A NATO jelenlegi helyzetének megítélése céljából vissza kell tekintenünk létrejöttének körülményeire és a régió stratégiai változásaira történő reagálására. A hidegháború időszakában kimondottan a Szovjetunió és a Varsói Szerződésbe tömörült országok ellen hozták létre. 1990. január 1.-ei újévi üzenetében Gorbacsov és George H. W. Bush kijelentette, hogy a két fél nem tekinti egymást ellenségnek és a két katonai tömböt egy időben kölcsönösen fogják felszámolni.
1991. július 1-jén a Vaclav Havel által elnökölt, a Varsói Szerződés feloszlatását kimondó prágai ülésen Genagyij Janajev szovjet alelnök a fenti megállapodás alapján felszólította a NATO-t, hogy „kövesse a példát és oszlassa fel magát”. A tanácskozásról kiadott záró kommüniké azonban egyszerűen az „összeurópai struktúrák felé való haladás” szükségességéről beszélt. A közép- és kelet-európai országok vezetői nem voltak hajlandók semmi olyat kiejteni a szájukon, amiből azt lehetett volna kiolvasni, hogy „a NATO oszlassa fel magát”. Ezt megelőzően, az 1991 februárjában megtartott budapesti ülésen Besszmertnih szovjet külügyminiszter közölte, hogy „jóllehet Moszkva beleegyezett a Varsói Szerződés feloszlatásába, nem tűri el, hogy ezek az országok akár az Európai Közösséghez (EK), akár a NATO-hoz csatlakozzanak”. Sem ezt, sem pedig a Szovjetunió szétesésekor Ukrajna esetében is felvetett szovjet javaslatot az amerikai adminisztráció nem vette figyelembe! Csak érdekességként említeném, hogy az USA és a Nyugat szemében a szovjetek a katonai befolyásuk, elnyomásuk alatt tartották a diktatúrába szenvedő volt szocialista országokat, a Nyugat-Európai országokban állomásozó amerikai és soknemzetiségű haderőket a demokráciában élő országok szuverenitásának és területi integritásának letéteményeseként ismerték el. A szavak szintjén viszont mindkét fél egymás ellen kívánta megvédeni a szuverenitást és a területi integritást. Ma nem szovjet, nem orosz, hanem amerikai csapatok állomásoznak nem egy volt szocialista ország területén. Stratégiai szempontból ez jelentős változást hozott, hiszen a nyugati és a keleti haderőcsoportosítások közvetlen harcérintkezési vonala az Odera – Neisse vonalától közvetlenül az Oroszországgal határos lengyel, ukrán, magyar, román határ vonaláig tevődött át keleti irányba.
A rendszerváltás időszakában, a szovjet fegyveres erők honi területükre való visszavonását követően történelmi lehetőség adódott volna arra, hogy a fürlajosi gondolat jegyében, a katonai blokkoktól mentes Magyarország és a magyar hadsereg az önálló fejlődés útjára lépjen. Sajnos, a függetlenné vált VSZ tagállamaiban a nyugat felé kacsintás mámorában nem volt egy olyan nagyformátumú államférfi vagy stratégiai előrelátással megáldott politikus, aki a nyugati katonai elkötelezettség helyett a katonai blokk-semlegességet, a nyugati és a keleti haderők szétválasztását biztosító katonailag semleges zóna megteremtését napirendre tűzte volna. Für Lajos által képviselt, Antall József miniszterelnök elképzeléseivel szöges ellentétben lévő – általam is vallott stratégiai elképzelés – a katonai blokkon kívüliség, a katonai „blokk-semlegesség” geostratégiai jelentőségű gondolat volt abban az időben, és a régió biztonsági stabilitását hosszabb távon szavatoló megoldás lehetett volna. –. Ennek elfogadása esetén a NATO csapatok keleti irányú előrevonását megakadályozhattuk volna, és ma nem lenne háború Ukrajnában! Ehelyett, a „mindenki másképpen gondolja” zűrzavaros átmeneti időszakban a széthúzás, majd a „hatalmi vákuumra” és minden más kifogásokra való hivatkozással a rendszerváltó országok a nyugati katonai tömörülés irányába fordultak. Aki másként nyilatkozott, annak nem sok babér termett. A lengyel Vezérkari Főnök, Tadeusz Wilecki – a politikai vezetéssel szembe helyezkedve – „egy új laza, közép-európai biztonsági szövetséget” vizionált, amely „lengyel vezetés alatt a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódna”. A hadsereg „civil kontrolljának” jegyében eltávolították a beosztásából. (Ronald D. Asmus: A NATO kapunyitása). Hogy a katonai blokk-semlegesség nem jött létre, abban nagy szerepe volt az Amerikai Egyesült Államoknak, akik a háború utáni „felszabadítás” politikai és katonai doktrínájához visszanyúlva a szovjet befolyási övezetből kiszakadt volt szocialista országok területeinek elfoglalását tűzte ki a zászlójára.
Időközben a Varsói szerződés, mint katonai blokk felbomlott. A Varsói Szerződés megszűnését követően a NATO nem szűnt meg, hanem hitszegő módon „történelmi vérszemet” kapott a túlélésére. Semmiképpen nem akart lemondani európai hegemóniájáról, befolyási övezetének keletre való kiterjesztéséről. A „NATO egyik legfőbb feladata még mindig a maradék szovjet fenyegetés elrettentése volt”. Fennmaradásának (túlélésének) érdekében kereste helyét, szerepét és feladatait az új történelmi helyzetben. Ezt – többek között – a NATO érdekszférájának a volt szocialista országok területére, a szovjet határok közelébe való kiterjesztésének lehetőségében vélte megtalálni abból a célból, hogy – a Máltai konferencia után elfogadott békés elvek ellenében – a NATO csapatainak a még mindig ellenségnek tekintett Oroszország határainak közvetlen közelébe történő előrevonásával létrehozta az ún. „előretolt védelmi helyeztet”. A Málta utáni Oroszország, mint ősellenség, titkon még mindig az USA célkeresztjében volt
Az 1993. január 20.-án beiktatott új amerikai elnök, Bill Clinton kihasználva a bizonytalan helyzetet, megnyitotta a NATO kapuit a volt szocialista országok előtt. Első körben az 1993. január 1.-én függetlenné vált Cseh Köztársaság, illetve Magyarország és Lengyelország előtt. A keleti bővítés azonban kiélezte, az ukrajnai helyzet pedig egyre feszültebbé tette az USA-orosz viszonyt. Oroszország folyamatosan fenyegetve érezte magát.
Az Egyesült Államoknak jelenleg regnáló elnöke a beiktatásakor nyíltan megnevezte ellenségeit, mely szerint a fő ellensége Kína mellett Oroszország! A kölcsönös bizalom megszűnése, az USA és a NATO által Oroszország számára veszélyt jelentő „vörös vonalak” sorozatos átlépése, USA és az azt szajkózó nyugat-európai országok vezetőinek stratégiai elvei, mely szerint „Oroszország nem győzhet, Ukrajna nem veszíthet!” az atomháború kitörésének veszélyét hordozza magában. Az atomfegyverrel rendelkező Oroszország csak akkor veszíthet a több tucat ország által támogatott és csakis hagyományos pusztító eszközökkel rendelkező Ukrajna ellen, ha a szintén atomfegyverekkel rendelkező NATO beavatkozik a különleges katonai műveletbe Ukrajna oldalán! Oroszország állami léte ekkor veszélybe kerülne.
Katonai doktrínája azonban egyértelműen fogalmaz: amennyiben Oroszországot olyan helyzetbe kényszerítik, amikor a szuverenitását, területi integritását és állami létét súlyos veszély fenyegeti, az ország megvédése érdekében be fogja vetni az összes rendelkezésre álló katonai erőit és hadipotenciálját, beleértve a hadászati atom-triáda erőit is! Ez a termonukleáris világháború veszélyét vetíti előre, amelyben nem fognak sem vesztest, sem győztest kihirdetni. Itt a hangsúly a „kényszerítésen” van. Oroszország a különleges katonai műveletét is a helyzet eszkalációjának kényszerítő hatására indította meg! El kellett döntenie: határozottan cselekszik-e, vagy fut az események után!
A régió biztonságát garantáló és a megbomlott stratégiai egyensúly helyreállítására irányuló 2021 decemberében tett utolsó orosz kísérletet az Egyesült Államok és a Nyugat lesöpörte az asztalról. Ez volt az olaj a tűzre, ami miatt Oroszország sarokba szorítottnak érezte magát. Agresszív válaszlépésének kikényszerítését ma már az amerikai politikai és katonai körökben többen is elismerik.
Jeffrey D. Sachs, a neves Columbia Egyetem professzora az ukrán helyzetről írt nagy feltűnést keltő cikkében kifejtette, hogy „elsősorban Amerika a hibás azért, hogy a helyzet idáig eszkalálódott”. CNN adásában is elmondott véleménye szerint „a nyugati hatalmak hazudtak először a szovjeteknek, majd az oroszoknak is, miközben a folyamatos NATO-bővítéssel, a közel-keleti hadjáratokkal és a fekete-tengeri terjeszkedéssel provokálták az oroszokat”. A Sachs kiemelte, hogy párbeszédre lett volna szükség akkor, amikor Vlagyimir Putyin arról beszélt, hogy a NATO-nak nem lenne szabad Grúziába és Ukrajnába terjeszkednie. Az orosz elnök ráadásul felajánlotta, hogy tárgyalna, Joe Biden viszont azt mondta, hogy erről szó sem lehet.
https://www.origo.hu/nagyvilag/20221028-sachs-nato-terjeszkedes-es-ukran-haboru.html
Csakhogy az USA Oroszország felhívására sem volt hajlandó folytatni a párbeszédet, nem ült le a tárgyalóasztal mellé. Sőt, a NATO sem tartotta fontosnak azt az általa vallott elvet, mely szerint katonai értelemben „elkötelezte magát a viták békés rendezése mellett” és amennyiben a diplomáciai erőfeszítések nem vezetnek eredményre, katonai erővel felvállalja a válságkezelési műveleteket. Egyértelmű, hogy a NATO azt tesz, amit a gazdája, az Amerikai Egyesült Államok adminisztrációja a részére diktál. Ukrajnát az Oroszország elleni háborújára – mint ahogyan azt Merkel volt német kancellár is beismerte – már 2014-től készítették fel. A Minszki megállapodások csak az időnyerés katona-politikai eszközei voltak.
A kölcsönös riogatás és félelemkeltés a fegyverkezési hajszát erősíti, ami a katonai költségvetés soha nem tapasztalt növeléséhez vezetett. Az új hidegháború több évvel ezelőtt nem csak beköszöntött, de ismét kezdi a „virágkorát” élni, és egyre inkább a „forró háború” veszélyét hordozza magában. Ez a veszély napjainkban jelentősebb, mint az a koreai háború, vagy a kubai rakétaválság idején volt. Ne felejtsük el: a kubai rakétaválság is az Amerikai Egyesült Államok agresszív lépésének a következményeként alakult ki. 1960-ban az ugyanis 15 darab atomrobbanófejes Jupiter rakétát telepített Törökországba a szovjet határ közelébe, amelyek elérhették volna akár Moszkvát is. Ennek válaszlépéseként telepített a Szovjetunió rakétákat Kubában.
Demokratikus-e a NATO? Védelmi katonai szervezet-e a NATO?
A szovjet csapatok NDK-ból való kivonását követő események kapcsán felmerül a kérdés: demokratikus-e és védelmi jellegű-e a NATO? A NATO működését meghatározó USA állampolgárainak 73%-a fontosabbnak tartja az ország gazdasági helyzetének a javítását és déli határainak védelmét a tömeges migráció ellen, mint az ukrán háborút és Ukrajna támogatását. Mindezt figyelmen kívül hagyva zöld utat kapott a háború folytatásához szükséges 61 milliárd dollár értékű segélycsomag Ukrajna számára. Az USA adminisztrációt nem túlzottan érdekli a nép akarata. A nép ellenében a saját elgondolását kényszeríti az állampolgárokra hoz döntéseket, figyelmen kívül hagyva a demokrácia egyik alapvető kritériumát, a szubszidiaritást. Diktál és nem érvényesíti a népakaratot. Az a NATO-t vezető USA, aki meghallgatás és bírósági eljárás nélkül a Guantánamoi fegyenctelepre zárja be évekre azokat, akikre újjal rámutatva terroristának tituláltak, azok, akiknél a mai napig él a halálbüntetés intézménye, ahol sérül a sajtó- és véleménynyilvánítás szabadsága, megkérdőjelezi az amerikai demokrácia teljes értékű érvényesülését. Az USA által vezetett „demokratikus” NATO annak idején befogadta a görög ezredesek huntáját, elfogadta Salazár fasiszta diktatúráját. A NATO tagállamainak egy részében, a tőlünk nyugatra lévő egyes háborúpárti országokban is sérülnek a demokratikus alapjogok, mint pl. a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága. Az Európai Unió is egyre inkább a diktatórikus megoldásokat preferálja. A neki nem tetsző kormányokat, a népakaratot figyelmen kívül hagyva, politikailag, és mivel a választópolgárokat leváltani nem tudja, újabban a gazdasági zsarolás útján kívánja ellehetetleníteni, megbuktatni! Egy fegyveres erő, vagy katonai blokk demokratikus jellegét az az ország vagy országok határozzák meg, amelyek azokat működtetik. Márpedig a nép akaratát sutba dobó USA, vagy azok a nyugat-európai országok vagy az EU, amelyek a nép feje felett, azok akarata ellenére szítják a háború tüzét, az a NATO, amely szavakban a konfliktusokat békés úton, a diplomácia eszközével hirdeti megoldani a problémás kérdéseket, de a gyakorlatban erre fittyet hány, demokrácia deficitben szenvednek!
Demokratikus jellegét Stoltenbergnek, a NATO főtitkárának tevékenysége is megkérdőjelezi. Olyan kijelentéseket tesz, olyan felhívásokkal fordul a tagállamok felé Ukrajna háborújának támogatását illetően, amit a tagországok nem tárgyaltak meg, amelyek elfogadását illetően nem egyeztetett, s ezáltal konszenzusos döntés nem jött létre. Vagyis, esetenként önmaga dönt olyan kérdésekben, amelyekről a NATO tagállamok konszenzusos döntésére lenne szükség.
A NATO főtitkára a konszenzusos alapon történő közös döntést nélkülözve önmaga dönt, kinyilatkoztat, felkéri a tagállamokat a fegyverszállításokra, koordinálja annak végrehajtását, engedélyezi a NATO fegyverek Oroszország 2014 előtti területén és az ország mélységében lévő katonai objektumok elleni alkalmazását, és egyetért a NATO tagállamai katonáinak ukrán frontra való küldésének őrült tervével. Ez nem más, mint egy felülről jövő diktátum!
Oroszország részéről tett, a régió biztonsági egyensúlyának helyreállítására vonatkozó 2021. decemberi javaslataira az USA, az EU és a NATO fittyet hányt, s a diplomácia eszközének sutba dobásával a „konfliktusok megelőzése” helyett az USA globálstratégiai érdekeinek elérését segítve egy véres proxyháborút provokált ki.
Az amerikai elnöknek az orosz – ukrán fegyveres konfliktus megindulása előtt is lett volna lehetősége arra, hogy felvegye a telefont és a forró dróton keresztül megállítsa a készülő vérontást. Ezt azonban nem tette meg! A diplomácia eszközendszere ezzel csődöt mondott!
Putyin elnök úgy nyilatkozott, hogy:
„Az ENSZ Alapokmánya 7. részének 51. cikkével összhangban, az Oroszországi Föderáció Tanácsának jóváhagyásával, a Donyecki Népköztársasággal és a Luganszki Népköztársasággal a barátságról és kölcsönös segítségnyújtásról kötött Szövetségi Gyűlés által ez év február 22-én ratifikált szerződések értelmében különleges katonai művelet végrehajtásáról döntöttem. Célja: azon emberek védelme, akik nyolc éven keresztül ki voltak téve a kijevi rezsim zaklatásának és általa elkövetett népirtásnak. Ezért törekedni fogunk a demilitarizációra és a nácimentesítésre.”
Putyin elnök biztosította Ukrajnát és a világot afelől, hogy: „Terveink között ugyanakkor nem szerepel ukrán területek megszállása. Senkire nem akarunk erővel rákényszeríteni semmit.”
Putyin, Oroszország elnöke, a különleges katonai művelet megindításának kora reggelén, 2024.02 24.-én közzétett nyilvános beszédében – még mindig reménykedve az USA addig elhalasztott diplomácia melletti elkötelezettségében – kifejtette:
„…2021 decemberében ismét kísérletet tettünk arra, hogy megállapodjunk az Amerikai Egyesült Államokkal és szövetségeseivel az európai biztonság elveiről és a NATO bővítésének elkerüléséről. Hiába. Az Amerikai Egyesült Államok álláspontja nem változik. Nem tartja szükségesnek a tárgyalást Oroszországgal ebben a számunkra kulcsfontosságú kérdésben, figyelmen kívül hagyva érdekeinket, csupán saját céljait követve.”
Majd a II. világháború hibáiból levont következtetései alapján kifejtette, hogy olyan hibába még egyszer nem eshetnek és nehezményezte, hogy „Mindazok, akik világuralomra törnek, nyilvánosan, büntetlenül és minden alap nélkül ellenségüknek nyilvánítanak minket, Oroszországot.”
Ezek után nehéz elhinni azt, hogy „a NATO elkötelezte magát a viták békés rendezése mellett. Amennyiben a diplomáciai erőfeszítések nem vezetnek eredményre, katonai erővel rendelkezik a válságkezelési műveletek felvállalására. E műveleteket a NATO alapszerződése kollektív védelemről szóló pontja – a Washingtoni Szerződés 5. cikke vagy az Egyesült Nemzetek felhatalmazása szerint teljesíti egyedül vagy más országokkal és nemzetközi szervezetekkel együttműködésben.”
Függetlenül attól, hogy ma a „kollektív védelmi helyzet” nem áll fenn, a NATO 32 tagország kollektív akaratának konszenzussal hozott döntése nélkül, a főtitkár beleegyezésével, az egyes NATO tagországok az ukrajnai fegyveres konfliktusba való katonai beavatkozást tűzték napirendre! A konszenzussal hozott döntés azt jelentené, hogy amikor egy „NATO-döntést” hirdetnek ki, az a Szövetségben részt vevő összes szuverén állam – közös, minden bizottsági szinten érvényesülő megegyezésével született – kollektív akaratát fejezi ki, vagyis a NATO minden döntése a tagországok kollektív döntése. És amikor az egyik tagállam nem megy bele, mint ahogyan pl. Magyarország és Szlovákia, akkor a tagországok külön-külön hoznak döntést egy bizonyos ügy végrehajtása érdekében. Ezzel látszólag azt a benyomást keltik, hogy nem NATO beavatkozás, hanem a NATO tagországok külön döntésein alapuló ügyek.
Azzal a hamis érvekkel áltatják magukat és tévesztik meg a közvéleményt, hogy ha nem a NATO közös, hanem az egyes tagországok egyéni döntése alapján küldenek fegyvereket és NATO katonákat Ukrajnába, az nem tekinthető a NATO beavatkozásának. Súlyosan tévednek. A joggal és a szavakkal lehet játszani, de a valóság mégis az, hogy a NATO már régen és tevőlegesen beavatkozik az ukrán fegyveres konfliktusba Ukrajna oldalán, Oroszország ellen. Vajon meddig fogja tűrni ezt Oroszország és mikor fog robbanni az első orosz harcászati atomfegyver az ukrajnai fronton?
A NATO védelmi jellege megkérdőjelezhető.
A NATO csak a doktrínája szerint, papíron védelmi jellegű katonai szövetség. Ténylegesen védelmi és támadó jellegű egyidejűleg, amit nem csak a hadrendjében lévő korszerű támadó fegyverrendszerei támasztanak alá, de egy sor cselekedete is bizonyít.
Az európai háborúk sorát éppen az USA nyitotta meg Szerbia ellen és hozta létre Koszovót, miközben a Krím elcsatolását annexiónak nyilvánítja. A NATO támadó jellegét a Jugoszlávia ellen indított NATO-hadműveletek is ékesen bizonyítják.
Napjainkban éppen egy NATO szövetség határain kívüli háborút tart életben és mind a szavak szintjén, mind a nyilatkozatai és a diplomácia tevékenysége, mind pedig a katonai tevékenységét illetően is kétségessé vált a védelmi jellege. A NATO korszerű fegyvereit, űrfelderítő és célmegjelölő rendszerét, kiberháborús eszközrendszerét, amerikai és NATO katonai agytrösztök által biztosított stratégiai tervezést adja az ukrán fegyveres erők kezébe azzal, hogy ukrán katonák vérével megpecsételve alkalmazzák azokat Oroszország legyőzésére, az amerikai és nyugati politikai és gazdasági érdekek érvényesítése érdekében.
Az Észak-atlanti Szerződés szerinti 5 cikkely, ami az ENSZ Alapokmányának 3. cikkelye alapján a NATO vonatkozásában a jogos védelmét jelenti, jelenleg nem áll fenn.
Kocsis Máté, a Fidesz Országgyűlési frakcióvezetője kifejtette, hogy:
„A háború kitörését megelőző időszakban először csak arról volt szó, hogy csak sisakokat küldenek a nyugati országok Ukrajnába. Így kezdődött a háborúba való belesodródás. Aztán jöttek a lőszerek, a lőfegyverek, jöttek a közepes és különböző hatótávú rakétarendszerek, a tankok, a vadászrepülőgépek, és most már a katonák. Rémisztő tény, hogy mi Moszkvához tán 1943 óta nem voltak olyan közel, mint most: Litvániában, a franciák Románia területén gyülekeznek. Mi ez, ha nem háborús készülődés? […] Miért vonultatja fel a NATO a haderejét Oroszország közelébe, ha nem háborúra készül? Mire számítanak Oroszországtól, amelynek agresszivitása közismert. […] Fel kell tenni a kérdést, hogy a NATO valójában védelmi vagy egy támadó szövetség? És valójában, amikor a NATO finanszírozást kér, akkor a magunk megvédését kívánjuk finanszírozni, vagy egy másik ország megtámadását, vagy két másik ország, két szláv nép testvérháborújába való külső beavatkozást kívánunk finanszírozni támadó céllal? […] Nyolcvan éve nem járt német hadsereg Moszkvához olyan közel, mint ma! Amerika háborúzik ukrajnaiak vérével és nem számít nekik, hogy hány ember hal meg.”
Vagyis, az USA háborúzik Ukrajnában, mert csak a katonákat nem adja (még), minden mást ő ad az oroszok elleni katonai küzdelemben. Ott is szenvedést, vért, hadiözvegyeket, árvákat és sírhantokat hagy, ahová katonákkal be sem teszik a lábukat. Fegyvereik más kezében önálló életet élnek a hadüzenet nélküli proxyháborúban. Nem csak az ukrán katonák vérével érvényesíti az érdekeit, de ma már a háború terheit átjátszani igyekszik az EU-ra. Már ezen is túllépve, az USA az európai NATO erők katonáit is fel kívánja használni az érdekei eléréséhez és katonák küldését fontolgatja, amihez a NATO százmillió dolláros adományt kér a tagállamaitól. Ezt is alátámasztja Macron francia elnök meggondolatlan kijelentései, amelyet néhány tagállam és az EU is támogat.
A NATO az USA Oroszország ellen vívott proxyháborújához szállítja a fegyvereket, melyre a NATO főtitkára kéri fel a tagországait. Nincs erre vonatkozó NATO-szintű konszenzusos döntés, melynek hiánya miatt úgy értékelik a fegyverszállításokat, hogy az nem NATO beavatkozás az ukrajnai háborúban Oroszország ellen. Az utóbbi időben a NATO főtitkára azt is megerősítette, hogy azok a fegyverek, közepes hatótávolságú rakéták és drónok, amit Ukrajna a NATO tagországoktól kap, a saját tulajdonába kerül, és úgy alkalmazza azokat, ahogyan akarja. Ezzel a NATO fegyverek Oroszország mélységi objektumai elleni bevetését erősítette meg. Ez, valamint NATO országok katonáinak ukrán frontra történő vezénylése a NATO közvetett beavatkozását jelenti, hiszen Ukrajna NATO fegyverekkel harcol a NATO ellenségével szemben! A katonák feladatait illetően teljesen irreleváns, hogy azok tanácsadói vagy kiképzési, vagy biztosítási feladatokat hajtanak végre Ukrajnában, mert a harcoló felek harcbiztosítása közvetlen katonai beavatkozásnak minősül! Az olyan harcbiztosítási feladatok, mint amilyen pl. az (űr)felderítés, a haditechnikai és logisztikai, az elektronikai és ma már a kiberbiztosítás nélkül nem képzelhető el haditevékenység. Ma nem történik más, mint a NATO „előretolt védelmi helyzetéből” kiindulva a NATO fegyverek proxy alkalmazásával, ukrán és részben NATO katonák vérével, az „ukrajnai hídfő” erőszakos megtartására irányuló proxy-háború folyik az USA globálstartégiai, külpolitikai és gazdasági érdekeinek elérése és megtartása érdekében. Lindsy Grehen szenátor nyilatkozta: „Íme, mit kapunk a befektetésünkért. Nagyszerű üzlet Amerika számára Ukrajna segítése. Egyetlen katonát sem vesztettünk, 50%-kal csökkentettük az orosz hadsereg harci erejét és egyetlen emberünk sem halt meg ebben a törekvésben. Ez egy nagyszerű üzlet Amerika számára.”
Bármilyen jogi csűrcsavarás ellenére is a NATO szerepvállalása az ukrajnai háborúban Oroszország legyőzése érdekében, nem tekinthető védelmi katonai tevékenységnek, mivel a NATO tagországokat külső fegyveres támadás nem érte! Oroszország nem NATO tagállamot támadott meg. A NATO kollektív védelmi helyzete nem áll fenn. Egy nem NATO-tag Ukrajna NATO tagállamok által történő kollektív katonai támogatása (amelyről a NATO júniusi csúcson dönteni készülnek) semmiképpen nem lehet védelmi jellegű. Az ilyen tevékenység preemptív (elébe vágó) tevékenységnek minősülhet a NATO részéről az „orosz agresszióval szemben”. Azzal az Oroszországgal szemben, melynek elnöke, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, az Ukrajna ellen indított különleges katonai művelet megindításának kora reggelén közzétett nyilvános beszédében úgy nyilatkozott:
„Kezdem azzal, amiről idei február 21-i nyilatkozatomban beszéltem. Arról van szó, ami különös aggodalommal és nyugtalansággal tölt el minket, azok az alapvető fenyegetések, amelyeket országunk vonatkozásában évről-évre, lépésről-lépésre nyersen és leplezetlenül alkotnak felelőtlen nyugati politikusok. A NATO keleti bővítését, és katonai infrastruktúrájának Oroszország határaihoz közelítését értem ezalatt. Jól ismert, hogy mi 30 év alatt elszántan és türelmesen próbáltunk megegyezni a NATO vezető tagállamaival az európai egyenlő és oszthatatlan biztonság elvéről. A javaslatainkra állandóan, vagy cinikus becsapással és hazugsággal, vagy nyomásgyakorlási- és zsarolási kísérletekkel válaszoltak. Mindeközben a NATO minden tiltakozásunk és aggodalmunk ellenére, töretlenül bővíti magát. A katonai gépezete mozgásba van, és – ismétlem – a közvetlen határainkhoz közelít.
Miért történik mindez? Honnan van ez a szemtelen modor a saját exkluzivitás, tévedhetetlenség, „saját magamnak mindent lehet” pozíciójából történő tárgyalás? Honnan jön ez az érdekeinket és teljesen törvényes követeléseinket lenéző, lesajnáló hozzáállás?
A válasz világos, minden érthető és egyértelmű. A Szovjetunió az elmúlt évszázad 80-as éveiben meggyengült, azután pedig teljesen szétesett. Az akkor történtek egész folyamata ma is jó lecke nekünk. Biztosan megmutatja, hogy a hatalom- és akarat paralízise, az első lépés a teljes degradáció és elfelejtetté válás útján. Elég volt némi időre elvesztenünk a magabiztosságunkat, és „ennyi volt”: a világ egyensúlya megtört. Ez pedig odáig vezetett, hogy a korábbi szerződések és megállapodások már gyakorlatilag nem hatályosak.”
Az ukrán háborúba való – akár közvetettnek is minősített – beavatkozása és csapatainak az ún. „előretolt védelmi helyzetbe” történő lopakodó stratégiai előrevonása is a NATO védelmi jellegét erősen megkérdőjelezi. Egy olyan katonai blokk, amelyik földön, vízen, levegőben és az űrben a kornak megfelelő legkorszerűbb haditechnikával, hagyományos és nukleáris támadó fegyverekkel rendelkezik, egyébként sem lehet csupán védelmi jellegű szervezet. A NATO támadó jellegét ma már nehéz palástolni.
Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára 2024.05.31.-én Prágában egy sajtótájékoztatón kijelentette, üdvözli az Ukrajnára vonatkozó korlátozások lazítását, és hogy a szövetséges kormányok vezető diplomatái némi előrelépést értek el az Ukrajnáról folytatott megbeszéléseken. Hozzátette, megállapodtak abban, hogy a NATO-nak nagyobb koordinációs szerepet kell játszania az Ukrajnának nyújtott katonai segélynyújtásban, és a tagországoknak évente legalább negyvenmilliárd eurónyi segélyt, mintegy 43 milliárd dollárt juttatnak „ameddig szükséges”. Mint mondotta, „Ez kiszámíthatóságot adna Ukrajnának a hosszú távú védekezés tervezésében”. A NATO hosszú háborúra készül Oroszország ellen, melyre megkezdte a felkészülést.
Jose Nino író korábban már maga is szépen összefoglalta ezt a jelenséget a Big League Politics számára írt cikkében:
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) elkötelezett amellett, hogy teljesen elfajzott “értékeket” terjesszen külföldön is. Miközben Oroszország láthatóan jelentős eredményeket ér el a NATO által támogatott ukrán erőkkel szemben Kelet-Ukrajnában, a NATO vezetői úgynevezett kardinális erények lufijainak eregetésével igyekeznek elterelni a figyelmet az Oroszország elleni proxy háború szánalmas kudarcáról. Oroszország 2022. február 24-i ukrajnai inváziója óta Jens Stoltenberg NATO-főtitkár feltűnően harsány hangon beszél a NATO értékeiről. Arról tesz kinyilatkoztatásokat, hogy miért kell megbízni ebben az intézményben, akár annak ellenére is, hogy hosszú évtizedek óta egyfolytában csak a bizonytalanságot növeli mindenfelé, ahová “védelmi” fegyvereinek célkeresztjét fordítja – Szerbiától egészen Líbiáig.
Nino emlékeztet minket arra, hogy miért is alapították meg a NATO-t a II. világháború után, 1949-ben. Ennek eredeti célja az volt, hogy ellensúlyozza a Szovjetunió befolyását az európai kontinensen. Aztán a Szovjetunió összeomlása óta a NATO most már arra törekszik, hogy az általa egypólusúnak képzelt és demokratikusnak mondott világot Amerika egyre működésképtelenebb képére és hasonlatosságára alakítsa át. Nem csoda, hanem inkább borzalom hát, hogy beavatkozásaival a Balkántól egészen Afrikáig és tovább mindenfelé csak kárt és felfordulást eredményez.”
„A NATO-t a világ legtöbb nemzete már nem tekinti védelmi szövetségnek. A NATO 1999-ben Jugoszlávia, 2011-ben pedig Líbia ellen indított támadó háborút. Később Afganisztánt szállta meg, de ennek az elhúzódó megszállásnak az eredményeként ez az ország 2021-ben sem lett szabadabb és semmivel sem került jobb helyzetbe, mint amilyenben 20 évvel korábban, még az amerikaiak előtt volt. Sőt sokkal veszélyesebb lett, mivel több milliárd dollár értékű amerikai és nyugati katonai fegyver került tálib terroristák kezébe. De még talán a fentieknél is pusztítóbb hatása van annak a ténynek, a NATO újmarxista kulturális és marxista nonprofit szervezetek egész seregét támogatja. Ezzel pedig olyan értékeket támogat ő maga is, melyek ellentétesek a Bibliában találhatókkal. Elismerik a melegek “házasságát”, azt akarják elérni, hogy egészen a születés pillanatáig meg lehessen ölni a magzatgyermekeket, és még éretlen gyermekekre bíznák azt, hogy Isten és a természet rendelésével szemben ők maguk választhassák meg, melyik nemhez tartoznak. Tehát a NATO is magáévá teszi az ún. ”társadalmi nem” (gender) tanítását, amely azt a célt hangoztatja, hogy fel kell szabadítani a nemi tévelygőket és mentálisan zavarodottakat az őket sújtó “elnyomás” alól. De vajon miért támogatnak olyan eszméket, amelyek ilyen mélyreható rombolást okoznak a társadalmak egészséges nemiségre épülő szerkezetében?
Mert azt nagyon is jól tudják, hogy egyetlen közösség, egyetlen nemzet sem maradhat fenn erkölcsi korlátok és valami olyasféle odaadás nélkül, amelynek jegyében kultikus tiszteletben részesít egy világinál magasabb hatalmat, és ami messze meghaladja a testi ember anyagi-fizikaivalóságát.
Nino ehhez még hozzáteszi: “Az a helyzet, hogy minden olyan országon, amely összefekszik a NATO-val, hamarosan kiütköznek a kevert kultúra, a nemi elkorcsosulás és mindezek nyomán a társadalmi hanyatlás fertőzésének jelei. De talán még ezeknél is veszélyesebb, hogy a NATO egy olyan katonai szövetség, amely a maga bigottan önhitt ideológiájával fenyegető háborút indított a világbéke ellen.“ https://magyarjelen.hu/neto-vabb-nato/
Kondor Katalin a 2024. május 9.-én megjelent „A háború örök” című írásában idézi Orwell egyik megállapítását, mely szerint: „A legelkeserítőbb az egész háborúban talán nem is az, hogy ennyi nyomorúságot kell elszenvednünk, hanem hogy sorsunk pipogya alakok kezében van letéve. Olyan ez, mintha az életed egyetlen sakkjátszmára volna feltéve, és neked szótlanul végig kell nézned a partit anélkül, hogy a hülyébbnél hülyébb lépések kockázatát elhárítanád.” Majd hozzáteszi: „… mi jórészt szótlanul nézzük a partikat, s azzal sem sokan vitatkozunk, miszerint a sorsunk bizony igen gyakran pipogya alakok kezében van.”
Ezzel egyet kell értenünk. Már Jonathan Swift (1667. november 30 – 1745. október 19 Írország) angol születésű ír szatirikus író, esszé- és politikai pamfletíró, az irodalmi Scriblerus Klub tagja, anglikán lelkész szerint: ”Ha egy lángész megjelenik, a buták összefognak ellene!”
Gondoljunk csak Manfred Weber német politikus, az Európai Néppárt frakcióvezetőjének kijelentésére, mely szerint „szükségünk van egy európai atomfegyverre”. Szerinte a sorkötelezettség bevezetése egy köztes lépés, és kijelentette, hogy támogatja az általános kötelező szolgálati év bevezetését. Mi ez, ha nem a béke helyett a háborúra való felkészülést, a háborút támogató buták – a NATO tagállamok, Franciaország, Lengyelország, Nagy-Britannia, Észtország, Litvánia, Finnország és mások – összefogása?
A NATO jelenleg nem védelmi tevékenységet folytat, hanem a nem NATO-tag Ukrajnának minden segítséget megadva, ukrajnai katonák kezébe adott NATO-fegyverekkel és a NATO mindenoldalú biztosításával vívja proxy-háborúját Oroszországgal szemben. Ez nem védelmi tevékenység! A támadó jellegű tevékenységét a „védelem” hamis illúziójára alapozza. A NATO nem egyszer hamis illúzióra építi fel és prognosztizálja az Oroszország általi fenyegetettséget, s arra „válaszul” hozza meg katonai ellenlépéseit azt az illúziót keltve, hogy ő csupán csak védekezik az agresszió ellen. (Emlékezzünk Irak lerohanására, amikor egy vélt, de valójában nem létező veszélyforrásra alapozva „védték” Amerika érdekeit). Ezek a „védelmi” jellegű lépések azonban egyértelműen támadó tevékenységet rejtenek magukban. A NATO megmutatta igazi arcát: nem demokratikus és nem védelmi jellegű katonai szervezet. Különösen annak fényében kétséges a védelmi jellege, hogy a NATO és annak vezető állama az USA, az „Oroszország nem győzhet” elvnek megfelelően, most már szinte nyíltan is kiteríti lapjait. Ma már egyértelműen kiderült, hogy a VSZ megszűnésekor ki ellen maradt fenn a NATO. A NATO a területén kívüli tevékenységre készül, ami nem a védelmi jellegét erősíti. Ez az Ukrajnát támogató hadművelet NATO misszióként került be a közbeszédbe.
A The Telegraph brit lap szerint a NATO arra készül, hogy két évtizeden belül konfrontáció alakulhat ki a NATO és Oroszország között – Európában. A szövetség legfelsőbb vezetőinek figyelmeztetése szerint a nyugati kormányoknak fel kell készülniük egy Oroszországgal való konfliktusra a következő két évtizedben. Az erre vonatkozó stratégiai döntés megszületett. A háború megvívása érdekében a NATO több „szárazföldi folyosót” tervez, hogy az amerikai csapatokat és páncélosokat előre megtervezett útvonalakon a frontvonalhoz szállíthassa egy Oroszországgal vívott nagy európai szárazföldi háború esetén. A Hollandia rotterdami kikötőjében kirakott csapatokat és haditechnikát vonattal Németországon keresztül Lengyelországba szállítanák. Ha a Hollandiából belépő NATO-erőket orosz bombázás éri, vagy észak-európai kikötőket semmisítenek meg, akkor a csapatok kirakását az olaszországi, görögországi és törökországi kikötőkből juttatnák el a háborús hadszíntér közelébe. kinyilatkoztatva, háborúra készül Oroszországgal szemben. Ezt nevezhetnénk egy agresszió elleni védelemre való felkészülésnek is. Már csak az a kérdés, hogy ki és mivel váltja ki az agressziót, amikor a diplomácia valamennyi eszköze kimerül és a problémák megoldását a fegyverek veszik át? Láttuk ezeket a „vörös vonalakat”, a diplomáciai eszközök kimerülését, amikor a fegyvereké lett a végső szó. A veszély éppen ebben van: egy agressziót ki lehet kényszeríteni az ellenfélből, hogy aztán agresszorként megbélyegezve megalapozzuk az ellenük való katonai művelet jogosságát! Stoltenberg, a NATO főtitkára a júniusi csúcson tervezett, az „Ukrajnának nyújtandó támogató művelet” megszervezéséről és gyakorlati lebonyolításának koordinálásáról, az ukrán háború hosszantartó fenntartásáról beszélt.
Ez lenne a NATO által hirdetett alapelv, mely szerint a „NATO politikai célja a demokratikus értékek előmozdítása, valamint a problémák megoldása, a bizalomépítés és hosszú távon a konfliktusok megelőzése”? Ez jelenti a konfliktusok hosszú távon történő megelőzését? Hol vannak azok a diplomáciai eszközök, amelyekkel megelőzhető lehetne a további vérontás Ukrajnában? A hírek, tudósítások, egyes politikusok felelőtlen életellenes nyilatkozatai nem a tűzszünetről, nem a gyors békés rendezésről, hanem a háború hosszú távon való életben tartásáról szólnak.
A világháborús veszély az USA, az EU és a NATO által képviselt elvek egyetlen koncentrált mondatába van bekódolva: „Oroszország nem győzhet, Ukrajna nem veszíthet”. Ebben a NATO támadó jellege világosan kirajzolódik. Ukrajna egymaga még nyugati segítséggel sem képes legyőzni Oroszországot. Az ukrán katonák is egyszer csak „elfogynak”. Ezt jól tudja a NATO, és azt is, hogy amennyiben továbbra is ragaszkodnak elveikhez, akkor előbb-utóbb katonai segítséget kell nyújtania Ukrajnának ahhoz, hogy Oroszország ne győzhessen. Oroszország pedig amennyiben a NATO által közvetlenül támogatott Ukrajnával szembeni háborúban vesztésre áll, beveti a harcászati atomfegyvert, amely olyan láncreakciót indít be, amely a harmadik, termonukleáris világháborúhoz vezet. Erre a támadó katonai műveletre készül a NATO.
A NATO „az 5. cikk szerinti válságkezelési műveletek” címszó alatt ellentmondásos módon említi „a NATO által az 5. cikk hatálya alá nem tartozó helyzetben végrehajtott összes katonai műveletet”, többek között a „Béketeremtést”, amelyet akár „egy szuverén kormány meghívására hajtanak végre a katonai erők”, amely „a konfliktus kezdete után végzett diplomáciai tevékenységet öleli fel, amelynek célja a tűzszünet vagy a gyors békés rendezés”.
Ezek a NATO országok határain kívüli tevékenységeket ölel fel, amely véletlenül sem mondható kollektív védelemnek! Ha nem védelem, akkor vajon mi más lehetne? Támadó jellegét az Európában Jugoszlávia ellen indított NATO-hadműveletek ékesen bizonyítják. NATO-hadműveletek keretében került végrehajtásra a Bosznia területén tartózkodó szerb katonai erők elleni légicsapások hadművelete (Deliberate Force hadművelet, 1995. augusztus 30.–szeptember 20), Szerbia és Montenegro ellen indított légi hadművelete (Allied Force hadművelet, 1999. március 24. – június 10) és más fegyveres beavatkozás. Jugoszlávia bombázása, az „Allied Force” hadművelet, a NATO egyik légi hadművelete volt a délszláv háborút követő koszovói háború idején, a jugoszláv haderő ellen abból a célból, hogy a jugoszláv haderőket Koszovóból kivonásra kikényszerítsék. Ez volt a második nagyobb koalíciós hadművelet a NATO történetében, az 1995 őszi Deliberate Force hadműveletet követően. Nehezen lehetne ezeket a NATO műveleteket védelmi jellegűnek beállítani! Ahová az USA és az általa irányított NATO beavatkozott (pl. Irak, Líbia, Szíria, Afganisztán, stb), ott vér, emberáldozatok, gazdasági és társadalmi összeomlás és káosz maradt. Emlékezzünk Madeleine Albright, az Egyesült Államok Szerbia megtámadásakor regnáló külügyminiszter nyilatkozatára, mely szerint: „Ha erőszakot kell alkalmaznunk, az azért van, mert mi vagyunk Amerika. Mi vagyunk a nélkülözhetetlen nemzet. Magasan állunk. Mi messzebbre látunk a jövőbe.”
Magyarországon a józan gondolkodású szuverenisták és konzervatívok – az ellenzék bizonyítottan háborúpárti szemléletével ellentétben – kiállnak a béke mellett, a háború kiterjedése ellen, annak azonnali befejezése mellett. Európában ma Magyarország a béke szigete. Történelmünk során nem egyszer álltunk a vártán és védtük meg a nyugati civilizációt a betolakodókkal szemben.
Th. Roosevelt (1858-1919), az Egyesült Államok elnöke, 1910-ben Magyarországon mondta:
„Az egész civilizált világ adósa Magyarországnak az ő múltjáért. Amidőn Amerika még Európa méhében leledzett, Magyarország gátolta meg a barbárok terjeszkedését, Magyarország őrizte a civilizált világ biztonságát. Nincs fényesebb történelem, mint a magyar nemzeté.”
A történelem ismétli önmagát. Ma az európai civilizáció megőrzésének letéteményese és a béke elkötelezett és következetes harcosa Magyarország. Európában és a Közel-Keleten dúló háborúk befejezésére, az eszkaláció megfékezésére irányuló töretlen békepolitikánkkal tudunk hozzájárulni a nyugati civilizációt és az emberiséget elpusztító világégés megakadályozásához és a háborús pszichózis mérsékléséhez.
Budapest, 2024. 06. 014.
A szerző: ny. egy. docens
Views: 23
