A kérdés felvetésének aktualitását különösen az elmúlt két évtizedben kialakult és a mostanáig már a tetőpontjára hágó oroszellenes hisztéria szolgáltatja, amely elsősorban az Európai Unió országait és az Egyesült Államokat érinti leginkább. Nem zárom ki annak lehetőségét sem, hogy a világ egy-egy sarkában nem lehetnek olyan államok, amelyek vezetői hasonló módon gondolkodnak, mint az említett országok irányítói és ezt külön is szeretném kihangsúlyozni, hogy “ezen térségek országainak vezetőiről” beszélek és nem az állampolgárairól. De, nézzük meg, miből is fakad ez a már-már mérhetetlen gyűlölet, hisztérikus ámokfutás, az elmebaj szintjén megvalósuló ruszofóbia? Ahhoz, hogy erre a kérdésre megközelítően elfogadható választ tudjunk adni, az oroszellenesség gyökereit a messze távolban kell keresnünk. Az orosz történelem elemi ismerete nélkül sem magát az orosz embert, sem a társadalmi berendezkedésének alapjait, sem jelenlegi helyzetét, lelki állapotát és erkölcsi normáit, mentalitását nem leszünk képesek megérteni.
A szláv népek az V-VI. században az Elba és a Dnyepr, valamint a Kárpátok és a Balti-tenger által behatárolt területen éltek. Az oroszok úgy tartják, hogy történelmük 862-től eredeztethető, amikor Novgorod nevű városuk és a hozzá tartozó területek élére Rjurik, varég (viking) harcost kérték fel a fejedelmi poszt betöltésére, aki a neves kereskedőváros “békéjét” volt hivatott biztosítani harcosai közreműködésével, természetesen komoly ellenszolgáltatás fejében. 882-ben Oleg (Rjurik fia, testvére, vagy harcostársa?) lehajózott Kijevbe, likvidálta az ott uralkodó fejedelmi testvérpárost és Novgorod csatlakozásával megalapította a Kijevi Ruszt. Ennek hírére a környéken található fejedelemségek önként – vagy nem önként, de – csatlakoztak a megalakult, stabilitással kecsegtető és védelmet jelentő nagyfejedelemséghez. Az államiság első jelei a kereszténység felvételének (998. Vlagyímir nagyherceg) időpontja körül kezdtek megjelenni, sőt Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem már törvénykönyvet is alkotott és szigorú szabályokat írt elő, amelyek inkább a főurak és a bojárok érdekeit szolgálták. A nép röghöz kötötten, szinte rabszolgaságban élt.
1206-ban Dzsingisz kán, mongol-tatár fejedelem egyesítette a mongol törzseket és hatalmas sereggel a szomszédos országokra tört. 1223-ban, unokája, Batu kán már az orosz egyesített erőket támadta és a Kalka folyó menti csatában hatalmas vereséget mért az orosz seregre. 1240-ben már az összes fejedelemséget uralma alatt tartotta. (Ezt követően látogattak el hozzánk is!) A 240 évig tartó elnyomatásban élő orosz fejedelemségek a mindenkori tatár kánnak éves adót fizettek aranyban, ezüstben és terményekben. A nép nyomorgott, robotolt, s egyetlen vigaszuk a hit, az imádság és a vallási vezetőkbe ill. a fejedelmekbe vetett bizalom maradt. A tatárokkal szembeni komoly ellenállásra első alkalommal 1380-ban került sor, amikor Dmitrij Donszkoj moszkvai fejedelem a kulikovoi csatában vereséget mért a tatár erőkre. Ennek ellenére a tatár fennhatóság továbbra is fennmaradt, de az egyes tatár törzsek között megbomlott az egység, eluralkodott a bizonytalanság, és az egymás közötti ellentét. Egyre inkább látszani kezdtek a fáradtság és a bomlás jelei. Az első, valóban kiemelkedő és határozott uralkodást mutató fejedelem az 1462 és 1505 között uralkodó III. Iván Nagyfejedelem volt, akinek sikerült a moszkvai fejedelemségbe az összes orosz fejedelemséget becsatolni, a súlypontot Kijevből Moszkvába áthelyezni és 1480-ban véget vetni a 240-évig tartó mongol elnyomásnak.
Már említettem, de feltétlenül szólnom kell az orosz emberek mély vallásosságáról, amelyből fakadt az “istenfélelmük”, a szigorú vallási szertartások és előírások iránti elkötelezettségük, hűségük, amely alapját képezte az ezzel párhuzamosan kialakuló uralkodók iránti tiszteletüknek, alázatuknak is. A mongol elnyomás éveiben az orosz egyházi vezetők, a Patriarkák (1325-től már Moszkvában székeltek) azt hirdették a népnek, hogy a tatár iga Isten büntetése az elkövetett bűnökért, amit el kell tudni viselni mindenkinek. Később, amikor már IV. Iván (III. Iván unokája) uralkodott 1547-1584 között, s már az orosz történelemben először viselte a Minden Oroszok Cárja címet, a papok azt hirdették, hogy a Cár Isten kiválasztottja, Isten földi végrehajtója, akinek mindenben engedelmeskedni kell. Ez a felfogás gyökerezett meg az orosz emberek génjeiben. Az orosz történelem is legalább annyira viharosan alakult, mint a mienk, vagy a többi európai országé. IV. Rettegett Iván tetteivel mély nyomot hagyott az orosz történelemben. Halála után Fjodor, a kissé együgyű második fia uralkodott (első fiát, Ivánt, saját kezével ölte meg) és Fjodor halálával kihalt a Rjurik dinasztia. Harmadik fia, Dimitrij, nem kerülhetett a trónra, mert gyermekkorában balesetben elhunyt. Azt mondják a rossz nyelvek, hogy Borisz Godunov ölette meg, hogy sima útja legyen a cári trón elfoglalására.
Fontos momentum, hogy a Fjodor halála utáni időszakot nem véletlenül nevezik “Zavaros Időszaknak”, mert egymás után jelentek meg az önjelölt cárok, Borisz Godunovval az élen, majd sorban egymás után jöttek az Ál-Dimitrijek, álságos trükkökkel, véres leszámolásokkal, cselszövésekkel, külföldi, főleg lengyel segítséggel. Borzasztó volt elviselni az orosz népnek a lengyel urak megaláztatásait, a más vallású elnyomok szokásait, dorbézolásait, kizsákmányolását, mindaddig, amig Minyin és Pozsárszkij vezetésével az országos mozgalommá szervezett ellenállás következtében (1613) a lengyel uraknak menekülniük kellett Oroszországból. Még abban az évben a Főúri Tanács az akkor még lengyel fogságban lévő Fjodor Romanov fiát, Mihailt kérte fel a trón elfoglalására. A Romanovok nagy tiszteletnek örvendtek a nép szemében, mert IV. Iván második felesége, Anasztázia Romanova és fivére Nyikita Romanov több alkalommal is rendszeresen előre jelezték a népnek a cár által kitervelt, saját falvai ellen indított bosszúhadjáratok helyszíneit.
A későbbi, XVIII. századi uralkodók (I. Péter, I. Katalin, Erzsébet, Anna, II. (Nagy) Katalin) sikeres kül- és belpolitikát folytatva fokozatosan kiterjesztették befolyásukat a Balti tengerpart egyes részeire, a Krím félszigetre (Patyomkin herceg) és a Fekete tengeri partvidékre, valamint az Urálon túli területekre, egészen a Csendes Óceánig, sőt azon túl, Alaszkáig. A történelemben már jobban ismert események, a napóleoni háború, a törökökkel vívott háborúk, az első Nagy Háború, Hitler hitszegő háborúja, mind-mind valamiért, valamilyen cél érdekében indíttattak és kivétel nélkül mind kudarccal végződtek. Kezdetben a sarcoltatás, adóztatás, kizsákmányolás, majd a terület, a föld megszerzése volt a cél, később már a természeti kincsek birtokba vételére irányultak a megkezdett háborúk, Hitler háborúja pedig egyenesen a szláv nép megsemmisítésére irányult. Az akkori, a Berlinig menetelő Szovjetunió olyannyira szálka volt a Nyugat szemében, különösen a II. Világháború befejezése után, hogy figyelmen kívül hagyva a szövetségesi kapcsolat fennállását, már 1946-ban Churchill az elhíresült Fultoni beszédében sátánnak, ördögnek kiáltotta ki az oroszokat és ezzel elindította a majdnem egy fél évszázadot kitevő hidegháborút.
A 1990-es évek eleji Kelet-Európa-i rendszerváltozásokat nagy lelkesedéssel fogadták a nyugati világban. Gorbacsovot, majd később Jelcint is a tenyerükből etették, fűt-fát ígértek a német egyesítéshez való hozzájárulásukért, sőt, Kohl kancellár arra is ígéretet tett Gorbacsovnak, hogy a NATO egy araszt sem fog kelet felé terjeszkedni, ezt azonban elfelejtették szerződésben rögzíteni. A jelcini korszakra a szervezetlenség, káosz, zűrzavar, csődközeli állapotok, maffiarendszer, oligarchák színre lépése, korrupció volt jellemző, fejetlenség uralkodott, s a Nyugat már-már látni vélte az Oroszország teljes szétbomlásához vezető utat, amikor színre lépett Putyin és helyére tette a dolgokat. Az országban helyreállt a rend, a vezetésből kiszorultak az oligarchák, vagyonaikat külföldre menekítették, sokan el is költöztek, néhányan közülük az adók befizetésének elmulasztása miatt börtönben végezték. A gazdaság normális kerékvágásba került, a fejlődés és az okos gazdálkodás következtében az ország minden tekintetben megerősödött. A hadseregben szigorú rendet teremtettek, megerősödtek a haderőnemek, új, igen hatékony fegyverrendszerek kerültek beállításra.
A 2008-as Müncheni Nemzetközi Biztonsági Konferencián, először az intézmény történetében Putyin elnök is beszédet mondott, amelyben elégedetlenségét fejezte ki a NATO keleti terjeszkedése miatt és olyan figyelmeztető kijelentéseket tett, amely egyértelműen Oroszország válaszlépéseit helyezte kilátásba az ország biztonságát veszélyeztető lépések ellen. 2018-ban pedig már a rendelkezésre álló új fegyverrendszereket is bemutatta az egész világnak, amelyek egyikét néhány nappal ezelőtt már meg is ismerhettek a könnyelműen gondolkodó európai vezetők!
Még ugyanabban az évben, vagyis 2008-ban elindultak az Oroszországgal határos, szövetséges államok leválasztására irányuló kísérletek. (Először Grúzia. majd Ukrajna, Fehér-Oroszország, Moldávia, később ismét Ukrajna.) 2013 őszén indultak a Majdan-téri tüntetések, amelyek 2014 tavaszára meghozták a várt eredményt. Csellel, hamis ígéretekkel, áltatással rávették Janukovics ukrán elnököt a “békés tüntetés” lebonyolítására, amelyen a biztonsági erők fegyver nélkül jelentek meg, de négy grúz származású mesterlövész közreműködésével egy olyan vérfürdőt rendeztek az ukrán ellenzéki vezetők, amelyek elvezettek az ukrán elnök elmeneküléséhez, a puccsal végrehajtott rendszerváltáshoz és a Krím félsziget elvesztéséhez. A hatalomra kerülésüket követő napokban megjelentetett új törvények, de különösen a nyelvtörvény miatt a két Donbasszi megye önállósította magát és nemsokára meg is indult az ellenük folytatott polgárháború.
Oroszország a történelme során több – a kizsákmányolására, szétdarabolására, megsemmisítésére, irányuló – kísérletet élt meg, beleértve a már említett mongol uralmi időszakot, amelynek a kornak megfelelő célja egyértelműen az ország hűbéressé tétele volt. Később, bizonyos területek megszerzése, vagy megtartása érdekében – a mai fogalmak szerinti – helyi háborúkat folytattak a lengyelekkel, a litvánokkal, a svédekkel, Kínával, Törökországgal, Japánnal. Az első, igazán nagy méretű háborút a franciákkal folytatták, amelynek céljai között már a terület és a “kincsesbánya” megszerzése volt. Nálunk is jártak 1849-ben, nekik sikerült vérbe fojtani a mi szabadságharcunkat, majd az I. Világháborúban a szövetségesek oldalán ellenünk is sikeresek voltak.
Ha csokorba szeretném szedni az oroszok elleni ellenérzés, unszimpátia, bizonyos esetekben talán a gyűlölet érzésének kiinduló pontjait, akkor azt feltétlenül az ezeréves történelmükkel kell indítanom. Irigylésre méltó a több, mint ezer év alatt megtett út, a sikeres államrendszer kialakítása és a vallásuk iránt érzett össznépi elkötelezettség, a teljes odaadás, az egymás iránt érzett felelősség, az összefogás, a vezetői tisztelet, sőt imádat, a testi-lelki bántalmazások alázatos elviselése, a teljes engedelmesség, a munka-és teherbírás. Az oroszok génjeiben ma is mélyen gyökerezik az egyszemélyi vezető tisztelete és az iránta érzett alázat.
Úgy gondolom, irigylésre méltó körülménynek számít az is, hogy történelmük során a hozzájuk csatlakozott (vagy leigázott) népek egységbe tömörítése feltétlenül dicséretesnek mondható. A mai Orosz Föderációban 150 féle nyelven beszélő, különböző vallást gyakorló nemzetiség él, akiknek közös nyelvük az orosz, de mindegyikük szabadon használhatja saját népének nyelvét és gyakorolhatja vallását a mintegy közel nyolcvan önálló közigazgatással bíró régióban. Amit külön is ki kell hangsúlyozni, hogy a soknemzetiségű állam vezetése a nemzetiségi politikájával olyan összetartó, egymást tisztelő, egymást megértő és támogató közösséget hozott létre, amely példaértékű az egész világon. Különösen érvényes volt egész történelmük során és érvényes a mai napig is ez a körülmény és főleg azokban az időkben erősödik fel, amikor az ország nehéz helyzetben van, vagy bajba kerül. A 15 korábbi szocialista köztársaságban is a mai napig a népesség zöme még használja, vagy legalábbis ismeri az orosz nyelvet. A Független Államok Közösségében jól működnek a politikai, kulturális és gazdasági kapcsolatok elemei. Az ezeknek az országoknak a Nyugattól eredő leválasztására tett kísérletek rendszeresen megjelennek a mindennapok sorában.
A gondolatmenet ezen pontján sok emberben felmerülhet az a kérdés, hogy, na és, mi van azokkal, akiknek mindez Oroszországban sem tetszik. Röviden megadom a választ. Minden országban van ellenzék, másként gondolkodó, másfelé vágyó, nagyobb szabadságot magának akaró ember. Igen! Oroszországban is van sok ilyen ember, különösen azok, akik ilyen, vagy olyan okok miatt börtönbe kerültek, el kellett hagyniuk az országot, kiforgatták a hamisan szerzett vagyonából, művészként nem érvényesülhetett és sorolhatnám tovább. Külföldön élve szervezkednek, gyűléseznek, már ellenzéki kormányt is összeállítottak maguknak. Nálunk nem? Nálunk nem ugyanezt teszik? De, tovább lépek.
Ki kell emelnem, hogy területi nagyságát illetően Oroszország a világ legnagyobb országa. Lakosságának létszámához viszonyítva aránytalanul nagy területet birtokolnak, amely körülmény sok embernek, közösségnek, országnak szúrja a szemét. Már több elmélet is született arra, hogyan lehetne ezt a hatalmas országot feldarabolni és a világ egyes részein tapasztalható túlzott népsűrűségű országok részére felszabadítani. Bizonyos körökben még az is felmerült és ez az elmélet napjainkban is egyre nagyobb érdeklődésre tesz szert, hogy Oroszországot egyáltalán le kell söpörni a térképről. Az ezeréves orosz történelem során ez a nép olyan kultúrát teremtett, amely vetekszik egyes történelmi birodalmak kultúrájával. Az építészeti alkotásaik világra szólóak, s a felhalmozott műtárgyai elképesztően gazdagok és gyönyörűek. Irodalmi alkotásaik, zenei kultúrájuk, képzőművészeti kincseik világszínvonalúak. Templomaik csodálatosak.
Feltétlenül meg kell említenem, hogy Oroszország területi nagysága mellett kiemelendő természeti tájaik szépsége. Ez nem egy sivatagra épült, hanem egy kies, csodálatos természeti képződményekkel rendelkező ország, a maga hegyeivel, gazdag vizeivel, erdőivel, gazdag vadállományával, tengeri halállományával. S ha már itt tartunk, akkor – bár utoljára hagytam a felsorolásban – beszélnünk kell természeti kincseiről. Fel sem tudnám sorolni azokat az ásványi anyagokat, fosszilis képződményeket, amelyekkel rendelkeznek és amelyre annyira vágynak bizonyos körök. Sokan nem tudják, hogy a világ gáz és kőolaj ellátásában hamarosan gondok lesznek, mert a kitermelő országok birtokában lévő kutak már csak 30-40 évre elegendő készletekkel rendelkeznek, Oroszországgal ellentétben, amelynek készletei 150 évig is elegendőnek bizonyulnak.
Tulajdonképpen itt van a kutya elásva. Modern korunk vívmányaihoz, a gépjárművek üzemeltetéséhez, a háztartások működtetéséhez és az ipar fennmaradásához szükséges nyersanyagok megléte a legfontosabb csáberő az ezen ország megsemmisítéséhez vezető úton. E cél érdekében fordult meg a háttérhatalom fejében, első alkalommal és ültette hatalomba a németek legnagyobb szélhámosát, Adolf Hitlert, aki teljesen egyértelműen tűzte ki célul a német nép elé a zsidóság és Oroszország megsemmisítését, népeinek kiirtását, amely háborúba sajnálatos módon minket is belerángattak.
A háttérhatalom azonban nem mondott le céljai eléréséről, amelyek megvalósítása érdekében felhasználta azt az 1850-es években kitalált Bismarc-i ideát, hogy “ha Oroszországot meg akarod semmisíteni, akkor ugraszd össze Ukrajnával!” Eddig sikerült, legalábbis, ami az összeugrasztást illeti. Nem értem, hogy lehetett ezt a két, amúgy békés testvérnépet ily módon testvérháborúba keverni? Nyilvánvaló, hogy e globális célkitűzés eléréséhez első lépésként meg kellett valósítani a rendszerváltást, amelyről röviden már szóltam. Biztos vagyok benne, hogy mindenekelőtt a krimi, szevasztopoli tengeri hadibázis megszerzése volt a cél. Mivel ez nem sikerült, következett a NATO és az EU csatlakozás felvillantása, amelyről tudták, hogy az oroszok ebbe soha nem fognak belemenni. A Donbasszban elindult polgárháború, amely nyolc éven át folytatódott az ukránoknak a Minszki Megállapodás félrevezető szándékkal halasztgató taktikája miatt és amely elegendő időt biztosított a NATO számára az ukrán hadsereg felfejlesztéséhez, megerősítéséhez. Egyértelműen látszott, hogy az ukrán haderő előbb-utóbb megindítja a háborút a két szakadár köztársaság ellen, amelyet az oroszok a két megye Oroszországhoz történő csatlakoztatásával és a védelmük érdekében indított korlátozott célú hadművelettel megelőztek. Az, hogy most hol tartunk, mindenki előtt világos. A III. Világháború küszöbén. Putyin megmondta világosan: ők a követeléseikből (Ukrajna defasizálása, lefegyverzése, demokratikus pályára állítása, semlegessége, a NATO belépésről való lemondása) nem engednek. Ahogy mondta: Oroszország vagy lesz, vagy nem lesz! Szerintem az oroszok mindent megtesznek azért, hogy megmaradjanak Oroszországnak annak teljes nagyságában! Gyűlölik őket, vagy nem, nekik mindegy. Egyébként pedig, ha a medvét nem ingerlik, senkit sem fog bántani!
Úgy gondolom, hogy ebben az esetben az ellenszenv és a gyűlölet szavai helyett inkább az irigység szót kell használni! Az irigység pedig rossz tanácsadó!
A szerző: nyugalmazott honvéd tábornok
Nagyon érdekes és főleg tanulságos, sok mindenr.ől nem tanultunk.