Szónoki kérdéssel kezdem: mi lenne, ha az első részben emlegetett két keleti szervezet egyesülne, és egy, mondjuk, Eurázsiai Védelmi Szövetségbe tömörülnek, az amerikaiak ellen. Mást nem tennének, mint ami „ilyenkor szokás”: a Szövetség peremterületeire, csupán az erőegyensúly biztosítására, katonai támaszpontokat létesítenének, természetesen amerikai mintára, nekik ugyanis ezekből ma világszerte sok száz létezik. (Pontos számot nem írok, mert az adatok nem megbízhatóak, de a szám ezer körül mozog.) Rengeteg pénz megy fegyverkezésre, ugyanakkor a világ nagy részén hiányzik az elegendő táplálék, víz, orvosság, szóval volna hova költeni a billiókat, de mi, a keresztény Nyugat, amerikai barátaink biztatására és mintájára, fegyvert fegyverre halmozunk, és egész nap háborúra készülünk.
Szerencsére mindig vannak normális hangok, végeredményben az emberek nagy százaléka egy normális, háborúk, vetélkedés és gyúlölködés nélküli életet szeretne. A közelmúlt eseményei számunkra – a magyarságra gondolok – valami szokatlant hozott. A mi kicsi országunk miniszterelnökére hirtelen az egész világ oda figyelt. Olyan lépésekre szánta el magát, amelyek bátorságra, fantáziára és határtalan emberszeretetre utalnak. Nem tudni, ennek a meglepetésszerű akciónak mi lesz az eredménye, de ez nem is számít, a jóakarat, és észszerűség soha nem felesleges. Sokan támadják, főleg a brüsszeli horda, mert nem tudok enyhébb kifejezést használni, de itthon is, olyanok, akik elvből nem szeretik, vagy pedig divatból, szokásból.
A világ, mint egy vihar utáni szalmakazal – nagyon nehéz lesz rendet teremteni. Ehhez jó szándék, erős akarat és kitartás kell, és főleg hit, abban, hogy az ember, mint a teremtés, vagy a fejlődés koronája többet érdemel, mint amennyit ma alamizsnaként kap. Megbomlott a világ stratégiai egyensúlya, a Nyugat mind erőtteljesebben elhatárolódik a Kelettől, nincs hajlamosság az együttműködésre, és ez nem vezet jóra. Oda jutottunk, hogy aki a békéről beszél, elítéli a háborút, azt kiközösítik, bojkottálják. Régen, már több mint egy fél évszázada, egy nagyszerű amerikai ember arra figyelmeztetett, hogy: „Az a nemzet, amely évről évre több pénzt költ katonai védelemre, mint a társadalmi felemelkedés programjaira, közeledik a lelki halálhoz” – Martin Luther King Nobel-békedíjat kapott, aztán meggyilkolták, de meglőtték Ficót, a szlovák békepárti politikust, és Trumpot is csak a gondviselés mentette meg.
Vissza a tényekhez. A brit világbirodalom és a később felemelkedő Egyesült Államok geopolitikai elképzeléseit a mai villágpolitikai helyzetben nem lehet megvalósítani. Elképzelhető, hogy az oroszok és a kínaiak is olvasták H. Mackindert és a többieket. A sokat emlegetett kulcsövezetet az oroszok megtartják maguknak, sőt ma már Irán irányába terjeszkednek, és ennek lényege, hogy a Kászpi-tó (beltenger) körzetében található hatalmas gáz- és nyersolaj hasznosítása – amelyből mindannyian részt igényelnek – sikerüljön. Ez csak egy példa, de látni, a kínaiak is már elég régen megkezdték az új selyemút építését, amely igyekszik a globális kereskedelmet az oceánok helyett ismét a szárazföldre terelni. A szárazföldi hatalmak tehát nem maradnak háttérben. Ezek a „keleti igyekezetek” idegenek, sőt ellenségesek a Nyugat, főleg az amerikaiak szemében, ők inkább konfrontációra készülnek. Nem tudni, a közeljövő mit hozhat. Reménykedni lehet, de ez nem elég. Az Orbán-féle békeelképzelések nem maradhatnak leszűkítve, Kelet-Európa egy kis szögletében. Partnereket kell keresni. Előnyös volna, ha egy nagyhatalom állna, teljes mellbedobással, Orbán és a békepolitika mellé.
Trump megválasztására nem lehet mérget inni, Jo Biden visszalépése szerintem nem előny a konzervatív oldalnak, mert Bident Trump legyőzné, de mi jön ez után? A háttérhatalmak felébredtek, sok-sok pénz kerül elő, és a harc elszánt lesz. Rövid írásomban igyekeztem egy-két gondolattal felvázolni a világpolitika helyzetét, és levonni a következtetést: csak jóindulattal, egymáshoz közeledéssel, és józan ésszel lehet a világot helyes útra terelni.