikat és korlátozzák polgáraik szólásszabadságát. E folyamat ismeretében elemezzük Trump első feltételezését.

Fokozatosan módosította a határidőt: „amilyen gyorsan csak lehet”, majd „még mielőtt az Ovális Irodába beköltözik” aztán 100 nap alatt, később már hat hónap alatt. Beiktatása körüli napokban ismételgette, hogy Putyin kérte tőle a tárgyalást, nemsokára felhívja. Állította, hogy Putyin „találkozni akar, és nagyon gyorsan találkozni fognak”. A beiktatás előestéjén, pedig, hogy csapata nagy erőkkel dolgozik azon, hogy létrejöjjön egy telefonbeszélgetés Putyin elnökkel „az ukrajnai háború befejezéséről”. Bár érdekében állhatott az általa történelmileg tévesen „ukrajnai háborúként” fogalmazott konfliktus mielőbbi lezárása, de szigorúan az USA érdekeinek megfelelően, márpedig tudta, hogy azok ellentétesek Oroszország nyíltan közzétett és fenntartott Különleges Hadműveletének (a továbbiakban KHM) céljaival. Fokozatosan ki is derült, hogy a Trump által következetesen „alkunak” is nevezett bújtatott „rendezése” a történelempolitikai okokat és előzményeket egyáltalán nem veszi figyelembe. Nemcsak az oroszokban, a világban sem keltett bizalmat a folyamatos látszatkeltése, hogy Putyin kérte a találkozót vele, ami ilyen fogalmazásban egyszerűen nem igaz. Az viszont nagyon is igaz, hogy őt viszont senki nem akadályozta abban, hogy leüljön tárgyalni Putyinnal. Taktikázgatása valószínűleg arra irányult, akkor kerüljön sor a tárgyalásokra – amelyeken természetesen nemcsak „az ukrajnai háború befejezéséről”, hanem fontosabb világpolitikai kérdésekről is szó lesz – amikor más területeken győztesnek beállítható helyzetbe manőverezi magát. Addig azonban, ahogy önmaga is folyamatosan sajnálkozik, emberek halnak meg, a gyengülő nem-ukrán ukrajnai vezetés pedig egyre agresszívabb lett még a szövetségeseivel szemben is. Példázta ezt Zelenszkij botrányba fulladt vitája Trumppal, a titkosszolgálatuk lejárató kampánya a magyar miniszterelnök ellen az önzetlen sokoldalú segítségnyújtásunk ellenére, és más fejlemény.

Putyin főideológusának tartott A. Dugin szerint az orosz elnök a KHM egész ideje alatt, emberi meggondolásokból túl türelmes volt. Nem tartotta szükségesnek, hogy reagáljon a szónoki elterelő és provokáló kijelentésekre, de még a ziccer helyzetekre lecsapó Medvegyev sem fárasztotta magát. Némi kivárás után azonban Putyin államférfihoz méltóan, értésre adott két alapvető dolgot: Kész előfeltételek nélkül tárgyalni Trumppal. Oroszország célja NEM „az ukrajnai háború befejezése”, hanem a KHM céljainak az elérése, és erről nem tesz le. Mivel a 24 órák egymás után röppentek el, a Kreml újságírójának tartott A. Janusev, Trump beiktatásának napján megírta, az elnökök esetleges találkozójának megszervezése hónapokat vesz igénybe, és március előtt nem várható. Ugyaneznap maga Putyin a Nemzetbiztonsági Tanács ülésén közölte: „Halljuk, az újonnan megválasztott amerikai elnök és csapata tagjainak kijelentéseit arról, hogy vissza kívánják állítani a közvetlen kapcsolatokat Oroszországgal, amelyeket a leköszönő kormányzat leállított. Halljuk a nyilatkozatát arról is, hogy mindent meg kell tenni a harmadik világháború megelőzése érdekében. Természetesen üdvözöljük az ilyen hozzáállást, és gratulálunk a megválasztott amerikai elnöknek hivatalba lépéséhez”. Kétszer is úgy fogalmaz, hogy „halljuk”, azaz beszélnek, de nekünk nem szóltak, akkor kivárunk. Trumpnak és a telefonhívás megszervezésére létrehozott külön csapatának volt tehát mihez tartania magát, s a világ előtt kedvükre ravaszkodhattak tovább.

Ám Trump nem kiváró típus, be is ütött izgága csavarintása, amellyel a 24 óra és önmaga helyett másokat próbált a frontvonalba küldeni. A január 20-24 közötti Davosi Világgazdasági Fórum (WEF) videokonferenciáján a világ összesereglett háttérhatalmi vezetőinek felvetette, felkérné Szaúd-Arábiát és az OPEC-et, hogy csökkentsék a globális olajárakat, mivel „ha az ár csökkenne, az orosz-ukrán háború azonnal véget érne … Jelenleg az ár elég magas ahhoz, hogy a háború folytatódjon.” Világunk egyre bonyolultabb, akadhat összefüggés „az ukrajnai háború” és az olajárak között is, de olyan okviszony nem elképzelhető, hogy ez vessen véget a háborúnak. Mégis Trumpnak az „ukrajnai és oroszországi különmegbízott” nehéz feladatával megbízott embere Keith Kellogg is erősködött: ha az OPEC olajárak hordóként 45 dollárra csökkennének 60-ról, az ráveheti Oroszországot a háború befejezésére. Biztosan mindent megtesznek Oroszország ellen, s hogy eltereljék a figyelmet a kulcsszerepükről a háború kiprovokálásában. Arról viszont elfeledkeznek, hogy az OPEC-nek Oroszország is tagja, s nemcsak olaja van, hanem számos olyan stratégiai terméke (pl. nukleáris alapanyag), amit az USA rendszeresen nagy tételekben vásárol, s arról is, amire Putyin emlékeztette is őket: van Oresnyik (Mogyoróbokor) nevű fegyvere, amely ellen nekik nincs ellenszerük.

Teltek a 24 órák, eljött február 12, és Trump a közösségi oldalán tudatta, másfélórás „rendkívül produktív telefonbeszélgetést” folytatott Putyinnal. Egyetértettek, hogy meg akarják állítani az „orosz-ukrán háborút”, utasítják apparátusaikat az előkészítő tárgyalások megkezdésére, elfogadták, hogy a béketárgyalások útján hosszú távú rendezést kell elérni. Azt elfelejtette közölni, Putyin ezúttal közvetlenül neki hangsúlyozta, nem az „orosz-ukrán háborút” kell megállítani, hanem mindenekelőtt meg kell szüntetni a konfliktus kiváltó okait. Ezzel párhuzamosan, de a hangsúlyt inkább a megtárgyaltakra téve, Hegseth amerikai védelmi miniszter Brüsszelben többet elárult, s közölte, Ukrajna 2014 előtti határaihoz visszatérés irreális célkitűzés, akárcsak a NATO-tagsága, majd Varsóban kijelentette, az ukrán határok ügyében minden lehetséges, de reálisan kell hozzáállni a béketárgyalásokhoz. Azaz, hajlandók teljesíteni az orosz KHM-ben megnevezett két igencsak fontos nemzetbiztonsági követelést.

A két államfő első kontaktusa tehát a Trump részéről zavarosnak minősíthető előkészületek után is sikeres volt. Pár nappal később azonban Trump, kissé odaszúrva Putyinnak, elárulta, megkérdezte, folytatni akarja-e a harcot, s válaszát úgy értelmezte, hogy „Nem, szerintem ő le akarja állítani, ez volt a kérdésem hozzá, mert ha folytatta volna, az nagy problémát jelentett volna számunkra, és ez nekem is nagy problémát okozott volna.” Amikor pedig a sértődött Zelenszkij el akarta hitetni vele, Putyin a tárgyalásokat felhasználja a NATO elleni orosz támadás előkészítésére, Trump újságírók előtt válaszolt: „Nem, nem értek egyet. Egy kicsit sem.”

Orosz részről február 17-én bejelentették, Lavrov külügyminiszter és Jurij Usakov, Putyin külpolitikai tanácsadója, Rijádba utazik, hogy Trump tisztségviselőivel előkészítsék az elnöki találkozót. A helyszín követel némi magyarázatot, de a két államfő nyílván kellő megfontolás után döntött így. Lavrov leszögezte, azért tárgyalnak, hogy megtudják, pontosan mit javasol Trump az ukrajnai konfliktus rendezésére. Közben Vance amerikai alelnök bejelentette, a találkozókra nem hívnak meg senki mást, az EU-t és Zelenszkijt sem, de tájékoztatást kapnak. Mindkét fél hevesen tiltakozott, de mindketten olyan helyzetbe hozták már önmagukat, hogy ennél többet nemigen tudnak tenni, hacsak a mellőzés miatti elkeseredettségükben nem vetemednek háborús provokációra – gondolnánk. Ám az EU legagresszívabb tagállamai, a Rothschild bankban karriert csinált Macronnal, aki az atomfegyver bevetésének szükségességéről prézsmitál, a nem is EU-tag Anglia oroszgyűlölettel kitűnő Starmer miniszterelnökével az élen éppen ezt az utat választották. Azonnal európai csúcstalálkozók sorozatának összehívásába kezdtek, mintha csak a béke irányába kimozdult USA szerepét akarnák átvenni Ukrajnában. Szervezeteik, az amerikaiakat felváltva, nemcsak közvetlenül beavatkoznak olyan hadműveletek kivitelezésébe, amire az ukrajnaiak nem képesek, hanem be is jelentik, hogy háborúra készülnek. Orosz részről már nemegyszer figyelmeztették Franciaországot és Angliát, hogy „katonai beavatkozásra irányuló terveket szőnek Ukrajnában”, ami közvetlen fegyveres összecsapáshoz vezethet Oroszország és a NATO között.

Ez már több, mint a tűzzel játszani; a saját országaik létét kockáztatják. A legelképesztőbb magatartást tanúsító Annalena Baerbock német külügyminiszter-asszonnyal együtt (aki röviddel ezelőtt a testidomait kiemelő lenge fehér öltözetben utazott Szíriába, s az új szír vezetők meg is nézegették, de nem nyújtottak kezet neki; második látogatásán ugyanez történt, pedig akkor már nadrágot húzott) ezúttal is mindenkit felülmúlt, olyan ostobaságot állítva az orosz-amerikai tárgyalással szemben, hogy „a béke csak Brüsszel és Kijev együttes erőfeszítéseivel érhető el.” Versenybe szállt vele Mette Frederiksen dán miniszterelnöknő: „Az ukrajnai béke veszélyesebb, mint a jelenleg zajló háború”. Ursula és társalkodónői is mondták a magukét. Legutóbb pedig Hadja Lahbib, a humanitárius segítségnyújtásért és válságkezelésért felelős biztos már 72 órás, egy pakli játékkártyát is tartalmazó túlélőkészletet összeállítását javasolta az EU állampolgárainak. Hihetetlen, s okaira csak tippelhetnénk, hogy az EU-ban és Európában jó néhány éve sorozatosan kétes múltú, s még kétesebb jelenű hölgyeket juttatnak hatalmi pozíciókba.

Trump valahogy Ukrajnát is „csatolni” szeretné az USA-hoz. Zelensz-kij még januárban bemutatta Bidennek „győzelmi tervét”, amely szerint az USA hozzáférést kap Ukrajna természeti erőforrásaihoz, benne a digitális világhoz szükséges ritka földfémekhez, gazdasági, katonai és politikai támogatás fejében. Starmer brit miniszterelnök azonban, az ekkor még nem megválasztott Trumpot megelőzve, már január 16-án évi három milliárd fontért sietett átfogó, „Százéves partnerségnek” nevezett üzletet kötni Zelenszkijjel, többek között a ritka földfémekről. Trump azonban ezzel szemben már február 3-án bejelentette, érdekelt Ukrajna értékes nyersanyagainak megszerzésében, hiszen „USA dollármilliárdokat ad Kijevnek”, és „Meg fogunk állapodni Ukrajnával, hogy ők megkapják, amit mi adunk nekik, cserébe földfémeket és más árucikkeket kapunk.” Február 7-én pedig közölte, találkozót tervez Zelenszkijjel Washingtonban, hogy e témát megvitassák. A Novosztyi Hírügynökség február 10-i kommentárjában feltárta mindezt és figyelmeztetett: „Oroszország számára mindegy, hogy Trump és Zelenszkij miről állapodnak meg. Valószínűleg Trump teljesen kifosztja Ukrajnát, közben Zelenszkijt is a végsőkig kihasználja, majd végül kihátrál az ígéreteiből, hogy inkább Moszkvával egyezkedjen. De ha Oroszország korábbi feltételeit figyelmen kívül hagyják Trump hirtelen jött étvágya miatt – tudjuk, mit kell tennünk.” Trumpnak azonban sietős volt az ügy, s elküldte Kijevbe Scott Bessent pénzügyminisztert a szerződés aláírására, aki nem tudott találkozni Zelenszkijjel, mert aludt.

Később „felébredt”, de nem volt hajlandó aláírni a megállapodást, sőt másnap elutasította Vance alelnök kérését is a megállapodás aláírására. Trump emiatt élesen kritizálta Zelenszkijt, de figyelmeztetett, szándékában áll a tervezett szerződés aláírása, ám most már az eredeti 50 százalék helyett 100 százalékos ellenőrzést követel az ukrán ásványkincs alap felett. Zelenszkij értett a szóból, s Washingtonba utazott az ukrajnai ásványkincsekre kibővített megállapodás aláírására, bár tudhatta, Trump nem a kölcsönös előnyök mellett képzeli a rendezést, ahogy egyszer el is magyarázta: „Úgy értem, ez az, amit én csinálok. Megállapodásokat kötök. Az egész életem alkukból áll… És tudom, mikor akar valaki alkut kötni, és mikor nem”. És február utolsó napján újabb csavarintás. Az ukrajnai természeti kincsek „száz évre” megszerzésével nyeregbe került angol miniszterelnök látogatása kapcsán nyilatkozó Trump, a 24 óra helyett a világközvélemény megdöbbenésére, kijelentette: „az ukrajnai háború” vagy „viszonylag hamar véget ér, vagy egyáltalán nem”, mert nagyon szűk az a mozgástér, amelyben egy megállapodás létrejöhet.

Zelenszkij az angol háttérrel, valamint a demokratapárti vezetőkkel történt előző tárgyalásai alapján február 28-án az Ovális Irodában nyeregben érezte magát és követelődzően, az őt ért vádakra viszontvádakkal lépett fel, biztonsági garanciákat követelt Trumptól. Értésre adta, elvárja a további és hatékonyabb amerikai segítséget. Ellenezte, hogy tárgyaljon a békéről Oroszországgal, valamint a tűzszünetet, amit Trump el akart fogadtatni vele. A parázs vitában Trump még rá is ordított Zelenszkijre: „A harmadik világháború küszöbén állunk, de önök nem tisztelik az Egyesült Államokat. … Nincsenek kártyák a kezében, hálásnak kellene lennie nekünk. Nem mondhatják nekünk, hogy én ezt akarom, én azt akarom”. Kifejezetten – és jogosan – megvádolta Zelenszkijt, hogy a harmadik világháborúval játszik, majd határozottan kijelentette, vagy alkut köt, vagy az amerikaiak kiszállnak. Egyetértés nem alakult ki, s végül Zelenszkijt gorombán eltávolították a Fehér Házból, lemondták a sajtótájékoztatót, nem írták alá az ásványkincs megállapodást.

Zelenszkij nem vette észre a csapdát, hogy nem négyszemközti tárgyaláson van, hanem – a szokástól feltűnően eltérő módon, mintegy az egész világnak, s különösen az ügyesnek bizonyult angol miniszterelnöknek szólóan – jelen van Vance alelnök, más amerikai tisztviselők, sőt a sajtó is, de meghívták az ő embereit is. Tehát a látvány, nyílván egyeztetve, meg volt szervezve, mindkét fél tájékoztatni akarta a nemzetközi közvéleményt a másikkal szembeni igényeiről. Ahogy tették is. Az eredmény a közismert veszekedés lett. Mivel a ritkafémföld megállapodás megakadt, Trump számára a Zelinszkij, a hűséges szövetséges, egyik napról a másikra „diktátorrá”, „nem túl sikeres humoristává” vált, akinek mindössze 4%-os támogatottsága van. Sokatmondó közjátékként ezt azonnal cáfolta az EU statisztikai hivatala, állítva, hogy folyamatosan 50% fölött van a népszerűsége. Az ukrajnai statisztika is azonnal helyesbített 63%-ra.

Az amerikai vádak azonban folytatódtak: nem kellett volna olyan háborút elkezdenie, amit három év alatt sem tudott befejezni. Itt már elfelejtődik a legfontosabb történeti körülmény; kik emelték hatalomba Zelenszkijt, készítették fel és kényszerítették rá az orosz lakosság évekig tartó gyilkolására? Ha pedig még visszább is tekintünk, Trumpnak, első elnöksége alatt, ugyancsak volt rá három éve, amikor ezt megtehette volna, s akkor nemcsak Zelenszkijjel, hanem a történelemmel szemben is igaza lett volna, de így egyikkel szemben sincs igaza. Sőt, egyik legutóbbi interjújában önmaga bizonygatta, „senki nem volt keményebb Oroszországgal”, mint ő! Az alkusz is kitört belőle, mikor azt állította, az ukrajnai vette rá az USA-t, hogy 350 milliárd dollárt költsön olyan konfliktusra, amelyben nem lehet győzni. Rádióinterjúban, önmagáról elterelve a figyelmet, vádlón hozzátette, hogy „Biden és Zelenszkij megakadályozhatták volna a háborút”.

Többször elnézés kérésére szólították fel Zelenszkijt, ami nem történt meg, ezért pár nap múlva Trump, mindaddig, amíg nem látja bizonyítottnak, hogy Kijev elkötelezett a béketárgyalások iránt, elrendelte a sokrétű katonai segélyezés szüneteltetését, beleértve a folyamatban lévőket, lekapcsolta Ukrajnát a Starlink információ- és hírszerzési adatainak megosztásáról műholdas kommunikációs rendszerről, amely nélkülözhetetlen az ukrán fegyveres erőknek.

Zelenszkij mindezek után is azt hitte, egyenrangú felek közötti vitáról van szó, nem kért bocsánatot, hanem közölte: „A pénteki találkozónk nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Sajnálom, hogy így történt. Itt az ideje, hogy helyrehozzuk. Szeretnénk, ha a jövőbeni együttműködés és kommunikáció konstruktív lenne” – írta, nem is közvetlenül Trumpnak, hanem Elon Musk „X” közösségi fórumán, ami újabb udvariatlanság. Vance alelnök erre felszólította, ne csupán nyilvános nyilatkozatokat tegyen, hanem konkrét lépéseket a konfliktus békés rendezése érdekében. Scott Bessent pénzügyminiszter a CBS tv-ben, a tűzszünetről elfeledkezve, leszögezte: „Lehetetlen gazdasági megállapodást kötni béke-megállapodás nélkül. A gazdasági megállapodás elengedhetetlen feltétele, hogy az ukrán vezetés békemegállapodást akarjon.”

Arra a tartalmilag hasonló kérdésre, hogy az alku még mindig az asztalon van-e, azt válaszolta: „Jelenleg nincs”. Az utórezgésben feltűnő, hogy már nem a tűzszünet a jelszó, hanem a béketárgyalás, csak – a lényeget kerülve – nem nevezik meg, hogy kik között. Mike Waltz nemzetbiztonsági tanácsadó pedig a CNN-nek arra a kérdésre, hogy Zelenszkijnek le kell-e mondania, nyíltan kijelentette: „olyan vezetőre van szükségünk, aki képes velünk, végül az oroszokkal is tárgyalni, és véget vetni ennek a háborúnak”. Eltelt még néhány 24 óra, s Zelenszkij levélben közölte Trumppal, hogy kész a békéről tárgyalni, s aláírja az ásványanyagokról készült szerződést, de ide is beépített buktatót azzal, hogy a francia elnökkel és brit miniszterelnökkel együtt akarnak tárgyalni erről Trumppal. Ez, természetesen, nem történt meg a mai napig. Sőt, március végére az amerikaiak egyeztetés nélkül újabb egyezmény-tervezetet készítettek, amely olyan gyarmatosító jellegű, hogy Zelenszkij is felháborodott rajta, és újra akarja tárgyalni. Trump azonban figyelmeztette, „nagy-nagy problémákkal kell szembenéznie”, ha így tesz. Itt tartanak.

Zelenszkijt Ukrajnától távol álló titkos küldetéstudat vezérli, tisztá-zatlan külföldi támogatással rendelkezik, gondatlansággal küldi az ukránokat a halálba és szembeszáll azzal a civilizált világgal is, amely képmutatóan ölelgeti-csókolgatja, s minden klub-délutánra meghívja. Pedig „túl sokat tud és túl sok mindent tett. Senkinek sincs szüksége rá” – állapította meg a RIA Novosztyi orosz hírügynökség egy bennfentes forrására hivatkozva. Zelenszkij le is vonhatja a következtetést: nem ő az első szövetségese az USA-nak, akit ellenségévé nyilvánít. Elég emlékeznie a kezdetben ugyancsak kebelre ölelt iraki Szaddam Husszeinre, aki Bush kedvéért még háborút is indított Irán ellen, mégis akasztófán végezte, és a Bush család közeli barátjára, a szaúd-arábiai Bin Ladenre, akit Barack Obama öletett meg és süllyesztetett az óceánba. Zelenszkijnek az lesz a „történelmi érdeme”, hogy mindenért őt lehet majd felelőssé tenni, az összes többi bűnös pedig fellélegzik.

Az amerikaiak és Zelenszkij „elfeledkeztek” arról, hogy „az ukrajnai háborút” a kezdet kezdetétől fogva az amerikaiak készítették elő. Most pedig, nem olyan váratlanul és fejvesztve, mint Bidenék Pakisztánban tették, hanem színpadias csatazajt keltve, s küzdőfeleiket faképnél hagyva, kivonulnának a világ színe előtt eddig tüntetően vállalt kötelezettségeik alól. E körülményről nemcsak a történelmet íróknak, a pártos, vagy pártatlan szemlélőknek sem szabad elfeledkeznie. Ahogy arról sem, hogy a nemzetidegen Zelenszkij és bandája, az USA és az EU zsoldjába szegődve, nemzetidegenként kezeli Ukrajnát, s az ukránokat, különösen a kisebbségeket. Nem hihető, hogy ezt nem látják az EU és a nyugat-európai országok vezetői, de ők a lelépő háttérhatalom ügynökei, a Schwab vezette WEF Fiatal Globális Vezetők tanfolyamainak neveltjei. Egyelőre megjátsszák, hogy kitartanak Zelenszkij mellett, Trumppal szembefordulnak, de ahogy Putyin, aki mindig fegyelmezetten nyilatkozik, ezúttal kissé humorosan megjósolta a „Rosszija 1 televízióban: „Az európai elitek nemsokára Donald Trump amerikai elnökhöz fognak igazodni. … Trump az ő jellemével, az ő kitartásával elég gyorsan rendet fog ott rakni. És mindannyian, meg fogja látni − ez gyorsan, hamarosan meg fog történni −, mindannyian a gazda lábához fognak állni, és egy kicsit csóválják majd a farkincájukat.” Ez már be is indult, ahogy pár oldallal alább látni fogjuk.

De éles nyilatkozataik most sem az ukrán nép támogatásáról szólnak, hanem Trump eljárása ellen, akit ez nem zavar különösebben; ő is tudta, hogy el fognak zarándokolni hozzá. Lehet, azok lesznek az elsők, akik az EU külügyi főmegbízottjához Kaja Kallashoz hasonlóan Trumpot szavakban már el sem ismerik a Kollektív Nyugat vezetőjének, hanem „nagybátran” kijelentik: „Kiállunk Ukrajna mellett. Fokozni fogjuk Ukrajnának nyújtott támogatásunkat, hogy továbbra is vissza tudja verni az agresszort… Ma világossá vált, hogy a szabad világnak új vezetőre van szüksége,” vagy „a NATO túl fogja-e élni Trump hivatali idejét”. Kallas mindezek után értetlenkedett rajta, hogy Marco Rubio amerikai külügyminiszter nem volt hajlandó találkozni vele. Április első napjaiban azonban Mark Carney kanadai miniszterelnök Trump 185 ország ellen foganatosított vámintézkedéseit élesen ellenezve kijelentette, Kanada készen áll arra, hogy Washington helyett globális gazdasági vezető szerepet vállaljon!

Van azonban még valami, ami Trumpot sokkal inkább nyugtalaníthatja. Éspedig, hogy az általa az említetteknél fontosabbnak tartott, de e témakörben hallgatag, a palesztinok tízezreit ismét legyilkoltató Netanjahu barátjától (az interneten feltűnően sok kommentár a főnökének nevezi) piros, vagy fekete pontot fog-e kapni „a második Izrael” létrehozásáért ukránok százezreit feláldozó Zelenszkij kioktatásáért. Történelempolitikai szempontból vizsgálva ez nyugtalanítja a világot is, hiszen mindenki tanúja, hogy a másik fő jelszava, a MAGA (Make America Great Again) elég jól érzékelhetően MIGA-ként (Make Israel Great Again) fest a gyakorlatban. Akárcsak az, hogy az Ovális Irodában lejátszódott vitában Trumpnak és Vancenak igaza volt Zelenszkijjel és a mögötte álló EU-val szemben, de a történelemmel szemben nem. Zelenszkijt, Ukrajnát és az EU-t az amerikaiak tették azzá, amivé lettek, és amivé válni fognak. Zelenszkij napjai meg vannak számlálva; Ukrajnára rövid időn belül rá sem lehet majd ismerni, mert szembementek a történelemmel. A történészek majd latolgathatják, hogy egyik, vagy másik szempontból mi nyom többet.

Mi pedig, közeljövőnkre nézve, annyit Trump és csapata javára írhatunk, hogy igyekeznek jóvátenni elődjeiknek az emberiséggel szemben tudatosan és folyamatosan elkövetett jóvátehetetlen politikai hazugságait, hibáit, terrorját, véres tetteit. Békepártiként léphetnek fel már csak azért is, mivel az USA által felkészített és feltüzelt Zelenszkij és európai politikusok nem akarnak alkalmazkodni az emberiség érdekeit szolgáló változó körülményekhez; nem győznek ülésezni, hogy biztosítsák a háború folytatását, átvegyék az amerikaiak szerepét, amit az amerikaiak megnyugvással nyugtáznak. Zelenszkij még nyugtatgatja őket, Trumpéknak „időre van szükségük, hogy néhány dolgot áttekintsenek”. Mégis megalakult a „Hajlandók Koalíciója”, amely, a konfliktus után biztonsági garanciákat akar elérni Ukrajna részére. Az USA nem vesz benne részt, de az európaiak belehergelik önmagukat közvetlen háborús összecsapásba, amelyben még több kárt okoznak országaiknak és a világnak, mint ahogy eddig is szorgosan tették.

A 24 órák peregnek, a szaúd-arábiai és más tárgyalások folynak, részletkérdésekben tart a tűzszüneti és béketeremtési huzavona, és termelékenyen születnek az ellentmondások. De béke nincs. E ponton már nemcsak a 24 óra, hanem minden múltbeli adat, tény, kijelentés, személy, esemény törölve, illetve áthárítva az amerikai részről a háborúra felkészített, s önmagát a háborúba belelovallt, s egyéb tekintetekben is valóban bűnös Zelenszkijre. Ügyesen, mintha az amerikai felbujtóknak az égvilágon semmi köze nem lenne e háborúhoz. A történelem ezt rögzítette.

Trump másik feltételezése nem tartható teljesen kizártnak, de a történelemben nincs „ha”, csak az bizonyos, hogy a „mocsár” megakadályozta az újraválasztását. Hiába ismétli, a világ is tudja már, ez nem „ukrajnai háború”, vagy „orosz-ukrán háború”, hanem Oroszország és a Kollektív Nyugat közvetett (az ő nyelvezetén „proxy”) kiprovokált háborúja. Tudva, vagy tudatlanul, de segít neki politikusok, politológusok, újságírók garmada, akik ugyanezen kifejezésekkel, vagy nálunk is hallható olyan okoskodó megfogalmazásokkal, hogy „azért mégiscsak Oroszország támadta meg Ukrajnát”, meggondolatlan, vagy céltudatos, de folyamatos használatával vezetik félre a közvéleményt. Tudomásul kell venni végre a történelmi tényt: Oroszország, az ukrajnai orosz lakosság nyolc évi öldöklése után végre ellentámadott, de ezzel stoplámpa villant a világ feletti teljes uralmat megszerezni akaró emberellenes háttérhatalom előtt is!

Az újraválasztott Trump pedig egyedül semmiképpen nem tud véget vetni a háborúnak már csak azért sem, mert azt az USA készítette elő, még az ő elnöksége alatt! Elhallgatott körülmény, hogy Trump ebben nem tétlen szemlélő, hanem tevékeny szereplő volt. Fontos tájékozódási szempont, hogy ő és csapata mit mond, mit ismétel, mit nem mond ki, ezért nem ajánlatos gondolkodás nélkül átfutni az igaznak tűnő egyéb megfogalmazásain sem Nem akadékoskodás, hanem történelempolitikai szükségszerűség, hogy most különösen figyeljünk rájuk, hiszen a világháborús fenyegetés nem múlt el véglegesen, s az amerikai agresszió Oroszország ellen a szemünk előtt folytatódik. Trump többször kijelentette, „ez a legborzasztóbb vérengzés a második világháború óta”. Mielőtt e hihetőnek hangzó kijelentés mellett is szótlanul elmennénk, hatoljunk a tartalma mélyére, helyesen és teljesen a valós történteket tükrözi-e vissza, vagy eltájol bennünket?

Elnöksége alatt ötven esetben hozott büntetőintézkedéseket Oroszország ellen. Az amerikai kongresszus hivatalosan az USA ellenfelének ismerte el Oroszországot, s kezdték korlátozni a banki tranzakciókat, és törvénytelenül lefoglaltak orosz diplomáciai tulajdont. Biden ezt folytatta, s ez év januárjában Trump újra átvette. Sőt február végén bejelentette, a 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben hozott végrehajtási rendeletekben az USA által Oroszországgal szemben az előző kormányok által bevezetett, a Krím újraegyesítésére, valamint a Donyecki és Luganszki Népköztársaságokra vonatkozó korlátozásokról szóló intézkedéseknek „2025. március 6. után is hatályban kell maradniuk. … Az ezekben a végrehajtási rendeletekben tárgyalt intézkedések és politikák továbbra is szokatlan és rendkívüli fenyegetést jelentenek az Egyesült Államok nemzetbiztonságára és külpolitikájára” – erősítette meg, s azóta sem vonta vissza őket. Azaz a mai napig bünteti Oroszországot, mert ki mert állni a gyilkolásnak kitett tízmilliónyi orosz kisebbség mellett! Trump tehát nem Bidentől örökölte a háborút, hanem kezdettől fogva benne volt, majd négy év szünet után ismét támogatta Zelenszkijt az orosz kisebbség elleni háborújában is, megakadályozta az eredetileg arra korlátozott KHM-t a polgárháborúval is fenyegető konfliktus orosz-ukrán megállapodáson alapuló befejezésében. Az orosz és az ukrán fél ugyanis már a fegyveres összecsapás után két hónappal a 2022. áprilisi isztambuli megállapodásukban megállapodásra jutott épp azokban a kérdésekben, amelyeket ma ugyanazok az ukrajnaiak nem akarnak rendezni, Ukrajna demilitarizációja és a nácimentesítése kérdéseiben!

A Kollektív Nyugat nevében Boris Johnson volt angol miniszterelnököt azonnal elküldték Kijevbe, hogy intse le Zelenszkijt. Ezt követően a Kollektív Nyugat az orosz-ukrán összecsapást az őt fenyegető legnagyobb veszélynek állította be, s a NATO és az EU égisze alatti közös beavatkozással ő tette háborúvá; a Kollektív Nyugat és Oroszország háborújává, amiből az amerikai elnök ki sem maradhatott. Putyin a BRICS kazányi csúcstalálkozóján ki is mondta: a nyugati országok, élükön az Egyesült Államokkal okozták az orosz-ukrán konfliktust, provokálták ki az orosz KHM-et, és beavatkozásaikkal a maguk részéről ők még 2014-ben tényleges háborút kezdtek. Ezért foglalkozni kell a konfliktus kiváltó okaival és következményeivel. Pont ez az, amit Trump hivatalos és személyes okból is el akar kerülni mindössze annak a szó szerinti ismételgetésére korlátozódva, hogy „ez a legborzasztóbb vérengzés a második világháború óta.” Nem hihető, hogy ne tudná önmaga is, hogy nem korrekten jár el. De itt is van elismerendő ellentmondás: történelmileg fontos lépést tesz még akkor is, ha imperialista törekvéseiről nem lemondva, de mintha igyekezne elősegíteni az USA által, benne saját intézkedéseivel előkészített háború alkuszerű befejezését. Ugyanaz a Johnson már ezért is idegesen figyelmeztetett: „a Fehér Ház átvált a Kreml narratíváira”.

E szempontból lehet jelentőséget tulajdonítani annak, hogy a februárban Brüsszelben ülésezett ukrán védelmi kapcsolattartó csoportot amerikai helyett először vezette a brit John Healey védelmi miniszter. (Ramstein csoport, vagy UDCG, 50 oroszellenes országot, köztük mind a 32 NATO-tagot tömörítő koalíció, amely 126 milliárd dollár értékben nyújtott katonai támogatást a kijevi rezsimnek). A csoport április 11-én ül össze Brüsszelben, 27. alkalommal, s az USA már nem is vesz részt rajta. Trump láthatólag csökkenteni akarja szerepvállalását az európai ügyekben. Mintegy ki akarja vonni az USA-t az Oroszországgal folytatott „ukrajnai háborúból„, mivel az reménytelen, veszélyes és költséges.

Ukrajna áhított NATO-tagságáról szólva a február 26-án megtartott első kormányülésen ki is jelentette „Azt mondhatom, hogy a NATO-t el lehet felejteni. Azt hiszem, valószínűleg ez az oka annak, hogy ez az egész dolog elkezdődött.” Még a Kollektív Nyugat által mostanában tervezgetett békefenntartókkal védelmezett demilitarizált övezetben sem akar részt venni, hanem a kollektív nyugati feladatokra készségesen jelentkező angolokat kéri annak a vezetésére is. (A NATO-tagállamok „békefenntartóinak” Ukrajnába telepítése totális háborút váltana ki a katonai szövetség és Moszkva között – figyelmeztetett D. Medvegyev volt orosz elnök) Ugyanaz érzékelhető, amit az USA Pakisztántól Irakon át Líbiáig tett, Európára hárítja a nyeretlen háborúinak a terhét. Február utolsóelőtti napján már határozottan felszólította Zelenszkijt, hogy „felejtse el a NATO-t”, sőt, a tényeket szépítve, mintegy Bident, a NATO-t és az EU-t védelmezve, megvádolta őt, hogy „erre törekvése vezetett a háborúhoz”.

Trump mesterkedése annyiban érthető időhúzás, hogy nemzetközi lépéseihez stabilabb belpolitikai helyzetre, valamint a világpolitikai kihatású társadalmi változásokat megalapozó intézkedésekre volt szüksége. Intézkedéseit ugyanis egyre többen támadják és jogilag próbálják érvényteleníteni. Legutóbb öt volt védelmi miniszter levélben szögezte le: elbocsátásai aláássák az amerikai hadsereg apolitikus jellegét, és a hadsereg, haditengerészet, légierő legfőbb jogászait is érintő intézkedéseket arra használják, hogy eltüntessék az elnöki hatalom jogi korlátait, sőt „Trump elnök döntései nemcsak az önkéntes haderőt gyengítik, hanem nemzetbiztonságunkat is veszélyeztetik.” Boris Johnson is aktivizálódott ismét: felszólította Ukrajnát, egy fillért se adjon át az USA-nak, ne állapodjon meg Trumppal a ritka földfémekről és más fontos kérdésekről.

Elismerendő azonban, Trump a belső és a nemzetközi kedvezőbb légkör megteremtésében nem késlekedett, és a világ társadalmi helyzetét érezhetően javító, az évezredes normalitáshoz visszatérését elősegítő erkölcsi-politikai bátorságot tanúsított. Legelső munkanapján több tucatnyi, s amennyiben megvalósulnak történelminek bizonyulható rendeleteket írt alá, amelyek lényege hullámszerűen terjed a világban, s közülük nem egyet a magyar politika a legutóbbi években nyíltan és következetesen képvisel. A népvándorlást idéző mesterséges illegális migráció leállítása, a betolakodók tömeges kiutasítása, az LMBTQ nyomulás megfékezése, csak két nem, a férfi és a női, elismerése, s az apa a férfi, a nő az anya. Az évezredek óta kialakult, a létét tökéletesen igazoló emberi hagyományok és viszonyok visszaállításával ugyan nem sokat kockáztatott, de nyílt szembefordulása a háttérhatalom által kialakított korcsosulási narratívákkal bátor tett. Hiszen az USA és mi is már arra kényszerültünk, hogy e nyilvánvalónál is nyilvánvalóbb igazságokat alkotmányban is lefektessük! Mindezek áttételesen, vagy közvetlenül fokozatosan begyűrűznek más országokba, aminek felbecsülhetetlen a jelentősége, mert egyes alapvető társadalmi kérdésekben az ésszerűség felé irányítja a régi háttérhatalom által tévutakra kényszerített emberiséget. Mindezt „ellensúlyozza” az alkukon alapuló, esetenként következetlen külpolitikája.

Agresszív lépések a világ ellen

Amikor elkezdtük írni e tanulmányt, a jelen alfejezet még az „Agresszív lépések félszáz ország ellen” címet viselte, de eltelt pár 24 óra, s Trump immár 185 országot fenyeget. Elképzelhetetlen azonban, hogy 185 ország zsákmányolná ki az USA-t. Ennek az ellenkezőjét is nehéz lenne elhinni, de az legalább valamelyest vonalban lenne a történelmi esemé-nyekkel, s hihetőbben hangzana. Azonnal ki is derült, hogy más országok is szuverének, és szankcionálhatnak másokat, akár az USA-t is. Mégis a Republikánus Nemzeti Bizottság április 9-i estjén tartott beszédében Trump gusztustalanul szólt róluk: „Én mondom, ezek az országok felhívnak minket, a seggemet nyalják … Meghalnak azért, hogy alkut kössenek.” Emlékeztethetné valaki, hogy vámháborús intézkedései között egy-két megalkuvást leszámítva, nem akadt olyan, amely ne váltott volna ki ellentmondó válaszokat, ellenintézkedéseket, sőt néhány esetben máris visszakoznia kellett. Legutóbb már másnap, április 10-én: „Annak alapján, hogy több mint 75 ország fordult az Egyesült Államok képviselőihez, és mivel ezen országok – az én nyomatékos javaslatomra – nem vezettek be semmilyen megtorló intézkedést válaszul, engedélyeztem egy 90 napos szünetet, valamint ezen időszak alatt a kölcsönös vámteher jelentős, tíz százalékos csökkentését, amely szintén azonnal életbe lép” — írta a Truth Social közösségi oldalon. E fennhéjázó szentencia ismeretében tanulságos áttekinteni, hogyan és miért jutott idáig, s talán valami fényt is vet a vámháborúja mögötti hátsó számításaira.

– Kanada és Mexikó ellen 25%-os vám elrendelése, mivel az USA-nak komoly külkereskedelmi hiánya származik a velük folytatott gazdasági kapcsolatokból, majd a viszontrendelkezéseket követően egy hónapra felfüggesztése.

– Hasonló vámrendelkezés előkészítése az EU tagállamai ellen egységesen, külön megállapodás kötése nélkül, azaz Magyarország ellen is. Holott az EU készséggel lemondott a bejáratott olcsó orosz gázról, hogy sokkal drágább, környezetszennyezőbb cseppfolyósított amerikai gázt vásároljon, amelyhez ugyancsak méregdrága kezelő-feldolgozó rendszert kell kiépíteni minden országban. Olyan furán érvelt, hogy a Zelenszkijnek nyújtott amerikai segítségnyújtás „200 milliárd dollárral” nagyobb összeget tesz ki, mint az EU-é, és szorgalmazta ennek kiegyenlítését, mivel Bidentől eltérően ő ezt kölcsönnek értelmezi, és szeretné ellentételeztetni az EU-val. Katonai téren követeli nagyobb európai védelmi képesség megteremtését. Ám senki nem fenyegeti Európát, sőt az USA-t sem, ellenkezőleg ők fenyegetik a nemzetállamokat. Ezért több mint gyanú, hogy a felfokozott fegyverkezéssel nem a védelemre, hanem a támadásra felkészítésük a cél, amit az EU nyíltan hirdet is.

– Kína ellen 10%-os vám elrendelése, amire Kína alaposan átgondolt többoldalú és hatékonyabbnak tűnő rendelkezéssel válaszolt: 34%! Erre Trump is emelte a tétet: 50%! Kínai válasz: 84%! Erre Trump: „a tisztelet hiánya alapján, amelyet Kína a világpiacok iránt tanúsított, ezennel 125 százalékra emelem az Amerikai Egyesült Államok által Kínára kivetett vámot, azonnali hatállyal”. 24 óra múlva 145%-ra emelte. Kínai válasz: 125% – Nevetséges, az USA mellett sem Kína, sem az EU nem érti, hogy ezt a kérdést tárgyalásokkal kell rendezni.

– 25%-os vám az összes acél- és alumíniumimportra, ami „mindenkit érint”, és kölcsönös vámokat vetnek ki minden olyan országra, amely megadóztatja az USA-ból származó importot.

– 25%-os vám valamennyi importált gépjárműre. Ellenintézkedéseket észlelve, Trump közölte: „Ha az EU együttműködik Kanadával annak érdekében, hogy gazdasági károkat okozzon az Egyesült Államoknak, akkor a jelenleg tervezettnél jóval nagyobb vámokat vetünk ki mindkettőjükre, hogy megvédjük a két ország valaha volt legjobb barátját.”

– A vámháború csúcsa a „felszabadulás napjának” nevezetett április 2-től, 185 ország állítólagos tisztességtelen gyakorlatára válaszul, a viszonossági alapú vámok mellett bevezetett megemelt importadó. Ukrajna a 10%-os alapkategóriába került, más országok termékeit sokkal nagyobb vámokkal sújtja, az 50-60% sem ritka. A szövetséges ukrajnai rezsim „a gazdasági cinizmus csúcsának” minősítette az intézkedést, más államok is tiltakoznak. Kína, Japán és Dél-Korea megállapodott, hogy közösen válaszolnak. Az EU visszafenyeget. A BRICS viszonylag a legtürelmesebb. Bessent pénzügyminiszter szerint „Oroszország nem került fel a vámmal sújtott országok listájára, mert az USA nem kereskedik Oroszországgal. Az ország jelenleg amerikai szankciók hatálya alatt áll.”

– Az USA-nál nagyobb, a világ második legnagyobb területű, és egyik leggazdagabb országa, a Brit Nemzetközösség tagja, a szuverén Kanada, párját ritkító felszólítása, hogy legyen az USA ötvenegyedik tagállama.

– Igény bejelentése egy másik szuverén ország részének, a Panama-csatornának a megszerzésére.

– Igény bejelentése a kétmillió négyzetkilométeres Grönland megvásárlására. (Az amerikai sajtó szerint a megvásárlásra kiszemeltek között szerepel még Kuba, Észak-Korea, Haiti, Tajvan).

– Kuba „terrorista állammá” nyilvánítása. Több mint félévszázada, az amerikai politika folyamatos nyomás alatt tartja Kubát, a társadalmat a vezetése ellen hangolja, az országot ismét amerikai gyarmattá akarja tenni.

– A Mexikói öböl átnevezése Amerikai öböllé.

– A Biden kormányzat által Venezuela vezetőire kitűzött vérdíjak fenntartása. 25%-os általános vám kivetése azon országokból származó termékekre, amelyek kőolajat vagy földgázt vásárolnak Venezuelától.

– Latin-amerikai országok kényszerítése az USA-ból kitoloncolt migránsok fogadására. Szankcionálják az ellenálló államokat, amíg csak nem engednek a nyomásnak.

– Szankciók foganatosítása az ICC (Nemzetközi Büntetőbíróság) ellen amiért emberiségellenes bűntettekkel vádolta meg Netanjahut és volt védelmi miniszterét, Joav Gallant, s nemzetközi elfogatóparancsot adott ki ellenük. (Amit elvben nekünk is teljesítenünk kellett volna Netanjahu április eleji látogatásakor, de mi inkább kiléptünk az ICC-ből, amit érdemes majd külön elemzés tárgyává tenni). Intézkedése pénzügyi és vízumszankciókat tartalmaz azokkal az ICC tisztségviselőkkel, sőt családtagjaikkal szemben is, akik amerikai állampolgárok vagy szövetségeseik ellen folytatott vizsgálatokban vesznek részt. Az ICC azonnal leszögezte, hogy Trump eljárása sérti a független és pártatlan igazságszolgáltatás intézményét. Felszólította a működését biztosító Római Statútum 125 részes államát, a civil társadalmat és a világ összes nemzetét, hogy egységesen álljanak ki az igazságosság és az alapvető emberi jogok mellett. (A hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbíróságot 2002-ben hozták létre háborús, emberiesség elleni bűncselekmények, népirtás, agressziós vétkek üldözésére, amennyiben a tagállamok nem hajlandók vagy nem képesek erre).

– Dél-Afrikai Köztársaság megfenyegetése egyes intézkedései miatt. „Addig, amíg Dél-Afrika folytatja a világ színterén rossz szereplők támogatását, és lehetővé tesz erőszakos támadásokat ártatlan, kisebbségben élő mezőgazdasági termelőkkel szemben, addig az Egyesült Államok leállítja a segélyeket és egyéb segítségnyújtást az ország számára.” De miért „rossz szereplő” Dél-Afrika? Mert aktív szerepet játszott az ICC népirtásról szóló Izrael elleni vádja megfogalmazásában.

– A túlélő amerikai szervek ellenünk, Szlovákia, Szerbia ellen folyó kormánydöntő háttérhatalmi szervezkedés, a Lengyelországban folyó megtorló bosszúálló intézkedések folytatódó hallgatólagos amerikai támogatása.

– Rendelet a fejlett rakétavédelem fejlesztésére, „űrbázisú elfogó-rendszerek” létrehozására, hogy az űrt a hadviselés és a fegyverek bevetésének színterévé tegye. (Lenullázza a Biden kormányzat kezdeményezését, amely a világűrben való viselkedés „bizonyos normáinak, szabályainak és elveinek” kidolgozására irányult, és megszegi a közvetlen felszálló és műholdgyilkos rakéták tesztelésének tilalmát is).

– A BRICS államok többszöri fenyegetése pénzügyi-gazdasági szankciókkal, amennyiben saját valutát hoznak létre, lemondanak a dollárban történő elszámolásokkal, s az amerikai dollárrendszeren kívül kereskednek. Ez a leglényegesebb témakör, amely más kérdéseket is döntően meghatároz. Az USA nemzetközi politikája, különösen a katonai beavatkozásai hátterében az a mélyebb érdek húzódik meg, hogy számára a dollár globális tartalékvalutaként fenntartása létkérdés. Ez biztosít részére folyamatos pénzügyi, s ezen keresztül politikai befolyást a világban. Trump szerint a BRICS ambíciói veszélyeztetik a dollár uralmát, de „félnek beszélni róla, mert megmondtam nekik – ha szórakozni akarnak a dollárral, akkor 100%-os vámot fognak kapni… A BRICS halott, mióta ezt megemlítettem. A BRICS abban a pillanatban meghalt, amikor ezt megemlítettem” – jelentette ki még januárban. Mivel mégis visszautasításra talált, február 22-én, egy washingtoni rendezvényen megemelte a tétet: „bármely BRICS-állam, amely akár csak említést tesz a dollár megsemmisítéséről, 150%-os vámmal lesz sújtva.” A többszöri fenyegetésre Lula da Silva, Brazília, az egyik alapító elnöke, a BRICS soros elnöke, egyértelmű választ adott: „Trump amerikai elnök vámokkal való fenyegetése nem fogja megállítani a csoport eltökéltségét, hogy alternatív platformokat keressen a tagországok közötti fizetésekhez.”

– Hamasz többszöri fenyegetése „a poklok poklával”, ha nem hajtja végre a túszcserét Izraellel. A népirtó Izrael Állam sokoldalú támogatása világpolitikai stratégiai meggondolásaira figyelmeztet. A láthatólag kedvenc Izraeljének a Hamasz teljes megsemmisítésére tett sikertelen kísérlete miatti bajból kihúzása lett az első komoly külpolitikai lépése, a tűzszünet és fogolycsere kikényszerítése. Március elején már nem csak a Hamasz elleni fenyegetést folytatta: „Gáza lakói! Csodálatos jövő várhat rátok, de nem akkor, ha továbbra is fogva tartjátok a túszokat. Ha ezt teszitek – meg fogtok halni! Hozzatok bölcs döntést. Engedjétek el a túszokat most, különben pokolian nagy árat fogtok fizetni érte!” Ezt ugyan egy közösségi platformon tette közzé, de a hiteles államférfi ott is államférfi marad.

– A fenyegetéseit és a tüntető elfogultságát megerősíti törekvése a Gazai övezet megszerzésére, „közel-keleti Riviéra” létrehozása céljából, a palesztin lakosság példátlanul embertelen kitelepítésével egybekötve. Előzménye, hogy Jared Kushner, akit úgy emleget a sajtó, hogy „Trump zsidó veje,” tavaly a Harvard Egyetemen a Gázai övezet „nagyon értékes” vízparti ingatlanfejlesztési potenciáljáról értekezett. Ő vetette fel, a Gázai övezetet „ki kéne pucolni„. Steve Witkoff, Trump közel-keleti különmegbízottja hirdeti is: „a jobb élet nem feltétlenül ahhoz a fizikai térhez kötődik, ahol ma tartózkodsz”. Valójában a „Nagy Izrael” megvalósításának a tervéről van szó, amely a szíriai puccsal be is indult. Mivel a Zelenszkij által meghirdetett „második Izrael” létrehozása Galícia tájékán láthatólag dugába dőlt, a közel-keleti „Nagy Izrael” létrehozását próbálja elősegíteni. A gázai kétmilliós palesztin lakosságot áttelepítené arab országokba, Indonéziába, vagy akár Európába, ahol „végre nyugalomban élhetnének… Ez lehet ideiglenes vagy hosszú távú megoldás is”- fűzte hozzá „nagylelkűen”. Erdogan török elnök figyelmeztette, hogy terve veszélyezteti a regionális stabilitást, és megismételte korábbi kijelentését, miszerint „Izrael gázai támadása népirtással ér fel”, s nemzetközi intézkedéseket követelt Netanjahu kormánya ellen. Trump feloldotta a még Biden által is Izrael számára történő 2000 font súlyú bombák szállítására vonatkozó tilalmat, s mintegy 3 milliárd dollár értékben hagyott jóvá fegyvereladást Izraelnek, megkerülve a szokásos kongresszusi felülvizsgálatot. Intézkedései ellentmondanak a kétállami megoldásnak is.

Még köztársaságpárti szenátorok is nyilatkoztak úgy, hogy az USA-nak ez nem érdeke. Azt már (vagy még) nem mondták ki, hogy a Hamasz támadásként megszervezett önprovokáció nemzetközi jog szerint etnikai tisztogatás, s a Nagy Izrael megteremtését célozza. Szégyentelenül a világon a „legerkölcsösebbnek” hazudott izraeli hadsereg internetes források szerint negyvenezernyi palesztint, 82 újságírót, ENSZ és Vöröskereszt alkalmazottakat, mentőket, segélyszállítókat ölt meg 2024-ben a Gázai övezetben. Propagandájuk pedig magukat az áldozatokat okolja a haláluk miatt: miért voltak rosszkor rossz helyen! 2024 novemberében Izrael hivatalosan értesítette az ENSZ-t, hogy érvénytelennek nyilvánította az 1967-es, a palesztin menekülteket támogató ügynökség (UNRWA) elismeréséről kötött megállapodást. Nyugtalanító Trump március 26-i „utolsó figyelmeztetése” a Hamasznak, miszerint „mindent elküld Izraelnek a munka befejezéséhez„, elmebetegnek nevezte, majd megfenyegette őket, hogy „egy Hamász-tag sem lesz biztonságban”, ha nem úgy tesz, ahogy ő kérte. A gázaiknak pedig így üzent: „Ez az utolsó figyelmeztetés! Itt az ideje, hogy elhagyd Gázát, amíg még van esélyed! Gyönyörű jövő vár, de akkor nem, ha túszokat tartasz. Ha megteszed, meghaltál!” Az efféle, az izraelinél is izraelibb eljárást a világ joggal ítéli civilizálatlannak, emberellenesnek. Ellentétben az arab vezetők Kairóban tartott rendkívüli csúcstalálkozója jóváhagyott 53 milliárd dolláros békében megvalósítandó újjáépítési tervet.

– Izrael február elején kilépett az ENSZ Emberi Jogi Tanácsából (UNHRC), majd Trump is bejelentette az USA kilépését a szervezetből. Eljárásuk jellemző, habár a jog mindeddig nem tudta megakadályozni a világ e két legagresszívebb államának beavatkozásait, de kényelmetlenségeket okozott nekik.

– Február 21-én egy republikánus szenátorokból álló csoport törvényjavaslatot nyújtott be a kongresszusnak, amely az Egyesült Államok ENSZ-tagságának megszüntetését célozza. A javaslat többek között korlátozza az ország részvételét békefenntartó missziókban, valamint megtiltaná a visszalépést az ENSZ-be a szenátus jóváhagyása nélkül.

– Légicsapások a Szomáliában „az USA-ra és szövetségeseinkre fenyegetést jelentő” terroristákra. Trump szerint a műveletet az iraki kormánnyal és a kurd regionális kormánnyal összehangoltan hajtották végre.

– Jellemző és figyelmeztető, hogy Trump első külföldi vendégként az ICC által az világ által ismert gázai vérengzés miatt háborús bűnösnek minősített és ellene elfogatóparancsot kiadott Netanjahu izraeli elnököt fogadta, s intézkedéseivel támogatja Izrael terrorista-rasszista politikáját, további fegyvereladás jóváhagyását kéri az Egyesült Államok Kongresszusától Izrael számára. Lássuk, mire kell mindez Izraelnek, és az USA-nak?

– Civil áldozatokkal járt csapások elrendelése Jemen és a jemeni huszik ellen. Trump megfenyegette Iránt, követelve, hogy „azonnal véget kell vetnie” a huszik támogatásának.

– Irán ellen folyamatos fenyegető nyilatkozatok, nukleáris ipara kifejlesztésének gátolása, megtámadásának lebegtetése. Trump még olyan utasítást is adott, hogy semmisítsék meg Iránt, ha az merényletet követ el ő ellene! Célozgatás újabb amerikai-izraeli önprovokáció előkészítésére. Március 7-i sajtókonferenciáján nyíltan közölte, a következő Irán kérdésének kezelése lesz, amivel kapcsolatban „érdekes napokat”, végjátékot helyezett kilátásba, és világossá tette, hogy Irán nem juthat nukleáris fegyverhez. Úgy fogalmazott, hogy „nagyon hamarosan történni fog valami”. Megismételte, hogy békemegállapodásra törekszik, de „a másik út” oldaná meg a problémát. Március végén pedig levelet küldött Ali Hamenei ajatollah Irán legfelsőbb vezetőjének, amelyben nukleáris megállapodásról szóló tárgyalást kezdeményezett. Irán 2015-ben megállapodást írt alá az USA-val, EU-val, Oroszországgal és más országokkal, amelyben beleegyezett, hogy az ellene szabálytalanul foganatosított szankciók enyhítéséért cserébe korlátozza nukleáris tevékenységét. Trump azonban 2018-ban egyoldalúan kivonult a megállapodásból, visszaállította a szankciókat, de most ugyanő nyilvánvaló izraeli követelésre, tovább akarja korlátozni Irán szuverenitását. A levéllel egyidőben nyilatkozatban is megismételte a fenyegetést: „Vagy beszélnünk kell, és meg kell beszélnünk, vagy nagyon rossz dolgok fognak történni Iránnal. És én nem akarom, hogy ez megtörténjen… katonailag kell bevonulni, az szörnyű dolog lesz”. Más amerikai politikusok szerint „Irán szeptemberre eltűnik„, hacsak nem köt alkut.

– Észak-Korea teljes nukleáris leszerelése. Mire az észak-koreai hírügynökség közölte, az ország „nem tart igényt arra, hogy bárki elismerje atomfegyvereit, és nem alkudozik megtartásukról.” Bírálja a NATO-t és az EU-t, amelyek „figyelmen kívül hagyják a valóságot, és nevetséges ostobaságokat állítanak.”

– A Rogán Antal ellen hozott szankciók fenntartása. Ez arra utalhat, hogy nem annyira Pressman távozott nagykövet személyes bosszújáról van szó, amit egyedüli okként egybehangzóan ismételgetett ugyanaz a magyarországi média, amely régebben szörnyülködve öt-hat konkrét kérdéses esetet is ismertetett vele kapcsolatban, amelyek nyilvános tisztázása nem történt meg, pedig egyik-másikban még vizsgálat is indult. Lehet, az amerikaiak ezek ismeretében léptek.

– A 24-órás béketeremtés helyett Oroszország megfenyegetése vám- és egyéb megtorló rendelkezéssel, ha nem köt vele „alkut”, amiről a sikeres rijadi előkészítés után sem feledkezett el, hanem más formákban ismételgette is.

– Az amerikai sajtó szerint Trump 35.000 amerikai katona kivonását fontolgatja Németországból, és Kelet-Európába tervezi átcsoportosítani. Az USA kilép az általa kiprovokált háborúból, de közelebb kerül egy másik háborúhoz?

A lista nem teljes, de iránya félreérthetetlen. A kölcsönös előnyök szellemében folytatandó tárgyalások helyett nagyhatalmi önteltség, kihívás, kifejezett imperialista törekvések és hangnem jellemzik Trump eddigi pozitív lépéseket is tartalmazó külpolitikáját. Mindennek annyi előnye van számára, hogy a vele szembeszegülő „mocsár” elleni hatékony és helyes intézkedéseiről valamelyest eltereli a belpolitikai figyelmet, s helyzetbe hozza a saját háttérhatalmát. Ezzel misztikus kapcsolatban állhat a fenti felsorolásból is kitűnő groteszk körülmény, hogy a közel kétszáz ország ellenségként kezelésével szemben akad egy állam, amelynek minden idegenszerű igényét teljesíti, sőt túlteljesíti. A fenti listából ugyan kiolvasható, melyik az a (szerencsés, vagy szerencsétlen) ország, s a világot igencsak érdekli, mivel magyarázható.

Ki kivel szövetséges, ki kivel áll hadban?

Az állandósult zavaros viszonyokból, a béke és az alku elemeinek mesterséges összefüggésbe hozásából eredő követhetetlenség, s összekuszált okviszonyok megkövetelik a proxy háború kiprovokálásától a ritkaság számba menő korlátozott tűzszünetekig terjedő folyamat problémakörének az eddigiekkel összhangban álló mélyebbre hatoló megvilágítását, főleg az elfelejtett, vagy elhallgatott ok-okozati összefüggésekre téve a hangsúlyt. Tisztázva, ki kivel is áll hadban, ki kivel és miről köthet tűzszünetet, vagy békét, mert a nyugati főszereplők által a világgal elhitetendőnek szánt kép egyre homályosabb. (Ugyanazon folyamat visszatekintő mélyebb értelmezéséről van szó, elkerülhetetlen visszautalnunk egyes kérdésekre).

Mindenekelőtt vesébe látón tisztázzuk a két legfőbb kérdést, amit a világ nagy része, beleértve a magyar közvéleményt, de még sok politikusunkat is, nem úgy ismer, vagy minősít, ahogy történt, pedig a szeme előtt játszódott le. 1. Ezt a háborút az amerikai fél a volt Szovjetuniónak közigazgatásilag „Ukrajna” elnevezés alatt nyilvántartott területén robban-totta ki, de sohasem Ukrajnáról szólt, hanem a világ újrafelosztásáról, Oroszország és a globális háttérhatalom vetélkedéséről. Oroszország nem az ukránokkal, nem a NATO-val, nem is az EU-val, de még csak nem is közvetlenül az USA-val harcol, hanem az említettek képviseletében, vagy zászlaja alatt alattomoskodó háttérhatalommal, amelyet, összetételére utalva, Kollektív Nyugatnak nevez. Igen ám, de ennek fő politikai és katonai ereje, az EU alkotmányos rendelkezéseit sértő harcias NATO-sodása ellenére is, továbbra sem más, mint a NATO, ami pedig lényegében nem egyéb, mint maga az USA. 2. Az USA tudatosan provokálta ki, tette elkerülhetetlenné Oroszország és Ukrajna fegyveres összecsapását, ami a saját közvetett háborúja Oroszország ellen, az EU-t is Oroszországra uszította, most mégis azt akarja elhitetni a világgal, hogy pártatlan közvetítő, békebíró lehet a saját háborújában! Trump még ezen is túllép: Oroszországot és Ukrajnát bírálja, hogy „ennek a háborúnak nem kellett volna kitörnie”, s hogy őnélküle még tűzszünetet sem képesek kötni, nemhogy békét. De itt sem áll meg, arcátlanul fenyegeti őket, főleg Oroszországot, s hogyha ezt nem teszik meg azonnal, büntetni fogja őket. Mintha elrendeltetése lenne minderre. Hátsó szándéka, hogy az eredeti bűnös, az USA, eltűnjön a történetből.

A Trump nyelvét beszélők ilyenkor mondják „No comment”, azaz ezt már nem is kommentálják. Mi azonban nem Trump nyelvét beszéljük, ezért már az előző sorokban kommentáltuk is, s erről nem is teszünk le. Sőt a magyar nemzeti tudat védelmében bírálatunk tárgyának tekintjük azokat is, akik ezt nem látják, vagy elhallgatják, akárkik is legyenek. Különösen látva és tudva, hogy Trump megtehetné a döntő lépést, de ehelyett ügyeskedik, nem követi a józanészt, növeli a veszélyt. Az USA élére került üzletember szemével nézve Ukrajna neki szövetségesből, rossz befektetéssé vált, amitől egyrészt valamilyen hasznos módon meg szeretne szabadulni, másrészt oroszlánrészt kialkudni a nyereségesnek ígérkező újjáépítésében. Ezt mindenki láthatja, de senki nem mondja ki. Putyin nyílván átlát mindezen, mégsem fogalmaz ennyire keményen, de nála a Kollektív Nyugat fogalma, s kitartása amellett, hogy a béke feltétele a KHM céljainak megvalósulása, nem pedig az USA „az ukrajnai háborújának” befejezése, tartalmilag ennek felel meg. Ő tudja, kivel kell békét kötnie, de nem sietteti; türelemmel várja, hogy az illető elhatározza magát. De mert ingadozik, hiszen ő is tudja, a történelem tőle várja a döntő lépés megtételét, ahelyett, hogy igyekezzen „átruházni” Putyinra, ezért találkozik a világban a képmutatás vádjával is. Ám a Trumpot újraválasztó háttérhatalmi tömörülések más céljai vannak, amit ő oszt, és teljesít is, ámde a béke embereként szeretne bekerülni a történelembe. Ezért manőverezik. Emberi jóérzését hangoztatva szörnyülködik az újabb és újabb áldozatok miatt, de a háború folytatását jelentő részletkérdéseket tol előtérbe ahelyett, hogy a megszüntetésére tenné meg a radikális lépést, amire január 20 óta ismét képes, habár képes lett volna első elnöksége utolsó éveiben is, de akkor még ingadozás nélkül a háborút készíttette elő. Nála jobban senki nem tudja, hogy harcban áll Putyinnal, hiszen fegyverrel, pénzzel, elektronikus felderítéssel segíti a nem-ukrán ukrajnai Zelenszkijt Oroszországgal szemben, eközben barátjának nevezi Putyint, kivárva az önmaga számára kedvezőnek ítélt időpontot tárgyal vele, a nemzetközi porondon hol fenyegeti, hol foganatosít kisebb számára kedvező intézkedést. Kettejük viszonyában Putyin a megtámadott fél, ezért valóban Trumpnak kellene megteremtenie a békét, ha erre merné tenni a hangsúlyt.

Nevezetesen beszüntetné Zelenszkijnek az Oroszország ellen amerikai agresszió folytatódását jelentő sokoldalú katonai támogatását, ahogy ki is mozdult ebbe az irányba, amikor az Ovális Irodában Zelenszkij arcátlan követelései joggal felháborították. Történelmi lehetőséget mulasztott el, amikor felfüggesztette, de néhány órán belül visszaállította. A történelem nem menti fel az alól, hogy megtorpant, vagy megtorpanthatták az úton, amelyen ő teremthette volna meg a békét. Putyin egyetértése nélkül az sem ment volna, de ezek után, ha létrejön a béke, már nemcsak vele, hanem a „nem túl sikeres humoristának” nevezett Zelenszkijjel is kell osztozkodnia a dicsőségen. Ha nem távolítja el a béke létrejötte előtt, amit minden további nélkül megtehetne, s talán hajlik is rá. Meg kell értenie, hogy nem az ő erőltetett, a világ felé felnagyítva propagált erőltetett közvetítése, döntőbíráskodása, vagy az EU „békefenntartó” betolakodása szükséges, hanem, ahogy Putyin türelmesen meg akarja értetni vele, az USA által indított és minden „tűzszüneti siker” ellenére fenntartott, proxyból mind szélesebb körűvé tornyosuló háború félreérthetetlen leállítása, s a háborús őrület beszüntetése minden vonalon. Trump azonban izgága módon, részletkérdésekre összpontosító hátsó szándékú manővereivel súlyosbított zavaros helyzettől remél lehetőségeket igyekszik előnyszerzésre kihasználni.

Az akárhogy is, de mégis csak a Trump részvételével kialakult tárgyalási légkörben valós békeakarattal viszonylag könnyen megoldható, mégis elhúzódó fegyveres konfliktus története, főszereplőinek eljárásai azt a politológusi véleményt látszanak igazolni, hogy e konfliktus a háttérben folyó világpolitikai stratégiai játszma, az új világrend megteremtésének része, talán kísérleti terepe. Azaz messze nem az ukrajnai konfliktus megoldása a legfontosabb kérdés egyik fél számára sem, hanem a saját előnyös helyzetük előkészítése e világrendben. Beleértve azt is, hogy a nagyhatalmak szoktak vonzódni egymáshoz, minek okán lehetnek átmeneti akaratlagos, titkos, vagy tudatos szövetségesek is egymással, nem csak ellenfelek. Ez szinte ki is érződik a tűzszünet problémakörének egyre több nem kifejezetten katonai, hanem gazdasági és pénzügyi területre történő kiterjesztéséből, a türelmes, magabiztos és világos orosz álláspontból, de a világra kiterjedő zaklatott amerikai kapkodásból is. Ám Trump még tovább bonyolítja a helyzetet: egyre inkább összeköti a békét az alkukkal, mégpedig úgy, hogy a béke függ a sikeres alkuktól, amelyek az ő szemében hívatottak elősegíteni az általa elképzelt új világrendet. Ez nemcsak azért hibás elképzelés, mert így csak az egyik fél, az alkukra törekvő járna jól, hanem mert hátsó gondolataiban nem tekinti a másik felet egyenrangú partnernek, rászedhetőnek tartja. Remélhetőleg Putyin türelme, kitartása és rugalmassága elfogadtatja vele, hogy a felek által a kialakított helyzetben az alkuknak kell a sikeres békétől függeni, amivel nemcsak mindkét fél, hanem a világ is jól járna.

Tehát minden jóindulat mellett, meg kell állapítanunk, hogy Trump a szándékosan keltett zavarosban halászik előnyös alkukra, úgy téve, mintha azoknak köze sem lenne a háborúhoz és a békéhez, s elvárva, hogy Putyin mindent megértéssel kezeljen. Putyin rugalmasságában látunk is, no, nem megértést, hanem értést. Putyin nem felszíni, vagy érzelmi megértő vele szemben, hanem ami rosszabb Trumpnak, értő; pontosan tudja, kivel áll szemben. Ha alkuba bocsátkozik majd vele, nem azért teszi, mert megértő, hanem azért mert értő. Érti, hogy Trump le akarja győzni. Trump viszont Putyin legkisebb, általa teljesíthetetlennek vélt követelését szembefordulásnak tekinti és fenyeget. Ezért Putyinnak Trumppal és a történelemmel szemben is igaza van. Steve Witkoff közel-keleti különmegbízott is ráérzett valamire, s Tucker Carlsonnak, majd a Fox Newsnak is kijelentette, „úgy érzi”, az orosz elnök békét akar, és „irgalmasnak” nevezte Putyint. Ne mondta ki, kivel szemben.

Az orosz ideológusok egy része viszont, Putyin békés szándékát méltatva, megkérdőjelezi túlzott türelmét a tudatosan Oroszország ellen alakított helyzetben. S annak ellenére is, hogy Putyinnál senki jobban nem tudja, a NATO miként csapta be a hiszékeny Gorbacsovot ígéretével, hogy ha az egyesült Németország a NATO tagja maradhat, egy centit nem nyomul tovább keletre, illetve őt magát miként vezette félre a két Minszki egyezménnyel is, most meg a feldarabolt tűzszünetekkel próbálkozik. Nem mondja, de nyílván ő is képmutatónak tartja, hogy Trump naponta siránkozik az emberek halála miatt, de nem az öldöklés lehetséges radikális beszüntetését, hanem rejtett céllal az ukrajnai energetikai létesítmények épségét, a fekete-tengeri hajózást és más részleteket tartja fontosabbnak, ami mögött félreérthetetlenül a nem-ukrán ukrajnaiakat segítő hátsó szándékok is meghúzódnak.

Az orosz-ukrán tűzszünet hangzatos akarásának lekorlátozása Trump által az energetikai létesítmények elleni támadások kölcsönös beszüntetésére 30 napra formálisan szembe megy a KHM céljaival. Putyin a március 18-án Trumppal telefonon kötött szóbeli megállapodásba mégis belement. Ám e lépés rögvest jelentkező tapasztalatai is afelé terelik a szemlélő gondolatát, hogy Oroszország túl jóindulatú azokkal a háttérhatalmasokkal szemben, akikről Szovjetunióként, majd Oroszországként pontosan megtapasztalta, hogy kik, és hogy nem hihet nekik. Tudjuk, Rijad mellett folynak titkos tárgyalások is, amelyek fényében állításaink kissé másképpen nézhetnek ki, az orosz engedmények kellően ellentételezve lehetnek. Mintha Trump meg hallgatólagosan abba törődne bele, hogy Oroszország nyomuljon előre a csatatéren, amíg Rijadban tárgyalások folynak. Kívülről nézve, az alapkérdés egyértelmű eldöntése és egyezménybe foglalása nélkül Trump kiszámíthatatlansága miatt Putyin kockázatot vállal. A részletkérdésekről kötött szóbeli tűzszüneti megállapodások az ő kezét kötik, s előbb-utóbb nemcsak a közvéleményt, hanem mindenkit összezavarnak.

Az efféle engedmény az alkudozásban elfogadott módszer lehet, de a hadviselési politikában ellenjavalltnak tűnik. Ez a vártnál előbb bebizonyosodott: a nem-ukrán ukrajnai hatalom már másnap kétszer, majd azóta folyamatosan megsérti az energetikai berendezések kímélésére vonatkozó szóbeli megállapodást, néha közvetlenül Londonból koordinált csapással, miközben Oroszország lelőtte a már útnak indított saját drónjait, tehát már abban a pillanatban duplán fizetett a hiszékenységéért. Az ukrajnaiak, bár Trumpnak igent mondtak, úgy értelmezik, nem sértenek meg semmit, hiszen az oroszokkal ők nem kötöttek megállapodást. Az oroszok és az amerikaiak újabb tárgyaláson kényszerültek is kidolgozni „intézkedéseket a megállapodás végrehajtására,” de Trump nem szólt rá Zelenszkijre azóta sem. Oroszország pedig, bár erre semmi nem kötelezte, átadta az USA illetékeseinek, ENSZ-nek, EBESZ-nek az energetikai létesítmények elleni támadásokra vonatkozó moratórium sorozatos ukrán megsértését dokumentáló anyagokat. Az ukrajnai fél számára óriási előnyt biztosító részleges „energetikai” tűzszünet tehát nem bizonyult járható útnak a béke felé. Trump a világ felé ezt, a tűzszünet folyamatos ukrán megsértésének elítélése helyett, azaz általa ismert tények ellenére, úgy állította be, csalódott, hogy Oroszország nem akar békét, apparátusa pedig Putyint kezdte vádolni időhúzással. Az eddig mindkét részről sikeresnek tartott szaúd-arábiai tárgyalás-sorozat után felfoghatatlan visszalépésre vetemedett Rubio külügyminiszter is április 5-én: „Hamarosan – heteken, nem hónapokon belül – megtudjuk, hogy Oroszország komolyan gondolja-e a békét vagy sem. Remélem, hogy komolyan gondolják. Jó lenne a világnak, ha véget érne ez a háború, de nyilvánvalóan tesztelnünk kell ezt a felvetést.” Trump és Rubio indokolatlan visszalépést jelentő állásfoglalása inkorrekt az áldozatvállaló korrekt orosz eljárással szemben, s elkerülhetetlenül negatívan hat a fejleményekre. Eltájol mindenkit a világon, akik csak ezt a két hírt látják, és nem ismerik a folyamat történeti és okviszonyait.

Putyint ez nyílván nem lepte meg, hiszen jól tudja, merről fúj a szél, de nekünk az a fontos, hogy a mi közvéleményünk, főleg illetékeseink is tudják: nem ez az első, s nem is az utolsó rosszhiszemű eljárás, amit Trump és csapata megenged magának. S jó, ha tudjuk azt is, csak látszólag nincs összefüggésben azzal, hogy egyidejűleg Izrael is megsértette a Hamasszal amerikai közbenjárással kötött tűzszünetet, újraindította a gázai lakosság gyilkolását. Ez sem történhetett Trump tudta nélkül. Majd pedig Trump zsákjából ki is bújt a szög: felvetette, hogy megvásárolná az ukrajnai energetikai infrastruktúrát, mert „így nagyobb biztonságban lesz”. Pár óra múlva eszébe jutott, hogy az ukrajnai atomerőműveknek is amerikai tulajdonba kerülése lenne a legjobb védelmük. Továbbá kapjanak szabad utat a Fekete tengeren az ukrán GMO-s dömping agrártermékek! Települjenek európai békefenntartó katonai erők Ukrajnába. Azaz, ne csak a NATO keletre nyomulása folytatódjon, s elérjen az orosz-ukrán frontvonalig, hanem a határai is még ennél is beljebb, a megmaradó Ukrajnán belül húzódjanak! A helyzet, s ezen belül Oroszország álláspontjának értékelésénél, akárki is végzi, figyelembe kell vennie, hogy folyik a NATO „békés” közeledése az orosz határokhoz, bizonyítva, hogy „az ukrajnai háború” egy nagyobb játszma része. Ezt látszik alátámasztani a felbátorított Zelenszkij április eleji kijelentése, miszerint Ukrajna NATO-taggá válhat, annak ellenére is, hogy Trump ellenzi. Biztosak lehetünk benne, ezt az orosz politikusok látják, és meg tudják védeni a nemzeti érdekeiket, de nem árt, ha mi is tudjuk, hogy más kérdésekben, adott pillanatban nemcsak váratlan, hanem szokatlan húzásokkal kerülhetünk szembe. Az USA jelenlegi külpolitikájának írásban és szóban nyíltan kifejtett logikátlan képlete minden béketörekvése ellenére ugyanaz: vagy alkut kötsz velem, vagy jön a katonai beavatkozás. A világ, reméljük a mi illetékeseink is, ezt bizonyítottnak látja Ukrajnában, Gázában, Szíriában, Iránban és más helyeken.

Amikor Oroszország 2022. február 24-én „Megálljt” kiáltott a KHM indításával, tudta, azzal a háttérhatalommal száll szembe, amelynek az újraválasztásra szánt Trump a szülötte is, meg az ellenfele is, politikája ezért kiszámíthatatlan lesz. Putyin az amerikai választási kampány során, kérdésre válaszolva, egyszer meg is jegyezte: „Biden kiszámíthatóbb”. A fejlemények sok szempontból áttekinthetetlenek; ki-ki a saját érdekei szempontjából magyarázhatja, hogy kinek/kiknek kivel/kikkel kellene békemegállapodást kötni. Oroszország hiába mutat jóindulatot, rugalmasságot az amerikai kezdeményezések iránt, folyamatosan abba a zavaró ténybe ütközik, hogy nincs kivel békét kötnie. Zelenszkij szóba sem jöhet, az EU nem partner, a NATO nemegyszer közölte, hogy nem háborús fél, Trump pedig, aki tudja, hogy ő a proxy hadviselő fél, vele kellene kötnie, ijedezik a tekintélyveszteségtől, a saját 24-órás béketeremtésétől, és jó alkuk sem ígérkeznek. Keresi a lehetőségeket, hogy „szövetséges” ellenfeleivel, vagy őket kijátszva, minél rosszabb helyzetbe hozza őket, Oroszországot elsősorban, s előnyös alkut köthessen. Ez rejlik az egy és ugyanazon kérdésre, partnerre vonatkozó hol feltűnően barátságos, hol pedig agresszív, fenyegető nyilatkozatai és lépései mögött.

Mindeközben akadt kedvezőnek indult, de elakadt fordulat is, amelyről utólag is feltétlenül tudnunk kell. Marco Rubio külügyminiszter első ízben elismerte, amit jelen sorozatunkban már jó ideje állítunk: „Kezdettől fogva nagyon világos volt, hogy Trump elnök ezt elhúzódó, patthelyzetben lévő konfliktusnak tekinti. És őszintén szólva, ez egy proxyháború a nukleáris hatalmak – az Ukrajnát támogató Egyesült Államok és Oroszország – között, és ennek véget kell vetni.” Nem elszólás volt; az amerikai vezetést is foglalkoztatják a proxy-háború a világnak zavaros, de nekik világos jogi-politikai vonatkozásai, mert március közepén, Micheal Martin ír miniszterelnökkel folytatott tárgyalásán, maga Trump is elismerte, hogy az ukrajnai ellenségeskedés lényegében olyan háborút jelent, amelyet a NATO folytat Oroszország ellen. Ezt követte Trump március 7-i kijelentése: „Könnyebbnek találom, hogy Oroszországgal a végső megállapodás elérése keretében tárgyaljunk. Ami meglepő, mert minden lap az övéké.” Végre elismerik az eredeti okokat és előzményeket, amivel Rijad után újabb fontos lépést tesznek az orosz KHM céljai jogosságának elismerése irányába. Mintha hosszadalmas taktikázgatásuk sikertelenségei meghozták volna a gyümölcsüket – gondolnánk. Csakhogy e kijelentését ugyanaznap Trump újabb izgága közösségi média-bejegyzése, majd sajtókonferenciája követte. Fenyegetődzött, hogy új szankciókat és vámokat vet ki Oroszországra, hogy békeegyezményre kényszerítse. Csakhogy senki ilyen egyezményt nem terjesztett elő! Tartalmatlan a vád, de nem üres a fenyegetés, hiszen hangsúlyozta, „erősen fontolgatom nagyszabású bankszankciók, szankciók és vámok bevezetését Oroszországgal szemben, amíg el nem jön a tűzszünet és a Békéről szóló VÉGSŐ MEGÁLLAPODÁS. … „Azt üzenem Oroszországnak és Ukrajnának, hogy azonnal üljenek le a tárgyalóasztalhoz – mielőtt túl késő nem lesz”. (Putyin egyik beszédében közölte: az elmúlt években 28595 szankciót vetettek ki orosz vállalatokra, magánszemélyekre és szervezetekre – többet, mint az összes többi országra együttvéve – amelyek az önállóság ösztönzésével, azzal, hogy leválasztották Oroszországot Nyugat-Európa egészségtelenné vált gazdasági-pénzügyi vérkeringéséről, megerősítették a nemzetgazdaságát). Steve Witkoff, Trump közel-keleti különmegbízottja pedig Zelenszjkijt agitálta: „Tudnia kell, hogy földbe döngölik. Most van itt a legjobb alkalom arra, hogy egyezséget kössön. Trump elnök a lehető legjobb alkut szállíthatja neki”.

Ismét és ismét olyan látszatot teremtenek, mintha nem is az USA kezdte volna el az egészet, mintha nem lett volna eredményes orosz-amerikai tárgyalás Rijadban, Dzsiddában, s mintha az előbbi beismerő kijelentések el sem hangoztak volna! Sőt Trump már közölte azt is, hogy folytatja az „árnyékdiplomáciát”, s Rijadban Rubio külügyminiszterrel együtt Michael Waltz, az elnöki hivatal nemzetbiztonsági tanácsadója ül majd tárgyalóasztalhoz az ukrán delegációval. Zelenszkijt arra próbálják rábeszélni, hogy üljön le béketárgyalásra Putyinnal, miközben ők maguk külön-külön egyezkednek az általuk szembeállított felekkel. Sőt, ne feledjük, Trump visszaállította a Starlink hírszerzési információk megosztását Zelenszkijjel, amely nélkül, ahogy ezt Musk és Rubio egybehangzóan megerősítette: „Starlink nélkül Ukrajna már rég elveszítette volna ezt a háborút”. Ha Trump igazán a további emberáldozatokat akarná elkerülni, akikért naponta kesereg, akkor nem kellene lépten-nyomon mintegy másokat vádolva, szenteskedően ismételgetnie, hogy „Ennek a háborúnak nem kellett volna megtörténnie”.

Természetes, hogy Putyin nemcsak tisztában van mindezzel, csodálhatjuk türelmét. Ám Trump nagyot csalódhat, ha azt végtelennek tartja, mint a 24 órát. Márpedig, mintegy mentve a bűnöseiket, félrevezetve a világot, Dzsiddában külügyminiszteri szinten, az USA és Ukrajna március 11-én ismét „az ukrajnai háború befejezéséről” folytatott tárgyalást, ami félrevezető; nincs ukrajnai háború, ezért azt nem is lehet befejezni, de az Oroszország elleni agressziót minden további nélkül befejezhetik, ha akarják. Ehelyett nevetséges elragadtatással, idejét múltán méltatják, hogy Ukrajna elfogadta az Egyesült Államok javaslatát azonnali 30 napos tűzszünet bevezetésére. Az USA és Ukrajna viszont szövetségesek, nem szembenálló felek, s nem egymásközti tűzszünetről, hanem orosz-ukrán tűzszünetről állapodtak meg, amelyet egyoldalúan rá akarnak kényszeríteni Oroszországra. Ezt maga Trump is így fogalmazta március 15-i sajtónyilatkozatában: „Mint tudják, tűzszüneti megállapodásunk van az ukránokkal. És megpróbáljuk ezt elérni Oroszországgal is”. E fogalmazás egyszerűen érthetetlen, s nincs összhangban azzal sem, amiről a külügyminisztériumok képviselői már egyeztettek. Ezt sutba dobva az USA tárgyal az ukrán kormánnyal, amelyet ő maga sem tart legitimnek, de megsértődik a nevében, ha ezt Putyin mondja. Mintha Trump és Zelenszkij arra játszanának, hogy a tárgyalásokon Oroszország, vagy akár Ukrajna részére elfogadhatatlan elem, vagy eljárás közbeiktatásával Oroszországra hárítsák a felelősséget az esetleges kudarcért. Következetesen figyelmen kívül hagyják, hogy az orosz vezetés már többször kifejtette: a KHM céljait mellőzve, egyedül csak tűzszünetről nem köt megállapodást, mert ezt ugyanúgy, mint mindkét Minszki Egyezményt, arra használják, hogy felfegyverezzék, és felkészítsék Ukrajnát a harc folytatására. Ennek ellenére Trump március 11-én nagy garral és fenyegetődzve azonnal úgy nyilatkozott, reméli, hogy Putyin „ma-holnap” beleegyezik egy 30-napos tűzszünetbe, de ezt is összekötötte azzal a fenyegetéssel, hogy ellenkező esetben „a konfliktus tovább folytatódik.” S mivel a nem-ukrán ukrajnaiak neki címezett szavakban beleegyeztek e tűzszünetbe, azonnal hatályon kívül helyezte a katonai segítségnyújtás felfüggesztéséről néhány nappal ezelőtt hozott döntését, azaz, akárcsak az EU, ő is fegyverszállítással harcol a békéért!

Nehéz követni, de ez a kisebbik baj; a nagyobb az, hogy bár a szavai rosszabbul megválasztottak, a lényeg pedig nem változott. Ismételten hitelteleníti önmagát az oroszok, de a világ előtt is, s ezzel veszélyezteti a remélt békét. Sőt, mindazok után, ami Rijadban és azt követően történt orosz-amerikai viszonylatban, ez tisztességtelen lépés volt, akárcsak a tűzszüneti javaslatot egyoldalúan győzelemként bejelenteni, s nem megvárva az orosz fél válaszát, szankciókkal, sőt világháborúval fenyegetni, ha az negatív lesz – amiben biztosak lehettek – akkor őt lehet vádolni azzal, hogy nem akar békét. „Nagylelkűen” hozzáteszi, nagyon rosszat tehetne Oroszországnak, nem akarja ezt megtenni, de ha úgy adódik, nem riad vissza tőle. Megszédítette néhány kezdeti siker, s vészesen előtör a tipikus amerikai, a szerepét túlértékelő világcsendőr hamis tudata, miközben nem győzi emlegetni, hogy milyen jól kijött eddig Putyinnal. Új narratívája törölte a múltat, s emiatt sorsszerűen félreértékeli a jelent. Oroszország nyerésre áll a proxy háborúban, s az USA, a vesztes fél, mégis kívülálló békebíróként akar diktálni, s még fenyeget is. Kételyeket kelt az efféle béketeremtés. Mintha nem értené, hogy semmilyen jogon, pláne vindikált jogon nemcsak Oroszországot nem büntetheti, hanem Kanadát, Mexikót, Panamát, Grönlandot, Palesztinát, Iránt, az EU-t, sőt a NATO-t sem. Az említettek keményen visszaszóltak; hiányzik neki, hogy Oroszország is ezt tegye?

Mindebben közrejátszik az a beszédes körülmény, hogy Trumppal együtt önmagát leplezi le António Costa, az ET elnöke és Ursula von der Leyen (akit „a führernek” nevez az igencsak fegyelmezett Lavrov is), az EB elnöke, akik perceken belül közös nyilatkozatban üdvözölték az amerikai-ukrán tűzszünet hírét. Csatlakozott hozzájuk Macron. Merz és más háborúpárti politikus. Fel sem tűnt nekik, hogy az amerikai-ukrán tűzszünetet üdvözölték, sőt mindegyikőjük aláhúzta, „a labda most már egyértelműen Oroszország térfelén van.” Fellélegeztek, mert azt hitték, hogy végre mondhattak valami igazat, közben szó szerint mindenben tévedtek. De robbanásveszélyes melléfogás az is, amire Dzsiddát megelőzően Volodin, az orosz Állami Duma elnöke, a hasonló bakugrásokra utalva, összekötötte Trump fenyegetéseit a külföldi orosz vagyon befagyasztásának és Ukrajna javára fordításának várható következményeivel, amiben ugyan inkább az angolok és a franciák jeleskednek, de az amerikaiak nem sokkal maradtak le. „A brit kormány döntése, miszerint Oroszország befagyasztott vagyonát Ukrajnának adja át, komoly nemzetközi jogsértésnek minősül. Végső soron vissza kell majd adniuk Oroszországnak mindazt, amit most ilyen nagylelkűen elajándékoznak – ugyanúgy, ahogy Trumpnak is vissza kell fordítania Biden Ukrajnával kapcsolatos felelőtlen döntéseit.” (A KHM kezdete óta az USA, a G7, valamint az EU befagyasztották Oroszország devizatartalékait mintegy 300 milliárd euró értékben, azaz megsértve alapvető nemzetközi jogi és pénzügyi normákat, orosz vagyont loptak el és Zelenszkijnek adományozták).

Az orosz válasz ezekre a vargabetűkre nem is lehetett más, mint a dolgok lényegét udvariasan és magabiztosan ismét elmagyarázó „Nyet!” „Egyetértünk az ellenségeskedések leállítására vonatkozó javaslatokkal. De az előfeltétel az, hogy ez a tűzszünet olyan legyen, amely hosszú távú békéhez vezet, és a válság eredeti okait kezeli.” Az amerikai fél sem tehetett mást, mint magyarázkodott ugyan a világ előtt, ismét az oroszok értésére adta, hajlik a tárgyalásra.

Ám, mielőtt megnyugodhatna a világ, március 30-án Trump ismét magasabb sebességbe kapcsolt. Oroszországot úgy nevezett másodlagos vámmal fenyegette meg: „Ha Oroszország és én nem tudunk megegyezni az ukrajnai vérontás megállításáról, és ha úgy gondolom, hogy ez Oroszország hibája volt – ami lehet, hogy nem az -, de ha úgy gondolom, hogy Oroszország hibája volt, akkor másodlagos vámokat fogok bevezetni az olajra, az Oroszországból származó összes olajra. Ez azt jelentené, hogy ha Oroszországból vásárolsz olajat, nem tudsz üzletet kötni az Egyesült Államokban. Minden olajra 25 százalékos vámot vetünk ki, 25-50 százalékpontos vámot.” Rjabkov külügyminiszterhelyettes válasznyilatkozata türelmesen megismétli a KHM alaptételét: ha Oroszország elfogadja a tűzszüneti javaslatot, nem következik belőle az orosz-ukrán háború kiváltó okainak megszüntetése, márpedig Moszkvának továbbra is ez a fő célja. Ha Trump legalább önmaga előtt elismerve az USA felelősségét, véget akar vetni a vérontásnak, nem fenyegetődzni kell, hogy olyan fejleményért, ami lehet, hogy nem is Oroszország hibája, de ha ő úgy gondolja, hogy az, akkor büntetni fogja. Ez kifejezett zsarolás, az ő szubjektív gondolatából pedig politikát csinálni, s ezt még be is jelenteni, ez olyan szint, amely keveseknek a sajátja. Önmaga bizonyítja, nincs bátorsága, avagy felhatalmazása a hátországától, leülni Putyinnal és megkötni a békét. Sok kárt okoz az USA-nak, ha elnökként nincs tudatában, hogy a történelem hűen megőriz nemcsak történéseket, hanem okokat és előzményeket is.

Végső soron egyetlen okra utaló feltételezés tolul fel. Kívülről nézve váratlan, de a háttérhatalma támogatásával bekövetkezett elsöprő győzelme elbizakodottá tehette Trumpot, ezért rögtönöz, s türelmetlen. Valószínű, hogy a „Tegyük Amerikát Ismét Naggyá” tőkés hazafiasság irányába némi megértést mutató háttérhatalmi erőkkel született valamiféle kompromisszum. Láthatólag biztos is volt a győzelmében, hiszen a csapatával már a legelső munkanapjára több tucat végrehajtási rendelet aláírását készíttette elő, ami csak széleskörű előzetes egyeztetéssel történhetett, különben e látványos repülőrajtja kudarcba fulladt volna. E kívülről nem látható kompromisszum, amit a felek nyílván ugyancsak „alkuként” kezelnek, sajátja a „mocsárnak”, amelyet első elnöksége alatt le akart csapolni, de a most mögötte álló sem gyengébb, csak másfajta összetételű mocsár. Ez már akkor körvonalazódott, amikor Elon Muskkal az élen tucatnyi milliárdost, a digitális jövőnket meghatározni akaró techmo-guloknak nevezetteket és pénzügyi mágnást vont be a kormányzásba, köztük még Soros volt jobbkezét, Scor Bessent is, aki 1992-ben Sorossal együtt részese volt az angol font összeomlasztásának, valamint 2013-bnan a japán jen elleni hasonló akciónak, ő pedig pénzügyminiszterévé tette. Ilyen biztosnak ítélt sajátnak, hazainak látszó, de nemzetközi háttérre támaszkodva vághatott bele a veszélytelennek nem nevezhető világpolitikai átrendezésbe.

Lesznek még fordulatok, s helyes értékelésük csak az említett okok, előzmények ismeretében lehetséges. Kedvező fejlemény, hogy az amerikaiak kénytelenek néha elismerni, mindezeket elődeik idézték elő. Jóvátenni nem tudják, de nekik, mint jogilag, politikailag, katonailag örökösöknek, azaz agresszoroknak, meg kell még egy-két egyenes lépést tenni, hogy békésen lezárják. S azt is meg kell érteniük, hogy Oroszország miért fogadja nyugodtan az amerikai, angol, francia, lengyel és más izgágaságokat, és néz elébe magabiztosan nemcsak a magas szintű tárgyalásoknak, hanem a történelemnek is.

Magyar tudatunk védelme egyre fontosabb

Világunk talán kevésbé terhes világháborús veszéllyel, de kiszámíthatatlanabbá vált, mert a nemzetközi jogi normák, elvek, szabályok, sőt törvények, s a hagyományos eljárások kiszorulóban vannak, az újként intézményesítettek pedig ellentmondásosak. Az egyéni és a nemzeti tudat védelme nehezebbé, ennek okán fontosabbá vált. A szokásosnál nagyobb horderejű és látványosabb, világméretű átrendeződést sejtető változásokat sokan máris történelminek, új világnak, aranykornak minősítik. Valóban nem lehet túlértékelni az emberiség évezredes biológiai, társadalmi rendjének és alapértékeinek beindult társadalmi és jogi-politikai visszaállítását. Ám a természetesség visszaállítása jogaiba, nem más, mint a mélyen emberi lázadás győzelemig menetelése, az emberiség veleszületett önvédelmi tette. A mélyben világszerte beindult, erre irányuló, politikailag meglovagolható folyamat ezért egyáltalán nem volt reménytelen. Nem felesleges az alkotmányozása sem annak, hogy az apa férfi, az anya nő, hiszen még ma is olyan erejű a nemi burokba bujtatott politikai ellentámadás egyes országokban, nálunk is, hogy ez még bizony jól jöhet. Nem is keresünk a kákán csomót, de legyünk tárgyilagosak: ez esetben sem a színpadi főszereplők hozták e visszaigazításokat, hanem, a társadalom megelégelte az őrültségeket, az erőre kapott mélybeli lázadások hozták őket. De elébe menni a beérett összemberi vágyakozásoknak akkor is vitathatatlanul felelős, bátor, bölcs és támogatandó tett. Negatív lejtésű bizonyíték rá, hogy az USA-ban a politikai ellenfelei Trumpot e társadalmi összemberi intézkedései miatt támadják veszettül, nem pedig azért, hogy 24 óra alatt nem teremtett békét Ukrajnában. Kivétel az EU jelenlegi vezetése, amely egy ideig még mindent ellenezni fog.

Megnyugtató lenne tapasztalni, hogy a világpolitikában is az összemberi érdekek irányvonala érvényesül. Ám a kibontakozó kedvezőnek minősíthető eredőjét elismerve is, a folyamat ellentmondásokkal terhes, amelyek ugyanúgy kötődnek Trumphoz is, mint a társadalmi sikerek. Jelen van a bölcsesség, de párban halad a miniszterelnökünk március 15-i értékelőjében említett „birodalmak természetéből” adódó rendszerbeli kényszerekkel és emberi gyarlóságokkal. Nem kenyerünk a szavakon lovaglás, de ha a közvéleményünkkel erre vonatkozóan el akarunk fogadtatni valamit, azt pontosan, időtállóan, bizonyítékokkal együtt kell megfogalmazni, nem pedig elnagyoltan, jelszóként. Sűrűn elhangzik az „Amerika a béke mellé állt” állítás. A béke alatt az emberek általában a világbékét értik, az USA pedig csak az ukrajnai béke mellé állt. Szó szerint mellé, hiszen a saját felelősségét próbálja eltussolni, a saját érdekeit érvényesíteni, s még az EU-t is meghaladó szankciós lobbanékonysággal.

Trump ugyanis a hivatalba lépését követően egy hónappal, az összeszámolhatatlan szankcióin túl, előállt területrablási igényekkel is, ami messze nem a béke előjele, s természetesen, senki nem is üdvözölte. Mi is megrökönyödéssel olvashattuk okkal tisztelt politikusunk koraszülött állítását miszerint Trump véget vet más országok belügyeibe való beavatkozásoknak, így már a csak a brüsszeli támadásokat kell kivédeni, a washingtoniakat nem. A tények birtokában az USA-ról, akárki is az elnöke, történelmietlenség ilyesmit állítani. A második világháború óta az USA fegyveresen több mint ötvenszer, egyéb módokon összeszámlálhatatlan esetben avatkozott be más országok belügyeibe. Amerikai beismerés szerint Ukrajnában alig volt olyan jelentős ukrán támadás Oroszország ellen, amelyet közvetlen amerikai irányítás nélkül hajtottak végre. Trump Közel-Keleten is többször fegyveresen beavatkozott, s meg-megismételt szándékai ismeretében nem kizárt, hogy beavatkozik Iránban és máshol is. Internetes források szerint az EU Oroszország elleni 17. szankciós csomagjával kapcsolatos magyar vétó elmaradása Rubio külügyminiszter kérésére történt. Saját hírközlésünk nem szólt róla, de ha így volt, ez szintén beavatkozás. A magyar nemzeti érdek attól nem függhet, nem sérülhet, hogy a magyar-amerikai kapcsolatok javulóban vannak; ezen az emelkedőn egyetlen lépést sem szabad visszafelé tenni, mert akkor ismét nincs megállás az idegen igények előtt.

Trump másokat, más országokat, népeket önhitten eltiprással fenyegető izgága kijelentései egyrészt követhetetlenek, félelmetesen rímelnek Zelenszkij és egyes EU-vezetők felelőtlen hősködésével, másrészt kikezdik a tekintélyét. Láthatólag nem számol a következményeivel. Kétoldalú és nemzetközi kapcsolataiból a leglényegesebb alapelv, a kölcsönösség hiányzik, de túlteng a diktálás. Nem akar határokat ismerni, csak amerikai érdekeket. Számára fontos, hogy ő legyen a nyertes, másik fél a vesztes. Putyinról hol pozitíven nyilatkozik, még barátjának is nevezi, hol fenyegeti, hol cseles „tűzszüneti” alkukra akarja rávenni, de a világ tudja, hogy legyőzni akarja őt. Nemegyszer jobb képet fest a megsűrűsödött szaúd-arábiai tárgyalások nehezen létrejövő ellentmondásos eredményeiről, hogy másokat állíthasson be háborúpártinak. Ugyanakkor e megállapodásokban szerepelteti az egyoldalú kilépés lehetőségét az esetben, ha valamelyik fél nem tartja be azokat, amit gyerekjáték bármire, bárkire ráfogni.

Ez előrevetíti, hogy ha „a valamelyik fél” megítélése szerint hátrányára változnak a körülmények, kiléphet a megállapodásból. Mire valók a hosszadalmas alkudozások, ha nem véglegesíthetőek? Mindezektől első elnöksége sem volt mentes, csak akkor olyan folyamatos sokféle támadásnak volt kitéve, hogy eljárásai nem lehettek ennyire hatékonyak. Most mintha uralkodóvá vált volna a tudatos pszichológiai ráhatás és a lerohanó kétes politikai manőverezés alkalmazása a partnerekkel szemben. A fegyveres harcnak előbb-utóbb vége lesz, de azzal kell számolnunk, hogy a gazdasági semlegesség, amely mellett mi csak tartsunk ki, főleg miatta nem fog beköszönteni a világban. Ellenkezőleg, gazdasági és vámháború bontakozik ki, minek követeztében élesedni fog a politikai harc, s egyáltalán nem kizárható a fegyveres konfliktusok elhúzódása, sem újabbak létrehozása. Ez a mögötte álló háttérhatalom igénye. Putyin nem véletlenül jelentette ki a minap: „Remélem, nem követünk el hibákat azzal, hogy túlzott bizalmat szavazunk úgynevezett partnereinknek.„

Trump politikájának sietős méltatásai tehát eleve ellentmondást hordoznak magukban, mert jogosnak tűnnek, viszont elhamarkodottak, pontatlanok. A valós érdemeket el kell ismerni, sőt a tagadhatatlanul előremutató változások hordereje nagyobb lehet a szokásosnál, egyes vonatkozásokban történelmivé is kinőhet, ha a változások élén állók kitartanak az ígért gyökeres módosítások mellett, szakítanak a háttérhatalmi imperialista törekvésekkel, és elérik, hogy tömegek álljanak mögéjük. De Tartsuk szem előtt azt is, hogy a nálunk nyílván mélyebbre látók „maffiaimperializmusnak” és „gyarmati megállapodásnak” minősítik Trump ultimátumait. Nem akármilyen figyelmet érdemel az a tény is, hogy nem fékezi az EU háborúpárti vezetőit, akik katonailag nyíltan háborúra készülnek Oroszország ellen. Szergej Mihejev neves orosz politológus, Trump erkölcsi-társadalmi rendelkezéseinek méltatása mellett, olyan véleményt is megenged magának, hogy „komoly ember azonban nem reménykedik Trumpban, inkább csak esélyt lát benne.” Az esély számunkra szerencsére kedvező, ha a lehetőségekkel körültekintéssel élünk. Ahogy Orbán Viktor irányelvnek tekinthetően leszögezte évértékelő beszédében. „Ők nem tudnak győzni helyettünk, csak javítani tudják az esélyeinket. Trump nem a megváltónk, hanem a harcostársunk.” Megvan rá az esély, hogy az is marad. Az esély azonban csakis akkor válik politikai, anyagi erővé, ha senkit, Trumpot sem követünk vakon, hanem önállóan eljárva, s tudatosan, bátran és következetesen védelmezve a magyart, s a magyar nemzeti érdekekeinket, s csakis ezeket, leküzdve minden begyűrűzött, valamint a bizonyosra vehető, újonnan ránk zúduló nemzetidegen érdekű tévelygést.

A világháborús veszély viszonylagos csökkenése mellett ma a fő kérdés nem Ukrajna, és nem is Gáza, hanem az új világrend. A háború előbb-utóbb bekövetkező lezárásával mindenki jobb pozíciókat akar teremteni a jövőhöz. Trump szerint az új világrend továbbra is Amerika uralmát jelentené, csak más kiadásban. Az EU vonakodik elismerni az amerikai vezetést, de nem sok beleszólási esélye van. Mindketten igyekeznek megingatni a BRICS együttműködést, és felkészülni a történelmi összecsapásra a szocialista-tőkés Kínával. Az új világrendet azonban Oroszország is, Kína másként képzeli el. Tőlünk függetlenül továbbra is a háború és a béke, a harc és az együttműködés meglepetéseket hozó fordulatai és elegyei fogják jellemezni a világpolitikai helyzetet. Nem lesz egyszerű beleszólni, de vannak gyakorlati tapasztalataink.

A nemzeti érdekeinket érinti, rendszeresen fel is merül, s egyre időszerűbbé válik, hogy közvetlen magyar-orosz, vagy magyar-ukrán ütközőállami határ lenne számunkra kedvezőbb. A nemzetközi jogban és gyakorlatban az ütközőállam két egymással rivalizáló, vagy ellenséges hatalom, avagy a befolyási övezeteik között fekvő korlátozottan független semleges állam. A semlegessége a kulcskérdés. A mindkét értelemben majdani Ukrajna, ha egyáltalán lesz Ukrajna, s éppenséggel úgy alakul, hogy mi magunk választhatunk, ami szintén nem valószínű, tudnunk kell, hogy nem semleges lesz. Vagy nyugat-párti, vagy orosz-párti lesz. Mivel keleti szomszédunk mindenképpen lesz, az eddig ütközőállamként sugalmazott Ukrajna javára szóló állásfoglalás ellenére a fejlemények ismeretében tárgyszerűen kell mérlegelni a kérdést. Akkor is, ha a külpolitikánk a legutóbbi időkig önfeláldozó és alárendelt módon, éles vitáink, sőt a nem-ukrán ukrajnai kormány kifejezett ellenséges magatartása ellenére, érthetetlenül és tévesen, de szívvel-lélekkel Ukrajna mellett állt. Közvéleményünket is ilyen értelemben próbálták befolyásolni, sőt közéletünket elukránosítani. Nemcsak a várható események kérdőjelezik meg e sugalmazást, hanem a politikai, gazdasági, energetikai, kulturális, és más célszerűségi meggondolások is egyértelműen Oroszország felé mutatnak. A nem-ukrán Ukrajna pedig feltérképezhetetlenül sok tekintetben kifejezetten veszélyt jelent ránk. Katonai, politikai, gazdasági, pénzügyi, mezőgazdasági, egészségügyi, erkölcsi, EU-tagságbeli szempontból egyaránt. Szerencsére az utóbbi hetekben érződik politikánkban a tények tárgyilagosabb értékelése, a közvéleményünk által kívánt egyértelmű módosulás, de a parancsoló fordulatig még hosszú az út. Legyünk éberek, nyílik esélyünk a beleszólásra, s lehet, hogy bele is kell szólnunk.

Mindezek miatt nemzeti érdekünk lett volna, hogy a sietést mellőzve, az eddigieknél gondosabban, történelempolitikai szemlélettel fogalmazzuk meg az Ukrajna EU-tagságáról tervezett véleménynyilvánító szavazást. Nagyon fontos a szavazólap egyetlen kérdése, de országunk számára még fontosabb az ukrán kérdéskör a maga teljességében. Nagyon hiányzik, hogy az eltúlzott segítségünk további kezelését nem szavaztatják meg velünk, s félő, hogy folytatjuk a nyilvános és a fontosabb nem nyilvános indokolatlan segítségünket, amely összességében van olyan jelentőségű, ha nem jelentősebb, mintha az EU által követelt pénzügyi és katonai segítséget nyújtottuk volna. Belpolitikailag káros, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy e felelőtlenség miatt társadalmunk elukráno-sítása felzárkózott a kínai, zsidó, német, holland és más nemzetidegen diaszpórák szintjéhez. El kell ismerni, hogy az általában sikeres, nemzetközileg is elismert külpolitikánk és belpolitikánk a nemzetidegen diaszpórák ijesztő elszaporodása tekintetében felelőtlenül nagylelkű, hiábavaló áldozatokkal járó, sőt veszélyes, összességében nem a nemzeti érdekeinket szolgálja. Itt is korai lenne a dicséret, de mintha mindebből legalább ukrán vonalon komoly következtetéseket kezdenénk levonni végre. Ki kell tartanunk mindvégig amellett, hogy teljes jogú beleszólásunk van az EU politikájába, s szavazatunk nélkül Ukrajna nem lesz az EU tagja, azt pedig ne csak hangoztassuk, hogy Magyarország a magyaroké, hanem késlekedés nélkül tegyük a magyarokévá.

Az EU-ban ellentmondásos a helyzetünk; romlott és javult is. Az európai országok mélyen megbánják, hogy felültek az EU jelenlegi vezetésének, amikor a nem-ukrán ukrajnai vezetéssel kötöttek „szövetséget” önmaguk és egymás terhére. A Patrióták Európáért új politikai pártcsaládunk viszont, amelyet Orbán Viktor, Herbert Kickl és Andrej Babis alapított, 15 pártot tömörít 13 európai országból, s célja, hogy erősítse a tagállamok együttműködését. E pártcsalád létrejöttében Magyarország történelmi szerepet játszott. Ugyanakkor az EU jelenlegi vezetése egyre ellenségesebb velünk szemben, s a mértéktelen büntetések mellett már a vétójog, sőt szavazási jogunk megvonása is felmerült. Manfred Weber pedig nyíltan meg is hirdette, az Orbán-kormány megdöntésén dolgozik és egy Magyar Péter nevű úrfit szeretne a nyakunkra ültetni. Párját ritkító „szövetségesi” eljárás. Nem marad el tőle a művileg előállított húst és a bogárfehérjét háborúval együtt ajánlgató Leyen asszonyság, akinek minősíthetetlen eljárásaiból éppen az hiányzik, aminek állítólagos hiányát nálunk nehezményezi: jog, jogállam, demokrácia, szólásszabadság, erkölcs, helyette viszont van mindent átszövő korrupció, szellemi, politikai, szexuális terrorizmus, személyes zsákmányszerzés. Március végén ismét fel is emelték a fizetését; 34 800 euró/hó! Az EU-n belül e végletekig elfajult tarthatatlan helyzet esztelenségét az ismert magyar népdal szemlélteti találóan: „Kiment a ház az ablakon, benne maradt a vénasszony.”

Ha pedig tagállami beleszólásunkat nem veszik figyelembe, megerősítik, amit a világközvélemény már tud, hogy a jelenlegi EU már nem európai és nem is unió. Segítségről beszél, de nemzetidegeneket segít, önmagát és a nemzeteket teszi tönkre. Az EU és az EP jelenlegi vezetése tudatosan kialakított bűnszervezet, tömeggyilkos pszichopatákat tömörítő ügynökhálózat, akik évek óta nem az európai embereket szolgálják, akikre a legsúlyosabb kiszabható ítélet is könyörületes lenne. Ennek megállapításában mi bátran elsők voltunk és vagyunk. Tartsunk is ki amellett, hogy a denaturált EU nem találja helyét Európában, arra törekszik, hogy az európai nemzetek se találják honukat a hazájukban, minden erővel, eszközzel a betolakodó nemzetidegeneket, s a nem-ukrán ukrajnai vezetést segíti, sőt világtragédiát kockáztatva, eszelősen meg akarja győzni a világot, fennen hirdetve, hogy Ukrajnában dől el Európa sorsa. Csak az első ránézésre nehéz eldönteni, véletlen, vagy nem is túl nehezen kitalálható oknál fogva törvényszerű, hogy az EU és Izrael vezetői egyaránt immunisak a józanészre. Izrael Állam sem találja helyét Közel-Keleten. Azon dolgozik, hogy a zsidó nép se találja hazáját Izraelben, s immár mind komolyabb jelét adja. Érzi, hogy Netanjahu, hazai és külföldi támogatóival együtt újabb holokauszt felé hajszolják.

Elemzett témaköreinket áttekintve, úgy tűnhet, jelen írásunk a nemzeti érdekeink megóvása mellett Oroszország védelmében is készült, hiszen bíráló szavaink a Kollektív Nyugatra vonatkoznak, az orosz álláspontot pedig elfogadható tárgyalási alapnak tartjuk. Ennek egyetlen, tőlünk független, s nemzetközileg ismert oka van: a Kollektív Nyugat politikája háborúpárti, ember- és nemzetellenes, azaz nélkülözi a történelempolitikai szemléletet, Oroszország pedig ahhoz tartja magát kétoldalú kapcsolatainkban, a BRICS-ben, s Trumppal, vagy Európával szemben, velünk szemben is. A magyar külpolitikának a számtalan tény által bizonyított valóságból kell kiindulnia, hogy nem Oroszország, hanem a nem-ukrán Ukrajna fenyegeti Európát és minket különösen. Óvakodunk azonban az elfogult, sarkos gondolkodástól, a tényeket elemezzük. A jelen sorokkal sem az a célunk, hogy az orosz álláspontot, hanem a magyar tudatot védjük a háttérhatalmi propaganda hivatalos és civil vonalon egyaránt erőszakosan nyomuló, mindent eluralni vágyó téveszméitől, de az esetleges újként feltörő világuralmi szándékot lelengető elvmentes alkusz irányzatoktól is. Sajnos, azok helyett, akiknek ez kötelező napi feladata, de nem végzik. Ennek okát csak találgathatnánk, de nem akarunk feltételezésekbe bocsátkozni, bár nagyot nemigen tévednénk.

Oroszországnak nincs szüksége védelmünkre, de az ő álláspontját látjuk igaznak, s azért ismertetjük, hogy az említettek elfogult blokkoló eljárásaitól függetlenül, valamelyest ismertté váljon. Bizton állítjuk viszont, hogy életünk múlhat a tudással felvértezett tájékozódásunkon. Helytelenítjük a magyarországi hírközlés és politikai értékelés félrevezető egyoldalúságát. Érthetetlen, ahogy az illetékeseknek miért nem jutott eszébe, hogy a kiegyensúlyozottsághoz közvéleményünknek szüksége van azoknak a politikai törekvéseknek, céloknak, eszméknek az ismeretére, amelyektől fokozatosan elzártak bennünket, s ez a helyzet jelenleg is, amikor a változások időszakát éljük, s erre még nagyobb a szükség. Érthetetlen, miért szüntették meg az egyetlen fogható orosz tv-csatornát, de elindítottak egy ukránt, amelyet a sokasodó honfoglaló ukránokon kívül senki nem néz. Az sem dicsérhető, hogy eltűntek az orosz nyelvű lapok és kiadványok. Még a repülőtéren sem kaphatóak. Ez az eljárás már eddig is felmérhetetlen hátránnyal járt közvéleményünk tájékozottsága számára, megakadályozva, hogy a politikában is elhallgatott orosz álláspontot, okait, mozgatórugóit, céljait jobban ismerjük. Most, hogy az idők kedvezőnek ígérkező módon változnak nem kevésbé, hanem még inkább fontos, hogy a máról-holnapról tárgyszerűen tudjunk ítélni. Gondolkodjanak el az illetékesek, kinek tesznek jót a tájékoztatási egyoldalúsággal és elfogultsággal, és kinek okoznak kárt. Vagy már gondolkodtak rajta, s vakon a szövetségi kötelezettségek mellé álltak, s ezért állt elő ez a természetellenes helyzet? Jóindulatból sem legyünk kritikátlanok önmagunkkal, szövetségeseinkkel, sem másokkal szemben, különben úgy járunk, mint a mádi zsidó, oda jutunk vissza, ahonnan elindultunk. Legyen saját, vagy idegen, de csak azért, mert hazai, vagy nemzetközi közszereplők valami új, vagy szokatlan elemre húznak rá feltétel nélkül pozitívnak, vagy negatívnak festett gúnyát, nem biztos, hogy az helyes, vagy hasznos nekünk. Ne vezessük félre egymást; nemzeti érdekeink védelmében várjuk ki az ígéretek, az esküdözések, a problémák kiérlelődését, megoldását, okkal dicsérjünk, vagy bíráljunk, és partnereinktől is ezt igényeljük.

A történelem nem politikai irányelv, vagy eszköz, mentesnek kell lennie a napi, s a korabeli propagandától. Nem is önmagáért való intézmény, hanem az emberek csinálják az elképzeléseik szerint. Sokszor késve tudják meg, hogy javukra, vagy terhükre, mégsem idegenülhet el tőlük, a saját történelmüknek kell lennie. „Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,/Csak elfajult kor hős elődöket” (Garay János: Vezérhang) Mindvégig megőrzendő történelempolitikai szemlélettel, hisz a mindezt papírra vető történész is az emberi történelem szülötte. Az elemzett példák remélhetőleg szemléltetik, hogy napjainkban ez így történik-e, avagy nem, azokon a történeti helyszíneken, ahova az emberiség szeme jelenleg szegeződik. Ha úgy véljük, hogy nem, szóljunk bele. Mottónk szellemében legyünk „ember, mert az egyre kevesebb!” Ez az ember olyan időszakba lépett, hogy csak a múlt, a jelen igaz és valós ismeretén alapuló szólása és beleszólása, a tudatáért, a józan eszéért folytatandó kibékíthetetlen küzdelme révén értékelheti az emberi lét biztosításához elengedhetetlenné vált tárgyilagossággal mindazt, amit látunk és látni fogunk a világban.

2025-04-11.

* A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet.

Views: 83