Dr. Bobula Ida magyar történész, író, egyetemi tanár (1900-1981), a Magyar Királyi Pázmány Péter
Tudományegyetemen szerezte meg történész diplomáját 1923-ban, kitűnő eredménnyel és summa cum laude avatták doktorrá. Ő volt az első nő, aki Magyarországon egyetemi magántanári képesítést nyert. Badiny Jós Ferenc mellett Dr. Bobula Ida nemzetközileg is a legismertebb kutatója, hirdetője a sumír-magyar nyelvrokonság kérdésének. Sorsának alakulását a történelemi, és politikai változások befolyásolták, mint sok kortársának. 1947-ben emigrált Amerikába. Ennyi idő múltán is átérezhető, mit jelenthetett a trianoni területi elcsatolás önkényessége, milyen drámaian alakulhattak életek, sorsok ennek következtében. Ezt Ő maga írta meg a leghitelesebben, az alábbiakban olvasható. Személyes életrajza is megismerhető a csatolt forrásból részletesen, ezért én inkább arról mesélek, hogy mikor és milyen körülmények között találkoztam először a nevével.
Személyes, gyermekkori emlékeim szerint nevét Dr. Oláh Béla bácsitól hallottam először, aki szüleim baráti köréhez tartozott. A jogi diploma az 1950-es, 60-as években nem volt a legjobb ajánlólevél, azaz nem lehetett megélni belőle. De élni, boldogulni kellett, ezért ki fizikai erejét használta, ki szellemi képességeit a túlélés érdekében. Az 1960-as években Dr. Oláh Béla idős, nehezen mozgó, bottal járó, testes, szemüveges ember volt. Európai műveltségét, nyelvtudását hasznosítva tanítványai voltak, akik heti rendszerességgel eljártak hozzá. Gondolom ezt szerény órabér fejében vállalta. Ő tartott kapcsolatot levelezés útján, az akkor már amerikai emigrációban élő Dr. Bobula Idával.
Ő fordította le magyarra az angolnyelvű cikkeket, melyeket Bobula Ida küldött. Az akkori levelezés nem volt túl gyors és egyszerű,- ma már szinte hihetetlen az internet korában, – de egy légipostai levélváltás egy hónapnál is hosszabb időt igényelt (és amíg az Andrássy út 60-ban is elolvasták!: a szerk.)! A híradások a sumír-magyar nyelvrokonság témakörében zajlottak akkoriban, ezeket a leveleket mindig nagy izgalommal várta Béla bácsi és értelmiségi baráti köre. Abban az ingerszegény időszakban ez igazi kulturális csemege volt, elindult az izgatott nyelvészkedés, s mi gyerekek félfüllel figyeltük, hallgattuk beszélgetésüket. Emlékszem ebben az időben kaptunk ajándékba testvéremmel egy élénk, játékos kis fekete pulikutya-kölyköt,- nagy örömünkre,- aki ennek hatására kapta a Sumi nevet.
Béla bácsi Árpádföldön élt albérletben, aki fekvő beteg feleségét is ápolta, egy szobában laktak, amihez a társbérlőkkel közös konyha és fürdőszoba-használat is tartozott. A világos szoba egyik sarkában könyvtár és nagy íróasztal volt, a másik fele hálószobaként funkcionált. Eleinte ide jártak a tanítványok, de emlékszem később, miután feleségét elveszitette, egy homokbányában éjjeliőr állást vállalt, akkor ide is mehettünk az őrbódéba. Okos, szellemes ember volt, mindenben tudott nekünk kisdiákoknak segíteni, jól és türelmesen magyarázott, szerettünk hozzá járni, figyelt ránk, bíztatott, dicsért, de néha korholt is. Jobb volt, mint a „ napközis „foglalkozás, pedig még házi feladatot is kaptunk tőle, amit mindig számon kért és ellenőrzött.
Ezek voltak a múló időn átszűrt emlékeim. Nincs már senki, akitől kérdezhetnék. Sok-sok évre rá, amikor kezembe került Dr. Bobula Ida: A magyar nép eredete és más rövidebb tanulmányai című kötete magyarul,- eredetileg 1966-ban Amerikában jelent meg, gazdag képanyaggal, a Danubian Reserch Center kiadásában, később Mexikóban, spanyol nyelven is – ekkor döbbentem rá, hogy kitűnő történészünk, több társához hasonlóan, a magyar tudományos élet számkivetettjei lettek, itthon a nevüket is elhallgatták, kitartó munkájukat magányosan, hazájuktól távol voltak kénytelen végezni, ennek ellenére halálukig magyarok maradtak. Azokat a tudósokat, akik a hivatalosan erőltetett finn-magyar nyelvrokonságon kívül szerettek volna vizsgálódni, ellehetetlenítették, gúny tárgyává tették.
Ebben a kötetben leltem rá a következő levélre, ami megrázó korrajz, ismerjék meg!
Dr.BOBULA IDA
Gaffney, 1969.V. 21.
Kedves Szerkesztőnk:
Adatokat kért édesanyámról, hogy írhasson róla. Az adatok a gyászjelentésben vannak és nem sokat mondanak. Legfeljebb annyit, hogy elment egy asszony, aki közel egy század magyar történelmének tanúja volt és eltemettük Amerikában.
Most azon gondolkodom, megszólaltassam- e a tanukat arról, hogy valamikor világszép asszony volt? Hogy jó volt, hű volt, kivételesen derűs és kedves volt, bajban erős, veszedelemben nyugodt? Hogy csodálatos bátorsággal nézett szembe a halállal is mindvégig? Inkább a magam ezer meg ezer emléke közül fogok egyet idézni.
1919. Még otthon voltunk, együtt a felvidéki házunkban, amit apám épített a Vág völgyének egy kiugró sziklájára. Az a ház megfagyott zene volt, egy építész ihletett alkotása szerelmes asszonya számára: Saskő. Még ott voltunk, de körülöttünk felfordult a világ, az első világháború elveszett, bejöttek a csehek…
Apám az amerikai térképeket nézegette.” Nehéz idők jönnek” – mondta nekem. – „Itt végig fogjuk verekedni a dolgot és ha minden elveszett, elmegyünk Amerikába. Ott is magyarok maradunk.” Körénk kerekedett Csehszlovákia. Liptószentmiklóson a régi főispán hivatalában új zsupán intézkedett. Meglepett minket, hogy a zsupán meglátogatta apámat és sokáig beszélgettek. Miután elment, ebédhez ültünk. Anyám tette fel a mindnyájunkban feszülő kérdést:
„Mit akart a zsupán?”
„Nagyon barátságos volt” – válaszolta apám, nyájasan kanalazva a levest. „Megcsodálta a régi cserépeket a kandallón, meg a függönyöket, – konstatálta, hogy ez mind szlovák népművészet. „Hiszen a Bobulák Lengyelországból jöttek, a nagy szláv testvériségből” és mert tudta, hogy apám, az idősebb Bobula János építész, annak idején népszerű magyarbarát szlovák újságot szerkesztett, még azt is mondta: „a magyarok ideje lejárt, most a szlávok kora következik”. Elmondta, hogy a fiatal köztársaság most rendezkedik be és nincs elegendő emberük, aki több nyugati nyelvet is beszél, akinek külföldi összeköttetéseik vannak. Megkérdezett, hogy nem akarnék e állami szolgálatba lépni, külügyi szolgálatba?”
Anyám, hugom, öcsém és én megdermedve hallgattuk. Rettenetes volt. Apám sietve beszélt tovább: „Gondoljátok csak meg, mi minden járna ezzel? Diplomata élet valamelyik nyugati fővárosban, nagyúri kellemes, gondtalan élet. A legjobb társaság. Mit jelenthetne ez a lányoknak, Jánosnak? Mit gondoltok, igent mondjak?” Négyen egyszerre, együtt kiáltottunk: NEM!
Apám szomorkásan mosolygott. „Nyugodjatok meg, már nemet mondtam. De ezért fizetni fogok és ti mind velem együtt. Jólesik tudnom, hogy ezt velem együtt vállaljátok.”
„Vállaljuk!” – mondta anyám.
A fizetséget aztán könyörtelenül behajtotta a sors. Menekülnünk kellett, mindenünk elveszett.
Apám akciót és légiót szervezett, komoly lengyel segítséggel a Felvidék visszaszerzésére. A magyar kormány ezt hallgatólag jóváhagyta. De a kormányzat változott és az új kormány az akció leszerelését követelte. Apám 52 éves korában, agyvérzésben meghalt. Mikor virrasztottam felette, a budapesti hotelszobában, tudtam, hogy most fizetünk. Vállaltuk volt!
Mindkét testvérem idő előtt, fiatalon halt meg. Ketten maradtunk anyámmal. Ő most fizette az utolsó részletét, mikor közel félévszázados hősiesen viselt özvegység után, szeretett unokáitól kegyetlenül távol, az amerikai kórházi ágyon kilehelte lelkét. Elfáradt, hazavágyó tagjait letettük a délkarolinai vörös agyagba. Hanem a lelke hiszem, hogy elment a sötétségből a világosságba, a fájdalomból az örömbe, a földi életből az örök életbe. Hiszem, hogy megtalálta párját és most együtt vannak. Annál, aki a halálig híveknek ígérte az élet koronáját.
Lejegyezte: Barna Beatrix újságíró, 2020. augusztus 15
Forrás: Dr. Bobula Ida: A magyar nép eredete (Origin of the Hungarian Nation) és más rövidebb tanulmányai
Angolból fordította, az Előszót írta: Dr. Oláh Béla
Szerkesztette: Babinecz László
Kiadó: Anahita – Ninti – 2000
Bővebben, Friedrich Klára tanulmánya:
https://www.rovasirasforrai.hu/Forditasok/Bobula/BOBULA%20IDA-elete-es-munkassaga__KIEGESZITETT.pdf
Hogyne volna!
Mindíg izgalommal várom, Barna Beatrix gondolatait, megosztásait.
Most, hogy olvasom a lap alján, hogy „szerkesztette Babinecz László, (Anahita) még inkább öröm a számomra Barna Beatrix írása.
Bobula Ida múlhatatlanul értékes, egy egyre szűkülő közösség számára, már csak visszaigazolás.
Ami ennél sokkal, de sokkal fontosabb lenne, az a fiatalok, egymást már kevésbé megismerő sokaságának okulása volna.
Ez talán nem is a könyv, hanem a szó!
A családi hagyományok, a történelmünk tisztelete, (nekem) unokáim tanítása egy rohanó, individualista világban.
Talán a hangos könyv!
Csak Isten segítsen meg bennünket, hogy életünk ne legyen hiába való.
PL
Kedves Petráss László!
Köszönöm figyelmét. Sajnos sokat mondani Dr. Babinecz Lászlóról nem tudok, ezt találtam róla a neten, egy gyászjelentés, ebben sok minden benne van- (Mondaná
Bobula Ida!)- sok könyv szerzője, szerkesztője, könyvei az Antikváriumokban nem kapható jelenleg, csak előjegyezhető:
https://dspace.oszk.hu/handle/20.500.12346/313117#
(A Gyászjelentésre kattintva lehet nagyítani, olvasni.)
Az emlékeket valóban jó megőrizni, és még jobb tovább adni!
Szívélyes üdvözlettel!