A HARANGSZÓ…
Manapság Európában, a keresztény Európában gyakran szól híradás elnéptelenedett, leégett, funkciójukat vesztett templomokról. Vesznek értékeink, mintha nem vigyáznánk rájuk eléggé, pedig vallási hagyományaink mélyen gyökereznek. A hit megtartó – erejű és a legkisebb helyen is közösség teremtő, eligazító, irányadó ,- napi létezésünk alapja. A mai ember mondhatja, hogy ez már idejét múlt, változik a világ, mégis sokan kapaszkodókat keresnek, rájönnek, hogy kiüresedett életük visszafordítható. Lelkünk békéje a hit által helyreáll. Szerencsések azok, akik olyan megélt élményanyagból táplálkozhatnak, melyek együtt élve velünk elkísérnek életünkben. Ízek, illatok, hangok nyomot hagynak bennünk felidézve a múló időn átszűrt emlékeinket. Erről szeretnék mesélni.
Gyermekkorom nyári vakációi jutnak eszembe, egy kis szabolcsi faluban, ahol a vasárnap békességében, ünneplő ruhában, tiszta lélekkel indultak misére az emberek a harangok hívó szavára. Távolabbról mély, zengő hangját hallatta a református templom nagyharangja, a régi fazsindelyes harangtoronyból, melynek készítéséhez egyetlen szöget sem használtak ,- közelebbről a fehérfalú katolikus templom ércesen csengő, tiszta, hívogató hangja szólt.
Előtte tisztára söpörték az udvart, friss virágot tettek az asztalra. Lassan gyöngyözve főtt már az aranysárga húsleves és a kelesztő-tálban letakarva pihent a tészta. A harangok hívószavára Nagymamám kontyba tekerte ősz haját, megigazította magán a ruhát, levette maga elé tett kötényét, zsebébe csúsztatta a persely-pénzt és imakönyvvel a kezében csatlakozott az asszonyok csapatához. Lassan, méltóságteljesen mentek. Vonultak. Nem volt sietség, kapkodás. Korán kelt, mégis más volt ez a nap, mint a többi!
A vasárnapok megtörték a hétköznapok kifakult menetét. Szokásainknak a régiségben kialakult rendje, ritmusa volt. Az emberek elcsendesedtek, a vasárnap ünnepi rendjében, délben terített asztal köré ültették családjukat, és beszélgettek egymással. Hitük volt és a szerint éltek. Délután vendégségbe mentek, vagy vendégeket fogadtak. Pihentek a dolgos kezek, erőt gyűjtöttek.
A harangszó összeköt, ha kell mozgósít, őrt áll, békességet hirdet, megnyugtat. Jelenléte észrevétlenül létezik az időben. Maga az állandóság, hiszen a harangok hosszú életűek! Hangjuk sok fajta, mégis összetéveszthetetlen. Nem fecsegnek, akkor hallatják hangjukat, amikor kell, ezáltal közvetítenek üzeneteket. Nyelvezetük egyezményes, félreérteni nem lehet. Jelzi pont úgy a születés örömét, mint a halál fájdalmát. A harangok szolgálata hűséges. A déli harangszó elrendelése emlékeztet a török elleni küzdelemre, ahol hősies harcban Nándorfehérvárnál Hunyadi János és Kapisztrán János dicsőséges győzelemmel védte meg Európát.
Életük, az adakozó emberek összefogásából, magas hőfokon az ón és a réz ötvözetéből, a harangöntő mester hitéből, mesterségbeli tudásából és verítékes munkája által születik meg. Megszentelés után kerülnek végleges lakhelyükre, a templomok tornyába, Isten dicsőségére és az emberi közösség szolgálatába. Sokszor önálló nevet is kapnak, megszemélyesülnek! Abban az időben, amikor még kézzel kongatták meg őket a hosszú lelógó kötél segítségével, köztiszteletnek örvendtek a harangozók. Jobbára idős embereket érte ez a megtiszteltetés, és rendszerint családon belül öröklődött ez a munka, csekély javadalmazásért. Néha nagypapám megengedte nekünk, hogy vele tartsunk a templomtoronyba, – az ilyen kivételes alkalom volt! Kimondatlanul is tiszteletet várt el tőlünk.
Csendesen, szótlanul követtük őt a meredek falépcsőn, melynek ódon illatát még ma is képes vagyok felidézni. Pihenő madarak röppentek fel riadtan a párkányokról és szakállas pókhálókat hintáztatott a huzatos szél. Lenyűgözve álltunk, amikor megmozdult a harang és zengő, közeli hangja szinte a szívünkig hatolt. Onnan a magasból eltörpült alattunk a kis falu és végtelen kicsinek látszott minden. A harangoknak is van sorsa! Volt idő, amikor a szükség úgy hozta, a hon védelmének szolgálatába álltak. Gábor Áron ágyúkat öntött belőlük. De ez mégsem volt szomorú esemény, mert hordozta a reményt: megmenekül a haza!
Van amikor megbetegszenek, vagy a hosszú szolgálatban megfáradva szépen zengő hangjukat elvesztik, ekkor csendesen átadják helyüket egy újabb harangnak, hogy a folyamatosság , a híradás sohase szűnjön meg. Akiért a harangoknak szólnia kell a 21.században, az most a veszélybe sodort Európa! Létkérdés, sorskérdés.
A szerző: újságíró
Views: 334
Köszönöm a szerzőnek ezt a nagyon szép szívhez szóló írást.
Elveszőben van a keresztény hitünk, pedig hitt nélkül elveszítjük azokat az értékeinket, amiért érdemes élni, amiért érdemes mindennap felkelni.
Hogy mire gondolok?: a családra, a gyerekeinkre, unokáinkra. Édesanyám soha nem mondta, de tudtuk, hogy mindig imádkozott értünk. Fiuk voltunk és amikor elmentünk az éjszakába szórakozni, Anyánk csak akkor tudott elaludni, amikor már hazaérkeztün és
megkérdezte, megjöttetek fiaim.
Ezzel én is így vagyok, kérem a Fentiek segitségét a családomra, hogy ne érje őket baj.
A hit erejét nem mindenki tapasztalhatja meg, akinek nincs meg a feltétel nélküli bizalma, amikor a kétségei erősebbek a hiténél, az nem kapja meg a segítséget.
Akik már voltak olyan szorult helyzetben, hogy kilátástalannak tünt a sorsuk és kérték Isten segítségét, azok tudják csak milyen az a láthatatlan segítség. JL.
Köszönöm Juhász László gondolatait, öröm számomra, hogy írásom ébresztgette az ő emlékeit is.
Kedves, régi ismerősöm premontrei pap, aki elolvasva írásomat, elküldte nekem, a 40 éve írt zenetörténeti tanulmányát, amiben azt fejtegeti, hogy a harang hangszer, mégpedig népi hangszer, funkcióját tekintve.
Rendkívül érdekes volt!