Az én adventi történetem.
Barátainkkal Karácsony előtt közös süteménysütést terveztünk. Úgy gondoltuk, kellemes társaságban hasznos tevékenységet végezve gyorsabban telik majd az idő és közben, együttlétünket kihasználva végre kedvünkre kibeszélgethetjük magunkat. Megbeszéltük a haditervet, kosarakba kerültek az alapanyagok és a „ tuti”, kipróbált süti receptek. Mert a házi finomságoknak nincs párja! Az igaz, hogy időt kell rá szánni, munka is van vele, de így „kalákában” végezve, sok segítő kézzel gyorsabban megy. Leosztottuk a feladatokat, előkerültek a kötények, a kötelező alapos kézmosás után munkába állt a diódaráló és a habverő, hamarosan reszelt citrom, narancshéj és vanília illat töltötte be a tágas konyhát.
Az előző nap begyúrt tészták letakart tálakban pihentek. Finom, karácsonyi apró sütemény készítéséhez láttunk neki. Előkerültek a kiszúró – formák, a tésztát nyújtófával megdolgozva megfelelő vastagságura nyújtottuk és a formázott süteményt, kenőtollal tojás-sárgájával bekenve, cukros dióba forgattuk. Egyikünk a tepsiket készítette elő, vajjal kente ki és liszttel szórta meg. A finom lisztréteg, puha, fehér hórétegként fedte be az edényt. Szép látvány volt. Noha az ablakon kinézve nyoma sem volt a hónak, ellenkezőleg nyirkos, nedves, esős időjárás volt odakinn, de ezzel most senki sem törődött.
Valahogy kinyíltak az emlékezet ablakocskái és régi történeteket kezdtek el mesélni.
„ Tudjátok 2-3 éves lehettem és ugyanígy Nagymamámék is karácsonyi sütéshez készülődtek. Ezt a történetet is az ő elbeszélésük alapján ismerem, hiszen visszaemlékezni már nem tudok rá. Túrkevén, de mi inkább úgy mondjuk, hogy Keviben éltünk egy nagy parasztházban. A ház berendezését letérképezte emlékezetem, a konyhába lépve bal oldalt volt a nagy párkányos búbos-kemence, tőle jobbra tágas asztal, székekkel és lócával /paddal/. A meszelt, fehér falon konyhai eszközök lógtak szögre akasztva, a különböző méretű liszt-sziták, gyaluk, reszelők, kalács és kuglófsütő formák, – a fonott szakajtó kosarak és a tarka – virágmintás festett tányérok között. A konyhából ajtó nyílott egy szobára, melyet télidőben mindig nyitva hagytak, hogy a kemence melege azt is fűtse. Na, ide készítették el a kikent tepsiket, liszttel megszórva, egymás tetejére feltornyozva. Miközben a nagy sürgés-forgásban rólam mindenki megfeledkezett, óvatosan, egyenként leemeltem a tepsiket, földre téve belelépdeltem, ott hagyva kis cipőimnek nyomát. Hiába, minden gyerek találékony a maga módján. De előbb-utóbb minden kiderül! A kitört háborúság miatt Nagymamám óvó-védő karjaiba menekültem, aki szelíden így szólt a többiekhez: Nem látjátok, hogy Angyal lábnyomok vannak a tepsiben? – és én megszeppenve, hálásan kapaszkodtam a nyakába.”
A vidám csevegés tovább folytatódott, egymás után emeltük ki a sütőből az illatos süteményeket, megvárva, hogy kihűljenek, majd testvériesen megosztozva kiporcióztuk. Büszkén tekintettünk a jól sikerült, gazdag eredményre és egy igazi, kellemes nap emlékével köszöntünk el egymástól.
A szerző: újságíró
Views: 29
