Kelemen István: AZ ÉN ÖTVENHATOM

November 4-e volt. Kora reggel keltünk. Szüleim és én, tizennégy és félévesen, izgalommal és kérdésekkel teli lélekkel ültünk abban a szűk kis lakásban, amelyet 1949-ben a szüleim állami kijelölésre kaptak a volt MÁV vezérigazgató rákosszentmihályi nyaralójának egyik felében. (Szüleimet, mivel mindketten nyomdászok voltak, a nyomdaipar újraindítása érdekében Budapestre rendelték felsőbb utasításra.) Mi, a ház kisebbik felét kaptuk, a korábbi előszobát és az egyik szobát. A padlós előszobát konyhává alakítottuk, de a valódi konyha és a fürdőszoba a bevezetett vízzel a ház másik felében volt, amelyet egy másik, ugyancsak munkáscsalád kapott. Szerencsénkre az előszobából egy ajtón át egy kis kamrába lehetett jutni, ahol egy liftezhető lépcsővel vagy a pincébe, vagy a padlásra lehetett jutni.

Mindkettőnek megvolt a maga haszna, hisz nyáron a pince hűvösében ételt, télire tüzelőanyagot, a padláson a szükségtelen, vagy a lakásban el nem fért holmikat lehetett tárolni. Így éltünk szerényen, de őszintén kimondva bizony nagyon szegényen. Mindhárman csendben ültünk, egyikünk sem merte megtörni azt a lélekbe markoló csendet, amelyet a jövő kilátástalansága váltott ki belőlünk. Tele voltunk kérdésekkel. Mi lesz, hogy lesz, hová kerülök, hol fogok tanulni, miből fogok megélni és még rengeteg kétség kavargott bennem is. Anyám testvérét, Viktort vártuk. A megbeszéltek szerint 4.-én reggel Veszprémből indul értem autóval és mi ketten külföldre megyünk. Kis utazó táskámat Édesanyám csomagolta össze, szinte az összes ruhám belefért, még néhány apróság a kedvenc tárgyaimból, egy verseskötet és az a néhány apró aranytárgy, amelyek anyai és apai örökségekből ránk maradt, hogy az élet elkezdéséhez legyen egy kis pénzem. 

Ültem és vártam, gondolatban elbúcsúztam a rokonaimtól, az osztálytársaimtól, az utcai barátoktól, s közben végig peregtek bennem az elmúlt napok történései. A 23.-át megelőző napokban izgalommal volt tele a családi légkör. Nálunk, otthon, rádió, tv, sőt még újság sem volt, de bizonyos hírek eljutottak a szüleimhez is, akik naponta bejártak dolgozni és a munkahelyeken, a közlekedési eszközökön hallottak arról beszéltek, hogy valaminek történni kell ebben az országban. A szüleim otthon csak egymás között osztották meg a tudomásukra jutott információkat, mert meg akartak kímélni attól, hogy bármi módon is belekeveredjek a történésekbe, vagy netán valahol elszólnám magam, amiért súlyos büntetést is kaphatnék, de a halk egymásközti beszélgetésekből elkapott szavak engem is izgalomban tartottak, olyannyira, hogy 22.-én este, miután elkészültem a másnapi házi feladatokkal egy rajzot készítettem. Kezdetleges, primitív rajz volt, amelyen magyar zászlót lengető katonák, teherautók, harckocsik, ágyúk és puskák voltak, igazi csatajelenetbe öltöztetve. Nekem tetszett, a szüleim megértően bólintottak, Apámnak még tetszett is, de arra kért, ne mutassam meg senkinek.

A 23.-ai eseményekről másnap az iskolában hallottam először bizonyos történésekről és nem állt még össze a kép, de azt örömmel fogadtuk, hogy beláthatatlan ideig nem kell a gimnáziumot látogatnunk, maradjunk otthon, mindenki vigyázzon magára és lehetőleg tanuljunk minden tantárgyból egy kicsit előre. Egyik osztálytársam, aki a közelben lakott, előállt egy ötlettel, miszerint kellene valamilyen eszközt készíteni, amelyből egyszerű módon hozzájuthatnánk a hírekhez. Neki volt egy mágnese, én vettem egy 4,5 V-os laposelemet, az egyik telefonfülkéből kiloptuk a fülhallgatót és egy drótantenna segítségével összeállítottunk egy rádióvevőt. Egy hosszabb szöggel addig tapogattuk a mágnes különböző pontjait, amíg meg nem találtuk a keresett adót. Ez volt a Szabad Európa rádió, amelyet ezt követően szinte éjjel-nappal hallgattunk, persze csak akkor, amikor a szüleink nem voltak otthon. Ily módon már mindenről időben tudomást szereztünk, tudtuk, hogy mi volt a Rádiónál, a Sztálin-szobornál, hogy győzött a Forradalom, a ruszkik kivonultak, megalakultak a Munkástanácsok, új világ lesz, szabadok vagyunk, egy jobb élet vár ránk, szóval tele voltunk reménnyel, de az óvatosság nem árt, mondta Apám. Hallottunk arról is, hogy sokan külföldre menekülnek, „disszidálnak”, ahogy akkor hallottuk a mi rádiónkból. Hallottunk a sikeres távozásokról, az ideiglenes táborokról, az új hazák megtalálásáról, az üzenetek tartalmairól és szívesen hallgattuk a küldött dalokat, zeneszámokat. 

Egy alkalommal, amikor szüleim is otthon voltak egy fiatal orosz katona esett be hozzánk, tele félelemmel, izgalommal, lihegve beszélt, igaz, mondandójából egy szót sem értettünk, de Apám megértette, hogy üldözik, ezért leküldte a pincébe, intett neki, hogy maradjon mozdulatlan és ráengedte a padlásfeljárót. Kis idő múlva egy fegyveres, civilruhás férfi, egy forradalmár rontott be hozzánk, közölte, hogy egy menekülő orosz katonát keres, majd minden szó nélkül átkutatta a lakást, a padlásra is felment, s mivel senkit sem talált köszönés és bocsánatkérés nélkül távozott.

Néhány nap múlva Anyám állt elő azzal az ötlettel, hogy mivel a testvére, Viktor felhívta őt és felajánlotta a segítségét a külföldre távozásom lehetőségét illetően, egy rövid tanácskozás után beleegyeztem hazám, házam, szüleim elhagyásába. Eljött tehát a várva várt nap, november 4-e. Ültünk és vártunk. Már dél volt és semmi és senki, se hír, se Viktor. Apám szólalt meg először. Azt mondta: valaminek, valami nagyon komoly eseménynek kellett történnie, hogy Viktor nem érkezett meg értem. Emlékeztetett minket arról a kora reggeli dübörgésre, amelyet – szerinte – csak a Gödöllő felől érkező és a Kerepesi úton vonuló harckocsik okozhattak, sőt egy idő óta már ágyuk hangja is hallható volt. Szomorúan mondta ki, hogy fiam, a te utazásod kudarcba fulladt.

Estére már minden holmim visszakerült a helyére, mert addigra már az első valós hírek is megérkeztek az orosz katonák visszatéréséről, Kádár elvtárs baráti segítségnyújtási kéréséről, Nagy Imre miniszterelnök beszédéről, a “csapataink harcban állnak” kétségbeesett kiáltásáról, s már biztosak voltunk abban, hogy minden marad a régiben. Nem ragozom tovább. Nekem még nehéz volt olyan fiatalemberként, szinte gyermekként megérteni, hogy mi is történt valójában, vagyis nekem mi a jobb, vagy mi lett volna jobb, de talán örültem is, hogy itthon maradhattam. Múltak a napok, szüleim már újra jártak dolgozni. Nekem még sokáig nem kellett iskolába járnom, ezért jószerint a házi munkával foglalkoztam, hogy segítsek szüleimnek. Takarítottam, fát vágtam a pincében, felhordtam a fát és a szenet, befűtöttem, kitakarítottam, hordtam be ívó- és mosdóvizet, sőt megtanultam főzni is.

Az egyik este, éppen akkor, amikor szüleim hazaértek egy szakadt ruhás, füléig mocskos idősebb férfi törte ránk az ajtót és kérte, hogy mentsük meg, mert orosz fegyveresek üldözik, kiakarják végezni. Apám, a már szokásos módon a picébe irányította, majd ismét leengedte a padlásfeljárót. Az üldözőkre nem kellet sokat várni. A több katonából álló orosz csoport egyik tagja, aki törve ugyan, de beszélt magyarul, kérte a ház átvizsgálásának lehetőségét, amelyet személyesen ő maga hajtott végre, bement a szobába, a padlásra is felment, de, mivel senkit sem talált, elköszöntek és elmentek. Apám halkan jegyezte meg, miután néhány perc után kiengedte a hívatlan vendéget: szerencsére nem az jött vissza, aki ismerte a rejtekhelyet. Ezekről a meglepő és váratlan látogatásokról soha többet nem esett szó a családon belül sem, mert Apám szigorúan megtiltotta, hogy valamikor is szóba hozzuk, vagy netán valakinek is elmeséljük, de egyet egy egész életre szólóan megtanultam a történtekből, hogy azon az emberen, aki bajban van, segítségre szorul, bármilyen körülmények között is mindig segíteni kell.

Nagyjából egy hónap múlva visszaállt az eredeti rend, szüleim ismét dolgozhattak én pedig már iskolába jártam. Egy levél is érkezett Viktortól, amelyben elmeséli, hogy hajnalban elindult értem, de Budapest határában katonák állították meg és visszafordították, mivel Budapesten már folytak a fegyveres harcok a forradalom elfojtására. Sikerült neki meglehetősen könnyen átjutnia a határon, ahol már fogadták, útbaigazították és egy ausztriai befogadó táborból Angliába került. Bristolban él, már dolgozik és jól van. Nagyon sajnálja, hogy nem mehettem vele. Ennyi volt a történetem, ezzel le is zárhattuk volna az események sorát, éltük a magunk megszokott életét. Azonban nagyszüleim, Édesanyám szülei, mivel magukra maradtak, szüleim befogadták őket, s ily módon az egyszobás kis lakásban már öten éltünk. Szüleim és nagyszüleim a szobában, én a konyhában egy heverőn aludtam. 1959-ben Viktor hazatért és elfoglalta a heverőmet, én pedig egy szétnyitható vaságyat kaptam, amelyet a konyhaszekrény mögé kellett beállítanom a reggeli felkelés után. Mondanom sem kell, nekem nagyon nem tetszettek ezek a körülmények, nem volt hol tanulnom, nem is nagyon jártam haza, általában csak lefekvésre értem haza és ebből a helyzetből egyenes út vezetett a katonai pálya felé. Viktor kimondottan ellenezte a szándékomat, de szüleim megértették tettem lényegét és talán rajtuk is segítettem azzal, hogy már nem kellett rólam gondoskodniuk.

Múltak az évek. Már saját gyermekem is volt, amikor először merült fel bennem a “nagy kérdés”, miszerint én képes lennék-e majd egyszer egy olyan, vagy hasonló helyzetben megválni a gyermekemtől, de a rossz gondolatokat elhessegettem magamtól. Arra gondoltam, hogy majd egyszer Anyámtól megkérdezem, valójában miért is egyeztek bele távozásomba, de amire sort tudtam volna e beszélgetésre keríteni, Anyám már távozott az élők sorából. Akkor én 24 éves voltam, Anyám 44 Apámhoz nem akartam fordulni ezzel a kérdéssel, gyerekes kérdésnek találta volna és nem akartam, hogy számára gyengeségnek, vagy butaságnak tűnjön az engem foglalkoztató válaszkeresés.

Sokáig eszembe sem jutottak a korábbi gondolatok. Úgy éreztem, hogy minden a helyére került, a pályám sikeresnek volt mondható, szerettem a hivatásomat, szerettem a katonáimat, a kollégákat, lelkiismeretesen és becsületesen dolgoztam, úgy éreztem megtaláltam a számításaimat, a helyemet a társadalomban, jól éreztem magam és boldog voltam. Elfogadtam a helyzetet, a körülményeket, amelyek nem voltak kielégítőek minden téren, de én az adott helyzetemet mindenkor a gyerekkori körülményeimhez hasonlítottam és ha csak egy kicsivel is jobbak voltak, mint az akkoriak, akkor én már elégedett voltam, sőt mondhatom ma is elégedett vagyok, pedig lenne mire panaszkodnom! 1970-ben egy váratlan személyi beszélgetésen a hadosztály vezetése meglepetésszerű lehetőséget kínált fel számomra, miszerint egy év nyelvi előkészítő tanfolyam után részt vehetek a moszkvai Frunze nevét viselő Katonai Akadémia hároméves képzésén.

Feleségem nem ellenezte, ezért másnap elfogadtam a felkínált lehetőséget és ősszel már a Zrínyi Akadémián kezdtem meg a nyelvi előkészítő tanfolyamot. Rá egy évre már Moszkvában voltam, egy évig a család nélkül és minden erőmmel azon voltam, hogy sikeresen legyek túl ezen az “akadályon” is. A rengeteg tanulás mellett azért társaimmal együtt igyekeztünk minél többet megismerni a város nevezetességeiből, sokat jártunk színházba, moziba, múzeumokba, jártunk ismerős orosz kollégáinkhoz látogatóba. Mivel részben önellátók voltunk, sokat jártunk bevásárló körutakra, de a beszerzés igen komoly erőfeszítésekbe került. Üres, vagy néhány gyenge minőségű áruval ellátott boltokat találtunk és tényleg csak azt főztünk, amihez éppen hozzájutottunk. Húsokat és zöldségeket csak a piacokon leltünk, azt is csak elvétve, vagy nagyon korán kellett érkezni a biztos vásárláshoz. Egyszóval az a kép, ami bennünket fogadott (nem tárnám fel a részleteket!), valahogy nem illeszkedett bele abba képbe, amelyet odahaza festettek elénk a célul kitűzött életszínvonal eléréséhez. Bennem az ott átélt élmények hatására ismét előtörtek a korábbi kérdéseim és egyre mélyebben kezdtem megérteni a múlt történéseit. Már azt is eldöntöttem, hogy az éves egyhónapos szabadságom idején felkeresem Édesapámat és átbeszélem vele életünk közös szakaszának élményeit, különösen, ami a külföldre távozásom akkori lehetőségét illeti, de a váratlan májusi halála erre már nem adott alkalmat.

A Sors magára hagyott a kérdéseimmel együtt, vagyis attól kezdve már csak a magam fantáziájára volt bízva, hogy megtaláljam az egyetlen helyes választ. Kezdettől fogva úgy éreztem, hogy az igazság a részletekben rejlik, sejtettem is annak mély értelmét, mígnem az ősi kínai monda ill. Salamon király bibliai története alapján írt Brecht dráma, a Kaukázusi krétakör megtekintése után megerősödött bennem az, amit sokáig fel sem tudtam fogni. A Bíró által a krétakörbe állított valódi édesanya és a magát annak valló vetélytársa között eldöntendő kérdés volt, hogy ki a gyermek igazi édesanyja. A feltételek szerint azé lesz a gyermek, akinek sikerül a gyermeket a kezénél fogva kihúzni a krétával megjelölt körből. A gyermeket a két nő a kezénél fogva erővel próbálta a másik kezéből kitépni, ám a valódi édesanya inkább elengedte gyermeke kezét, nehogy valami sérülés érje a gyermeket, de a Bíró észrevette az anyai féltés és szeretet szívből jövő megnyilvánulását és a valódi anyának ítélte oda a gyermeket. Itt tényleg befejezem a mesémet, annak történetét, hogy mi volt számomra életem legnagyobb sorsfordító eseménye. Mindenki előtt voltak és előttem is nagyon sok útelágazás volt, s mindenkor nehéz volt döntést hozni a helyes út kiválasztásához.

Valószínű nem mindenkor sikerült a legjobb döntést meghozni. Lehet, hogy egy adott helyzetben talán jobb lett volna a másik utat választani, de ez már csak filozófiai kérdés marad, az útelágazáshoz már visszatalálni lehetetlen, s mindig azt kell elfogadni, amit választottál, még ha teher is és nem kell azon rágódni, hogy mi lett volna akkor, vagy amakkor, mert az önemésztés tönkreteszi az idegeket, legyengít, elszomorít, depresszióssá tesz. Inkább tedd magad túl a dolgokon, örülj annak, akit szeretsz, aki szeret, amid van, és ne szomorkodj azon, hogy mid nincs.

Nekem is olyan Édesanyám volt, aki úgy szeretett engem, mint a kaukázusi édesanya, aki elengedte gyermeke kezét, nehogy baleset, szenvedés, ártalom érje, egy olyan korban, amelyben mindennek fennállt a lehetősége!

A szerző: nyugalmazott, honvédtiszt