„A jóakaratú, ám hibás logikájú emberek
több bajt okoztak a történelemben,
mint a rosszakaratúak tudatosan.”
(Milton Friedman)
(A tudatos szerkezetpolitika hiánya) „Magyar iparpolitika = magyar sorsanalízis!” – vallotta Szondi Lipót. Magyarországon két nagy, átfogó makroszerkezet-váltás zajlott le az elmúlt évszázadban, mindkettő nagyjából húsz évig tartott: az 1945–1965, illetve 1990–2010 közötti időszakban.
Mindkettő lényege, hogy alapjaiban elhibázott volt! De kimutatható a kettő módja között egy lényeges különbség: a szocialista iparosítás egy téves, de tudatos, szabályozott, az ideológia által irányított gazdaságpolitika eredménye volt, míg a második egy spontán, anarchikus folyamat, amely nélkülözött mindenfajta tudatos tervezést, szabályozottságot.
(1945–1965: agráripari országból ipari-agrár országgá válás) „Növekedni annyi tesz, hogy többek leszünk, fejlődni annyit, hogy jobbak!” – hangoztatta Herman Daly.
A szocialista iparosítás az 1930-as évekbeli szovjet modellt követte szolgaian a nehézipar primátusával, főként egy következő nagy háborúra való felkészülés jegyében. Nagyon fontos jellemzője volt a beruházás fétise, vagyis a megemelt beruházási ráta modernizációs hajtóerejébe vetett babonás hit! „Ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot!” (Rákosi Mátyás.) Fölhívnám a figyelmet arra a nagyon lehangoló tényre, hogy ettől a kártékony mítosztól a mai magyar gazdaságpolitika sem képes szabadulni! A beruházások erőltetése, és főleg a külföldi multitőke becsalogatásának egészen abszurd ösztönzése vezetett oda, hogy az egy főre jutó fogyasztás terén már Bulgária is megelőzött bennünket az Európai Unió országai között, így az utolsó helyen állunk. Márpedig ez az emberi tőke, a humán vagyon tragikus leértékeléséhez vezetett a magyar gazdaságban, immár nem először!
Visszatérve a szocialista iparosításra, ez a modell végképp kimerült az 1960-as évek közepére, ezért lépett a magyar gazdaságpolitika (egyedül az összes szocialista ország közül!) a reform útjára. Az 1968-ban elkezdődött váltás, az „új gazdasági mechanizmus” legfontosabb és legpozitívabb lépése a beruházási ráta visszafogása volt a korábbi 30% fölötti szintről 20%-ra. Ennek önmagában is nagyon pozitív eredménye lett: fölértékelődött a humán tőke. Nagyon fontos még kiemelnünk, hogy a korábbi sztálinista bürokratikus, direktutasításos, tervlebontásos rendszerről sikerült áttérnünk a gazdasági szabályozókkal való gazdaságirányítás új modelljére.
Mégsem tartom a következő húsz évet egy újabb makrogazdasági szerkezetváltás példájának, ugyanis valójában az ideológia lehetetlenné tette a tényleges szakítást a szovjet modellel, azt legföljebb megreformálta, hatékonyabbá tette még két évtizedre. A legnagyobb eredménye mégis az volt, hogy sikerült a korlátozott piaci mechanizmusok bevezetése révén felszabadítani az egyéni hajtóerőket, főként a vállalkozásra, kreativitásra, jobb hatékonyságra való törekvést. A lakosságot jelentős erőfeszítésekre, sőt, már önkizsákmányoló életmódra sikerült ösztönözni, ez lett az alapja a „gulyáskommunizmusnak”, „fridzsider-szocializmusnak”!
Jó lenne végre elfelejteni a jövőjét felélő, dorbézoló tücsöknemzet legendáját, az „életszínvonalemelés eladósodásból” jellegű meséket, amelyeket még ma is szajkóznak nap, mint nap a médiában. Ez a nagyon kártékony mítosz időnként reinkarnálódik, példaként említeném a Medgyessy-kormány (2002–2004) 50%-os közalkalmazotti béremelését 2002 szeptemberében! Ennek kapcsán is örökösen föléled az „osztogatás”, a fedezet nélküli bérkiáramlás, az eladósodás terhére megvalósult életszínvonal-emelés mítosza, amiből egy szó sem igaz! Az a béremelés nagyon pozitív lépés volt, amely végre kezdte (volna) értékén kezelni a humán tőkét a holt tőkével szemben. De leállították, mégpedig a magát „baloldalinak” nevező Szocialista Párt asszisztálásával. Ez volt a magyar baloldal igazi kamikáze repülése, és ennek eredménye lett a Fidesz–KDNP-kormányok szinte véget nem érő kétharmadainak láncolata.
(1990–2010: spontán, anarchikus, irányítatlan átalakulás) A második valódi makroszerkezet-váltásra a rendszerváltás után került sor. A rendszerváltás utáni két évtizedet a spontaneitás, a közgazdasági tudatlanság, a dilettantizmus, az anarchia jellemezte. Leépültek olyan tradicionális, ám perspektivikus hazai ágazatok, vállalatok, amelyeket érdemes lett volna megtartani, továbbfejleszteni. „Sikerült” szétverni, szétaprózni, elkótyavetyélni az egykor világszínvonalú, egyedülálló hatékonyságú hazai élelmiszer-gazdasági vertikumot, a világszerte, így Nyugaton is csodált „magyar modellt”! Döbbenetes volt, hogy amit e téren az Antall–Boros-kormányok csak elkezdtek 1990–1994 között, azt a „baloldali” Horn-kormány vitte véghez a Bokros–Surányi-csomag részeként. A privatizációs bevételek hajszolása kényszerből (az említett csomag katasztrofális gazdasági következményeinek elfedésére!) minden racionális szempontot felülírt!
Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag az a mítosz kerekedett felül, hogy csak a külföldi tőke modernizálhatja a magyar gazdaságot. Így aztán sikerült a multitőke járszalagjára szerelni, jövedelemszivattyújára kötni a magyar gazdaságot.
(Széles tulajdonosi középosztály helyett oligarcharendszer) Az állami és szövetkezeti tulajdon magánszektorba történő kivezetése egészen tragikus módon zajlott le nálunk, ugyanis a hatékony működtetésére, fejlesztésére teljesen alkalmatlan oligarchaosztály kezébe ment át. Valójában ez a fajta „privatizáció” jellemezte szinte az egész keleti blokk összes országát sajnos! Ehelyett széles kis- és középrészvényes tulajdonosi osztályt kellett volna teremteni. Márpedig minden oligarcharendszer, amely a tulajdon és a jövedelem túlzott koncentrációjára épül, magával vonja törvényszerűen a gazdaság és a politika össszefonódását, a korrupció legkülönbözőbb formáit, és ezek mind mind a hatékonyság romlását, a modernizáció lefékeződését okozzák. Erre jó példa bizony a mai Magyarország! A szélsőséges vagyoni és jövedelmi polarizáció pedig a társadalmi béke fenntartását veszélyezteti hosszabb távon!
(A külföldi tőke valós szerepe) Meg kellene végre értenünk, hogy a külföldi tőke itt nem fejleszteni akar, hanem profitot termelni, és azt kiszivattyúzni folyamatosan! Alacsony bérszínvonal, szinte nevetséges adóterhelés: ez kell a multitőkének szerte a világban, így nálunk is! Mindennek következtében a magyar gazdaság és társadalom belefutott egy újabb modernizációs zsákutcába! Együttesen rögzültek nálunk a legnegatívabb gazdaság és szociológiai jellemzők: a szélsőséges tulajdoni- és jövedelmi viszonyok, az oligarcharendszer, végletekig polarizálódott a társadalom; és mindezt kiegészíti a multitőke dominanciája, tehát a megtermelődő hazai hozzáadott érték folyamatos kiszivattyúzása! Mindennek következtében a világgazdaságba kifejezetten egy gyarmati jellegű munkamegosztással kapcsolódunk bele: összeszerelő üzemek, akkumulátorgyárak stb. Ez bizony a termelési láncolat középső, alacsony hozzáadottérték-teremtő szegmense, amelyből kimarad az autonóm, belső innováció, hiszen az ebbe a szektorba kényszerített humán tőke csupán a végrehajtó szerepét játssza.
(Friedman igazsága bizonyítást nyert Magyarországon) „A közgazdasági dilettantizmus ebben az országban hosszú évtizedekre biztosított!” – jegyzi meg Nagy Pongrác, a Világbank egykori kelet-afrikai vezető szakértője.
Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy Magyarország egy újabb tragikus gazdasági és szociológiai zsákutcában halad. Modern, 21. századi ökoszociális piacgazdaság helyett nálunk a szocialista rendszer romjain felépült egy 19. századra emlékeztető vadkapitalizmus, de a szocialista állami kézivezérlés anakronisztikus elemeivel vegyítve. Erre determinálta saját felkészületlen, erkölcsi szempontból pedig megbukott vezető elitje a rendszerváltás után! Én itt a hazai közgazdaszakma alkalmatlanságát emelném ki: elméleti szempontból is felkészületlen, alulképzett a hazai közgazdaszakma, és erre a közgazdasági felsőoktatásban eltöltött negyedszázad tapasztalatai döbbentettek rá. Magyarországot nem is annyira a politikusai, mint inkább a közgazdászai juttatták ide, ahol ma van! E szomorú jelenségnek megvannak a maga nagyon is konkrét okai, de ezek taglalása egy következő tanulmány témája lehetne…
IRODALOM
Bogár László: Bokros újra töltve. Bp., 2006, Kairosz Kiadó.
Csath Magdolna: Rendszerváltás a gazdaságban, avagy hova tűnt a magyar ipar? Bp., 2015, Kairosz Kiadó.
Csath Magdolna: A múltból a jövőbe. Bp., 2017, Kairosz Kiadó.
Csath Magdolna: A holnap ma kezdődik. Bp., 2018, Kairosz Kiadó.
Csath Magdolna: Iparpolitika helyett strukturális politikára van szükség. Köz-gazdaság. Corvinus University, 2023. dec. 18.
Friedman, Milton: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus. Bp., 1986, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Gazdag László: Utolérési törekvések és elszalasztott esélyek Magyarországon az elmúlt évszázadban. Közgazdasági Szemle, 1988. 3. sz. 303–316. o.
Gazdag László: Átváltozások az Elbától keletre és nyugatra. Bp., 1994, Szenci Molnár Társaság.
Gazdag László: A Bokros-csomag mítosza és a valóság. Győr, 2007, Laurus Kiadó.
Gazdag László: Magyarország úttévesztése – A rendszerváltás közgazdaságtana. Bp., 2009, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó.
Gazdag László: Környezetgazdaságtan, környezetgazdálkodás. Bp., 2018, Kossuth Kiadó.
Hoós János: Konjunktúra- és piackutatás. Bp., 2003, Aula Kiadó.
Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok. Bp., 1966, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonaláról. Bp., 1975, Magvető Kiadó.
Nagy Pongrác: Készül a magyar gazdasági csoda? Bp., 1991, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Nagy Pongrác: A rendszerváltás gazdaságpolitikája. Bp., 2004, Akadémiai Kiadó, 2004.
Petschnig Mária Zita: Bokros kontra mai Magyarország. Élet és Irodalom, 2004. január 23. Pogátsa Zoltán: A rendszerváltás politikai gazdaságtana. Bp., 2016, Osiris Kiadó.
Schultz, Theodore Williams: Beruházás az emberi tőkébe. Bp., 1983, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Sipos Béla: Vállalati prognosztika. Pécs, 1999, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó.
Veress József (szerk): A fejlett gazdaság vonzásában. Nyíregyháza, 2001, Stúdium Kiadó.
…”E szomorú jelenségnek megvannak a maga nagyon is konkrét okai, de ezek taglalása egy következő tanulmány témája lehetne…”
Kíváncsian várom a következő tanulmányt!