Nagyon-nagyon régen, az időszámításunk előtti 5. században élt a nyugati kultúrkör talán legnagyobb gondolkozója, a görög Szókratész. Élete nem volt túlságosan színes, sokat katonáskodott, hiszen ez a század volt a görög történelem talán legháborúsabb százada (perzsa és peloponnészoszi háborúk), a fegyverforgató fiatal férfiakat egyik háborúból a másikba ráncigálták.
Szókratész a saját tapasztalatai révén látta, hogy a sok háborúzás mennyire lezüllesztette, pusztította a görög társadalmat, és későbbi tanításaiban erkölcsi, szellemi megújulást hirdetett. Fiatalon bizonyára sokat tanult mestereitől, de ez nem lehetett elég, hogy zseniális elméletei megszülessenek. Sokat nem utazott, élete nagy részét Athénban töltötte, de szellemi hagyatéka mégis óriási lett. Nem írt le soha semmit, csak elmondta, előadta, amit tudott, elgondolt, érzett, hallgatói megjegyezték, továbbadták, és ebből született Európa szellemi, főleg bölcseleti gondolkodásának alapja.
Szókratész kérdezni, felelni, megvitatni és mindenen elgondolkozni módszere elméletileg ma is létezik, de nem alkalmazzuk, elfelejtettük, mint ahogy a polgár jogát az engedetlenségre is, arra a lehetőségre, amikor úgy érezzük, hogy a politika és az állam tevékenysége ütköznek erkölcsi és vallási elveinkkel, amely azt tanítja: ne ölj, ne pusztítsd a másik embert. Mert gondolom, egy kicsit is normálisan gondolkodó polgár ezt így érzi helyesnek. Szókratész jóra tanította a fiatalokat, és egy békés társadalmat képzelt görögjeinek. Az athéniak, akik másként gondolkoztak, halálra ítélték, és Ő az igazság nevében vállalta a halált!
2500 év után a világ nem változott, aki ma a békét dicséri, azt elhallgattatják. Amit itt írok, egy profán filozofálás, nem vagyok szakértő, sem beavatott, csak úgy elgondolkozom a dolgokon, töprengek.
Az ember megszületik, és abban a pillanatban már halálra is van ítélve, ezt is nehéz megérteni, de ha leél egy hosszabb időszakot, és maga körül rendezett dolgokat lát, akkor könnyebben távozik.
Világunk csodálatos lehetne, hiszen mi vagyunk az egyedüli tudatosan élő biológiai teremtmények, akik nem csak születünk és meghalunk, de tudunk környezetünkön, a világon változtatni. Az ősembertől napjaink modern emberéig rengeteg változás történt, de nem könnyű egyértelműen eldönteni, mennyivel lettünk elégedettebbek, boldogabbak őseinknél. Biztos, hogy már a régi időktől kezdve a gondolkodó ember igyekszik a világegyetem lényegét megérteni, és keresni az emberi élet értelmét, de a tapasztalat azt igazolja, hogy valójában még sok mindent nem értünk, mert sok mindent nagyon, de nagyon rosszul csinálunk.
Szerény ismereteim alapján úgy vélem, hogy a nagy filozófiai kérdések mellett, mint pl. a kozmosz, a világegyetem kutatása, az ember és Isten kapcsolata, az emberi értékek és értelem, az egyik legfontosabb, máig elhanyagolt kérdése a filozófiának az embertársainkkal való normális, harmonikus együttélés. Sajnos, ez a kérdés Káin és Ábel meséje óta, a mai atomfenyegetettségig, még mindig tisztázatlan és megoldásra vár.
Ha a mai világpolitikai helyzetet nézzük, minden filozófusnak és normálisan gondolkodó embernek megállhat az esze. Vagy egyszerűen eltűnt a normális emberi gondolkodás, már nem is mi, emberek gondolkozunk, hanem helyettünk a mesterséges intelligencia? Az első részben megkíséreltem furcsa filozofikus gondolataimat rendezni, úgy érzem nem nagy sikerrel, egy lépéssel sem jutottam tovább. Most ismét a tényekhez ragaszkodom.
Mióta az eszemet bírom, vagy mondjuk, használom – ennek már kb. nyolc és fél évtizede – mindig izmusokról, eszmékről és elvekről, ellenállásról és kitartásról, hazafiasságról és egyéb szlogenekről hallottam, valódi értelmüket később, kamaszkoromban kezdtem megérteni, aztán még később rájöttem, hogy ezek a tömegmanipuláció eszközei. Így lett a tömeg számára Hitler a béke és igazság utasa, J. V. Sztálin az emberiség megmentője. Ilyen tapasztalatok
után ma már nem csodálkozom, hogy a NATO hivatalosan a demokrácia, a szabadság és béke védelmezője.
Ami viszont csodálkozásomat és dühömet gerjeszti, hogy sehol nem látom az írástudókat, a filozófusokat, akik Szókratész óta bőven felszaporodtak világunkban, új egészséges gondolatokat terjesztettek és mindig kijelölték világunkban a helyes utat. Bocsánat, kijavítom, látni őket, de csak papíron, a csodás kiadványokban, a polcokon, a könyvkereskedésben, a könyvtárakban. A magasztos eszmék, az ideák, az erkölcsi és vallási tanítások a valóságban,
mindennapi életünkben már nem léteznek, feketelistára kerültek. Egy pár gondolatig kitérnék a mi úgynevezett nyugati kultúránk agóniájára. Mert sajnos, a spengleri előrejelzés, a Nyugat alkonya, már kiteljesedett, közeleg a vég. A legtragikusabb az egészben, hogy mintha beletörődtünk volna, még az ilyenkor szokásos élethalál-harc is elmarad. Pedig ha a kereszténység alapgondolata győzhetne világunkban, minden jóra fordulna.
Ha úgy szeretnénk minden embertársunkat, ahogy saját magunkat, nem volna állandó viszály, ellenségeskedés, háború. A kereszténység a világ legszebb, legegyszerűbb ideológiája, eszméje, de elárultuk, mindent másképpen csináltunk, nem jártunk a többiek előtt jó példával. Talán még nem késő, nézzünk körül, mi folyik a mi hibánkból,
és nézzünk nagyon mélyen magunkba. A mai világválságot, amelynek a lényege a Szuperhatalmak vetélkedése, csak egyetlen egy módszerrel, stratégiával lehet megoldani, ha a demokráciát végre komolyan vesszük, és a többség, a köz, a nép akaratát kierőszakoljuk. Ehhez az első egyszerű lépés, ha hangosan tiltakozunk, és kihangsúlyozzuk, hogy az utca embere nem akar háborút, az asszonyok nem akarják, hogy férjeiket, fiaikat a harctérre cipeljék, és a férfiak sem akarnak idegen érdekek miatt más embert, akit nem is ismernek, meggyilkolni.
Ez nem utópia, eredményt hoz, ha ragaszkodunk igazunkhoz. A sok beszéd, az elméletek, a kommentárok és békeszónoklatok nem segítenek, a tömeg kell a szavát felemelje, mert ha ez nem történik, azt tesznek velünk, amit csak akarnak, és akiknek érdekük a háború, nem ismerik az emberi élet szentségét.
Sem az oroszok, sem az ukránok többsége nem akar háborúzni, de Izrael népe, és a palesztinok sem akarják egymást lemészárolni, ezt, csak a kívülálló erők akarják.
Európa népei sem akarnak háborút, amit Brüsszel diktál, az szemfényvesztés, erőszakoskodás!
Az ünnepek szépek, kell az embereknek, a mindennapos nehéz munka után felszabadít, felüdít a kikapcsolódás.
Én nem éreztem jól magam. Látom a videofelvételeken, ahogy ukrán katonák idős embereket dobnak fel teherautókra, túszoknak tartják őket, társaik kiszabadítása érdekében. Piszok egy világ, robban egy bomba, és gyerekek tucatjai cafatokká válnak. És akkor a debreceni virágkarnevál, az élet másik, gyönyörű oldala.
Nem tudunk igazából választani? Nem tudjuk a jót, a szépet, az igazságost a gonoszság, aljasság, pusztítás fölé emelni?
Azt reméltem, hogy a korral bölcsebb leszek, jobban megértem a körülöttem zajló világot. Csalódtam, nem értek semmit, legalábbis ma nem, talán holnap magamhoz térek.
Forrás: Magyar Jelen