Tarlós István szerint a klímaforradalmárok és méregzöldek akadályozták meg a Római Parton a szakszerű árvízvédelmi rendszer megvalósítását. Bár a megfogalmazás túl sarkosnak tűnhet, de ami a lényeget illeti, végső soron a valóságot mondta ki. A veszteség ugyan nem csekély, mégis azt mondhatjuk, hogy viszonylag olcsón megúsztuk, ha összehasonlítjuk a helyzetünket Németországgal. Ott ugyanis a radikális zöldek elérték a biztonságos energia ellátás teljes tönkretételét, nagyon nehéz helyzetbe hozva Európa legmagasabb színvonalú iparát. Ráadásul rendszeresen megrongálnak képeket, szobrokat, műemlék épületeket, abban a reményben, hogy az emberi kultúra és civilizáció elpusztításával meg lehet akadályozni a klímaváltozást. A siralmas német helyzetre jellemző Donald Trump egyik beszéde, amelyben azt ígérte, hogy megválasztása esetén Amerikába fogja átcsábítani az egész német autó ipart, ami nem lesz nehéz, hiszen otthon úgyis tönkremennének.
Fél évszázaddal ezelőtt a Római Klub fogalmazta meg, nagy tekintélyű kiváló tudósok közreműködésével, a természetvédelem és környezetvédelem célkitűzéseit. A Klub felismerte, hogy a növekvő létszámú emberiség egyre nagyobb mértékben pazarolja el a természet erőforrásait, miközben hatalmas mennyiségben bocsát ki hulladékokat és szennyező anyagokat, amelyek ártanak az élővilágnak, és az emberi egészségnek. Kérdés, hogyan fajult odáig a dolog, hogy a kezdetben pozitív célokért szerveződő zöld mozgalmak ma már az emberi értékek elpusztításán fáradoznak. A magyarázat az, hogy a valódi környezetvédelem szerepét egyre inkább átvette a „klímavédelem”. Már pedig a környezetvédelem és a klímavédelem nem ugyanaz, ezek beszélő viszonyban sincsenek egymással, még ha a média propaganda igyekszik is összemosni a két fogalmat.
A klímavédelem azt jelenti, hogy minimálisra kell csökkenteni a széndioxid kibocsátást, kerül, amibe kerül, mert emiatt veszedelmes módon melegszik az éghajlat. A „dekarbonizáció”, vagyis a széndioxid elleni szélmalomharc azonban sokba kerül az adófizetőknek, jelentős mértékben fokozza a természeti erőforrások pazarlását, és hatalmas mennyiségű káros anyag kibocsátással jár. Az intézkedések célja – többek között – az, hogy állítsuk át a közlekedést villanyautókra, az ily módon megduplázódott villanyáram fogyasztást pedig főleg napelemekkel és szélturbinákkal termeljük meg. Ez a „megoldás” azonban műszakilag megoldhatatlan.
Az ilyen „megújuló” erőművek hatalmas területet vesznek el természettől és/vagy a mezőgazdaságtól, a beruházáshoz szükséges anyagigény sokkal nagyobb, mint a hagyományos erőművek esetén, rendkívül alacsony (15-20%) a hasznosítható kapacitás kihasználtságuk, és a kiszámíthatatlan teljesítmény ingadozásuk megzavarja a hálózat stabilitását.
További hátrányuk a hagyományos erőműveknél lényegesen rövidebb üzemképes élettartam (kb. 20 év), a gyakori meghibásodás, és az, hogy a tönkremenésük után hatalmas mennyiségű veszélyes hulladék marad hátra.
Ha például Magyarország teljes áramfogyasztását akarnánk napelemekkel megtermelni, legalább 60 ezer hektár területet kellene napelemekkel borítani, amelyek tönkremenése után fél millió tonna elektronikus hulladék szakadna a nyakunkba. Az elképzelés pedig, hogy a nyáron megtermelt villanyáramot majd elspájzoljuk télire akkumulátorokban, megvalósíthatatlan. A világon ma létező akkumulátorokban összesen kb. annyi villanyáramot lehetne tárolni, amennyit az EU országokban másfél óra alatt fogyasztunk el. Jelentős környezeti károkkal jár a „megújuló” erőművek építéséhez, és az akkumulátorok gyártásához szükséges anyagok és ásványok bányászata, finomítása, feldolgozása, az ún. „fejlődő” országokban, ahol olcsó a munkaerő, olcsó az emberi egészség, és olcsó az emberi élet. A dél-amerikai, afrikai, és tibeti lítium bányákban például gyakran dolgoztatnak nőket, és 10-12 éves gyerekeket is.
Kérdés az is, hogy van-e értelme egyáltalán a „dekarbonozációnak”, hiszen volt már történelemben a mainál sokkal melegebb éghajlat, és a levegőben sokkal több széndioxid, mint most, és nem történt semmiféle klímakatasztrófa. Sőt, éppen ezek voltak azok a korszakok (pl. a bronzkor), amikor az emberiség jólétben élt. A „kis jégkorszak” (kb. 13-18. szd.) pedig, amelyhez a jelenlegi melegedést viszonyítjuk, volt az elmúlt 10 ezer év leghidegebb időszaka, amikor gyenge volt a termés, az emberek éheztek és fáztak, és ismétlődő járványok tizedelték a legyöngült lakosságot. Az élelmiszerek és a takarmányok, közvetve vagy közvetlenül, növényi eredetűek. A növények növekedéséhez nélkülözhetetlen a széndioxid. Mőcsényi Mihály, a Kertészeti Egyetem egykori rektora egy zártkörű előadásában azt a véleményét fejtette ki, hogy ha melegebb lenne az éghajlat 2–3 fokkal, és a levegő szén-dioxid-tartalma is 2–3-szor magasabb lenne a jelenlegi kb. 0,04 %-nál, soha többé nem lenne éhezés a világon. Ha pedig a levegő szén-dioxid-tartalma felére csökkenne, megszűnne a növényi vegetáció, és mindenki éhen halna. Az sem véletlen, hogy ma már az üvegházas növénytermesztésben egyre több gazdálkodó használ szén-dioxid-generátorokat.
Mindezen kétségek ellenére a magas politika és a zöld média propaganda igyekszik összekapcsolni a környezetvédelem és a klímavédelem fogalmát, egyenlőség jelet téve a kettő közé. Ezek összeházasításából született meg azután az „ökológiai lábnyom” méregzöld értelmezése.
Az ökológiai lábnyom az a fotoszintézisre alkalmas bioaktív területet, amely újra termeli az ember által felhasznált erőforrásokat, feldolgozza és ártalmatlanítja a kibocsátott hulladékokat, biztosítja a terület regenerálódását. Az ökológiai lábnyom mértékegysége az átlagos biomassza termelékenységű globális hektár, rövidítve: gha. A világon rendelkezésre álló teljes ökológiai kapacitás pedig kb. 11,2 milliárd gha, ezzel lehet gazdálkodni.
Eddig a dolog rendben is lenne, a megközelítés teljesen logikus. Ha valamit elveszünk a természetből, azt a természetnek pótolnia kell, ha káros, mérgező anyagokat bocsátunk ki, akkor azt le kell bontani, meg kell szüntetni a káros hatását.
Azonban itt jön egy zöld csűrcsavar, az, hogy a színtelen, szagtalan, láthatatlan, ártalmatlan széndioxidot is tekintsük környezetszennyezőnek, annak ellenére, hogy nem tapasztaljuk annak semmiféle közvetlen ártalmas hatását, és az egyetlen bűne az, hogy ettől majd esetleg az éghajlat egy évszázad múlva sokkal melegebb lesz. Így azután az ökológiai lábnyom számszerű értékéhez hozzá kell adni annak az erdőterületnek a nagyságát is, gha-ban kifejezve, amely ahhoz szükséges, hogy az emberiség által évenként kibocsátott széndioxidot asszimilálja. Ezzel a trükkel sikerült is az emberiség ökológiai lábnyomát megduplázni, amint a diagram mutatja:
Ugyancsak figyelemreméltó Magyarország ökológiai lábnyomának és széndioxid emissziójának alakulása, amint az alábbi diagramok mutatják.
A két diagram összevetése alapján fel kell tenni a kérdést: Ha 1989-1990 óta a CO2 emisszió radikálisan csökkent, akkor az ökológiai lábnyomban a karbon lábnyom miért nem csökkent? A válasz a karbon lábnyom kiszámításának módszerében rejlik. Az ökológiai lábnyom kiszámításánál ugyanis nem a ténylegesen kibocsátott széndioxid mennyiségével számolnak, hanem az un. széndioxid egyenértékkel. Ezt úgy számítják ki, hogy az összes egyéb klímagáz (metán, dinitrogén oxid, kén hexafluorid, nitrogén-trifluorid, freonok, halonok, stb.) emisszióját megfelelő tényezőkkel felszorozva hozzáadják a széndioxid kibocsátáshoz, és ettől kezdve úgy számolnak, mintha ez lett volna a tényleges széndioxid kibocsátás.
Vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy egy ipari üzem kibocsát naponta 10 tonna széndioxidot, 1 tonna metánt (szorzótényező = 23), és 1 tonna dinitrogén-oxidot (szorzó tényező = 347), akkor a karbon emisszió: 10 + 23 + 314 = 347 tonna széndioxid egyenérték.
Vannak olyan üzemek is, amelyek nem bocsátanak ki semmiféle légnemű anyagot. Ez azonban nem menti meg őket attól, hogy nekik is legyen karbon lábnyomuk. Ilyen pl. az atomerőmű, amelynél a karbon lábnyom meghatározásának egyik módszere szerint kiszámítják, hogy az erőmű által évenként megtermelt energiát mennyi tűzifa elégetésével lehetne megtermelni, és az ehhez szükséges erdő globális hektárban kifejezett területét tekintik az atomerőmű karbon lábnyomának. (Ld. Kerekes Sándor: A környezetgazdaságtan alapjai, Aula Kiadó, 2007.) Ezek után azt a kérdést is fel kellene tenni, hogy a hivatalosan közölt széndioxid emisszióból vajon menyi lehet az igazi széndioxid.
2024. szeptember