A nekrológok mindig hosszú adatsorokkal kezdődnek, mikor, hol és mennyi kitüntetést és egyebet szedett össze munkássága során. De most hagyjuk a szigorú adatokat és inkább nézzük az embert! Tudta mi az élet. Mert kénytelen volt megtanulni, hiszen Vajdahunyadról menekült a családja és már gyermekkorában szembesült a gonosszal és a „nincs” fogalmával.
Az újságírással már az egyetemen összeszűrte a levet, vagyis az egyetemi lapokba publikált és oly annyira jól, hogy rögtön utána a Népszabadságban és a Rádióban is feladatot kapott. A kommunista lapnál a Magyar Ifjúságnál szilenciumra ítélte a bíróság, mert nem viselte el a szenvtelen hazugságot és küzdött ellene. Az Új Tükör (egy képes magazin) munkatársaként dolgozott tovább, majd 1983-ban bezúzzák bírósági határozatra a A boldogság gyilkosai című könyvét és súlyos pénzbírságra ítélik. 11 sajtópere volt és elzárásra is ítéli a hatalom.
A Képes Hét-nél dolgozik tovább, majd megalapítja a KAPU című havilapot, ahol a fiatalokkal kezd foglalkozni és engedi szárnyalni őket, miközben a rendszerváltáskor létező problémákat próbálja felszínre hozni. A lap súlyos anyagi terhekkel küzd, mégis megpróbál a munkások érdekében is filmeket és egyéb kiadványokat készíteni, de 2020-ra a lap véget ért.
Nem tudta fenntartani a lapját és annak függetlenségét. Vélhetőleg büszke volt arra is, hogy munkatársával Edu-val (Rózsa-Flores Eduárdo) közösen robbantották ki az „öszödi-beszéd” botrányt, mert Brády, vagyis „Ő” baloldali volt és akkor, itt e hazában éppen a melósokra nem volt szükség az átalakulás közepette!
Isten veled Főszerkesztő úr!