Dr. Mészáros Gyula: A világháború a kertek alatt kopogtat

Hidegháborútól a forró háborúig

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
(Kölcsey Ferenc: HIMNUSZ)

A Pallas Athéné Geopolitikai Kutatóintézet által 2018. június 6.-án közzétett „A világ 2035-ben: geopolitikai előrejelzés” címmel készült tanulmány¹ szerint a szakértők a politikai kilátásokat illetően konfliktusokkal terhes, többpólusú világrendre figyelmeztetnek, amelyben a nemzetközi intézményeknek csak korlátozottabb szerep jut. A geopolitikai egyensúly tekintetében az „előrejelzések meglehetősen borúlátók a geopolitikai egyensúly 2035-ig bekövetkező elmozdulását illetően. Lényegében azt állítják, hogy a világnak hegemón hatalom nélküli életre kell berendezkednie. Valószínűleg többpólusú világrend alakul ki, amelyben nagyobb mozgásteret kapnak a regionális hatalmak (azaz Oroszország, Brazília, India). Ez nagyobb versenyhez és több államközi konfliktushoz vezethet”.

A geopolitikai előrejelzés szerint „2035-ben, nagyfokú bizonytalansággal találjuk magunkat szembe. Nem csak lehetetlen minden lehetséges tényezőt figyelembe venni, de az ún. „fekete hattyú” események esélye is fennáll. A „fekete hattyút” úgy definiálhatjuk, mint kiszámíthatatlan és előre nem látható, gyakran rendkívüli következményekkel járó eseményeket, melyek bekövetkezése esetén a többi előrejelzés, prognózis érvényét veszti. Ebben az értelemben a „fekete hattyúk” lehatárolják jóslataink érvényességét. A vizsgált előrejelzésekben olyan példákat találunk potenciális „fekete hattyúkra”, mint például Kína demokratikus átalakulása, a klímaváltozás felgyorsulása, nyílt nukleáris háború, az eurozóna hirtelen összeomlása, világméretű járvány kirobbanása.

A tanulmány azt a következtetést vonja le, hogy „Összességében a legtöbb geopolitikai előrejelzés pesszimista a politikai fejleményeket illetően, de optimista a gazdasági növekedés vonatkozásában. A politika terén többpólusú, konfliktusokkal terhes világot festenek elénk, amelyben a nemzetközi intézményeknek csak korlátozott szerepük van. Legalább a 2030-as évekig a gazdaság és demográfia fő motorjai a fejlődő országok (különösen az ázsiai-csendes-óceániai térségben) lesznek”.

Napjainkban a fenti geopolitikai helyzet tanúi lehetünk. A világ elindult az egypólusú világrend, a hegemón hatalom nélküli élet, a többpólusú világrend felé. A politikai-gazdasági-katonai erőcentrum kezd átbillenni Dél-Kelet Ázsiára, melyben meghatározó szerepet játszik Kína, India, Indonézia. Kiéleződtek az ellentétek az Egyesült Államok és Kína, az Egyesült Államok és Oroszország között. A geopolitikai egyensúly megbomlott, amelyet látványosan az európai régióban érzékelhetünk. Ez végül is az orosz ukrán fegyveres konfliktusban csúcsosodott ki. A „fekete hattyúk” valójában is kísértenek: a világméretű járvány bekövetkezett. Az eurozóna összeomlása – amennyiben az EU politikai irányvonala változatlan marad – előre prognosztizálható. Az elmúlt hónapokban az Egyesült Államok és egyes európai államok felelős vezetőinek politikai és katonai megnyilatkozásai pedig arra utalnak, hogy a nyílt nukleáris háború a küszöbön áll.

Miképpen jutottunk el a hidegháború befejezésétől az új hidegháborúig és a „forró háború” küszöbéig?

Az idevezető utat a rendszerváltást követő és napjainkig terjedő kedvezőtlen események kövezték ki. A rendszerváltás alapjaiban írta át az addigi realitásokat és új nagyhatalmi biztonsági rendszer körvonalai rajzolódtak ki. 

1989. december 2. és 3. között a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetője Genf és Reykjavík után Máltán, a Makszim Gorkij utasszállító hajón történt megbeszélése során Bush és Gorbacsov bejelentette: egyetértenek abban, hogy a hidegháborús megosztottság korát fel kell számolni. A rendszerváltoztató közép-európai államokat mindketten támogatásukról biztosították és megegyeztek abban, hogy 1990 júniusáig aláírják a stratégiai fegyverek korlátozásáról szóló szerződést (START), 1990 végéig pedig a hagyományos fegyverekről szóló megállapodást, továbbá a vegyi fegyverek globális betiltása érdekében is lépéseket tesznek. Gorbacsov és Bush máltai találkozója véget vetett a hidegháborúnak. Genagyij Geraszimov szovjet kormányszóvivő 1989. december 3.-án bejelentette: „a hidegháború ma, 12 óra 45 perckor véget ért”. Az Európát négy évtizedre gúzsba kötő és megosztó „jaltai világrend” véget ért. A két vezető hatalom és szövetségeseik felismerték, hogy a biztonság csak egyenlő, kölcsönös és oszthatatlan lehet. (Ma már ezt mindenki elfelejtette). Egyetértettek abban is, hogy 1990-ben a hagyományos fegyverek csökkentéséről magas szintű egyezményt írjanak alá. Gorbacsov felvetette a katonai doktrínák korszerűsítésének kérdését is. Mint mondta, „a VSZ már megváltoztatta a magáét az elégséges védelem koncepció szellemében, és a struktúrája is változóban van. Az USA és a NATO azonban már 20 éve a >gyors reagálás< alapján áll, amely az ötödik napon előirányozza a nukleáris fegyverek alkalmazását. Itt lenne már az ideje annak, hogy a nyugatiak is változtassanak.” Ez azonban a mai napig sem következett be.

A szovjet csapatok elhagyták a volt szocialista országok területét azzal – a szóban és kézfogással mintegy tíz állam vezetőjével kötött– megállapodással, hogy a nyugati NATO tagországok egy centiméterrel sem terjeszkednek keleti irányba. Az európai unió vezetői azonban ezt az ígéretüket nem tartották be. A nagyhatalmak egymás közti erőviszonyai lényegesen megváltoztak. Reagan és Gorbacsov 1990. január elsejei újévi üzenetükben kijelentették: nincsenek ellenségeink, a NATO és VSZ egyidejűleg fog megszűnni.

A szovjet csapatok Európából történő teljes kivonásával Magyarország és a szocialista országok visszanyerték állami szuverenitásukat, és az európai demokrácia útjára lépett. Feloszlott a KGST és a Varsói Szerződés (1991.07.01), vele együtt annak katonai szervezete, az Egyesített Fegyveres Erők Főparancsnoksága.

1991 áprilisa és 1992 márciusa között felbomlott a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság. 1993. január 1.-én megszűnt a csehszlovák állam, létrejött a Cseh Köztársaság és az önálló Szlovák Köztársaság. Európában létrejött az egyesült Németország, amely a NATO tagjaként megváltoztatta az európai erőviszonyokat. A nemzetközi színtéren egyetlen globális nagyhatalom, az Egyesült Államok maradt, amely beavatkozott a jugoszláv belháborúba. A Szovjetunió felbomlásával (1991. december 31) megszűnt a Szovjetunió közép-európai dominanciája. A bipoláris világrendszer „egyoldalúvá” vált. A bipoláris világrendszert felváltotta az egypólusú világrendszer, melynek vezető hatalma az Amerikai Egyesült Államok lett.

Szovjet csapatok kivonását követően a volt szocialista országok a két szuperhatalom közötti hatalmi és biztonságpolitikai vákuumba kerültek (1999-91). Az egyoldalú hegemóniára törekvő Egyesült Államok ezt a biztonságpolitikai vákuumot a keleti térnyerésre, az érdekszférájuk volt szocialista országokra történő kiterjesztésére használta fel, melynek eszközét a NATO képezte. A Varsói Szerződés megszűnését követően a NATO nem szűnt meg, hanem „történelmi vérszemet” kapott a túlélésére. Fennmaradásának (túlélésének) érdekében kereste helyét, szerepét és feladatait az új történelmi helyzetben. Fennmaradását újabb geopolitikai célok elérésére használta fel. Ebben a volt szocialista országok vezetői segítő partnerként léptek fel.

A Für Lajos által képviselt – Antall József miniszterelnök elképzeléseivel szöges ellentétben lévő – katonai blokkon kívüliség, a „katonai blokk-semlegesség”, szerény megítélésem, sőt meggyőződésem szerint geostratégiai jelentőségű gondolat volt abban az időben. A volt szocialista országokban azonban nem volt olyan stratégiai előrelátással rendelkező nagyformátumú államfő, aki felismerte volna ennek jelentőségét. Geostratégiai jelentősége akkor érvényesülhetett volna igazán, ha az ún. „Köztes Európa”, másként szólva, Közép-Kelet-Európa államai, Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Magyarország, Románia és Bulgária egységes katona-politikai és stratégiai elvek mentén egyezségre jutott volna, és mindnyájan a katonai blokk-semlegességet választották volna. Ez lehetőséget adott volna egy több száz kilométer szélességű, és az Északi tengertől a Fekete tengerig terjedő mintegy másfélezer km észak-dél irányú, a „Köztes-Európa” területén húzódó katonai blokk-semleges zóna létrehozására, amely a két katonailag jelentős erőt képviselő nagyhatalmat, a Szovjetuniót (Oroszországot), illetve a Nyugat-Európai államok területén állomásozó NATO katonai erőit elválasztotta volna egymástól, ez által növelve a „zóna országainak” biztonságát. Ez jobban szolgálta volna az európai régió katonai biztonságát, mint egy újabb katonai blokkba való tömörülés. Megakadályozta volna a NATO erők keleti terjeszkedését és annak a helyzetnek a kialakulását, amely potenciálisan az orosz-ukrán fegyveres konfliktus (hadüzenet nélküli háború) kitöréséhez vezetett. A közép-kelet-európai államok NATO-hoz való elkötelezettsége és területének átadása lehetővé tette a nyugat-európai egyesített fegyveres erők „lopakodó” stratégiai előrevonását Oroszország határaihoz. Ennek a véleményemnek már a rendszerváltás időszakában is hangot adtam. Ma már egyértelműen látható, hogy az ukrán Majdan, Ukrajna militarizálása, az orosz-ukrán hadüzenet nélküli háború kitörése a volt szocialista országok NATO-ba való belépésének rovására írható fel. Az ukrán háború szimbolikusan ekkor kezdődött!

1991 februárjában megtartott budapesti ülésen Besszmertnih szovjet külügyminiszter is közölte, hogy „jóllehet Moszkva beleegyezett a Varsói Szerződés feloszlatásába, nem tűri el, hogy ezek az országok akár az Európai Közösséghez (EK), akár a NATO-hoz csatlakozzanak”. A történelem ismételte önmagát. Oroszország is hasonló igényeket támasztott Ukrajnával szemben. Ezek az elvárások azonban egyik esetben sem teljesültek.

A volt szocialista országok a katonai blokk-semlegesség helyett a NATO-tagságot választották. Ezzel potenciálisan átadták a területüket a NATO-nak és lehetőséget adtak a NATO erői számára, hogy a „szovjet fenyegetés ellensúlyozására” – a Gorbacsovnak és más nyugati országok vezetőinek ígéretei ellenére – lopakodó stratégiai előrevonást hajtsanak végre Oroszország határainak közvetlen közelébe az ún. „előretolt védelmi helyzet” létrehozására. Ez indította be azt a láncreakciót, ami az orosz biztonságérzet negatívan befolyásoló „véres vonalak” átlépését tette lehetővé a NATO fegyveres erői számára. Ukrajna amerikai érdekszférába történő befolyását célzó Majdani események 2014-ben, majd ennek ellenlépéseként a Krím félszigetnek az Oroszország stratégiai érdekeit biztosító szevasztopoli haditengerészeti bázis megtartása érdekében történő elcsatolása csak növelte az USA és Oroszország, Ukrajna és Oroszország közötti ellentéteket. Oroszország szemszögéből az „előretolt védelmi helyzet” az ellene tervezett háborúban a NATO erők „megindulási körletét” jelentette, Ukrajna területét pedig „hídfőállásként”, a háborúra való felkészülésként értékelte. A „véres vonalak” átlépése miatt Oroszország nem egy esetben figyelmeztette az Egyesült Államokat és az általa irányított NATO-t, mindhiába. Mindkettő Minszki megállapodás azt a célt szolgálta csupán, hogy az USA és a Nyugat fel tudja készíteni Ukrajnát az Oroszországgal szembeni háborúra. Ukrajna USA érdekszférába való bevonása és hídfőként való használatának lehetősége a végsőkig kiélezte az Egyesült Államok és Oroszország közötti feszültségeket.
Sok-sok „vörös vonal” átlépését követően, 2021 decemberében az orosz fél javaslatot tett a régió biztonsági egyensúlyának helyreállítására, amit az USA és a Nyugat lesöpört a tárgyalóasztalról. A diplomácia lehetőségei kimerültek, Oroszországot sarokba szorították. A (hadüzenet nélküli) háborúra Ukrajnát 8 éven át készítették fel, amelynek valós gyakorlótere az élettel telt Donyeck és Luganszk környéki szakadár területek voltak. 2022. február 24.-én, az orosz elnök utolsó, a hajnali órákban nyilvánosan elmondott figyelmeztető beszédét követően a fegyveres erőszak bekövetkezett.

Jeffrey D. Sachs, a neves Columbia Egyetem professzora nagy feltűnést keltő cikkében a jelenlegi ukrán helyzetről kifejtette, hogy elsősorban Amerika a hibás azért, hogy a helyzet idáig eszkalálódott. Sachs szerint a nyugati hatalmak hazudtak először a szovjeteknek (hogy a NATO csapatok egy centit sem fognak kelet felé terjeszkedni), majd az oroszoknak is, miközben a folyamatos NATO-bővítéssel, a közel-keleti hadjáratokkal és a fekete-tengeri terjeszkedéssel provokálták az oroszokat. Szerinte az amerikai külpolitika Kína és Oroszország irányába is provokatív volt az elmúlt évek során. Mint mondta, párbeszédre lett volna szükség akkor, amikor Vlagyimir Putyin arról beszélt, hogy a NATO-nak nem lenne szabad Grúziába és Ukrajnába terjeszkednie. Az orosz elnök ráadásul felajánlotta, hogy tárgyalna, Joe Biden viszont azt mondta, hogy erről szó sem lehet. A NATO egy védelmi szövetség volt a Szovjetunió ellen, ami ma már nem is létezik. Ennek ellenére tovább bővül, ráadásul a Fekete-tengerig. Erre Oroszország azt mondta, hogy ezt nem engedhetik meg.

Luiz Inácio Lula da Silva, Brazília elnökének véleménye szerint „Putyinnak nem kellett volna lerohannia Ukrajnát. De nem csak Putyin bűnös. Az USA és az EU is bűnösök” – mondta az elnökjelölt. Hozzátette, ha a háború oka Ukrajna NATO-tagságának a lebegtetése volt, egyszerűen csak ki kellett volna mondani, hogy Ukrajna nem lesz NATO-tag, és ma nem lenne probléma. Ehelyett a Nyugat nem tárgyalt érdemben az oroszokkal a háború előtt, márpedig „a békéhez türelem kell”, és „a párbeszéd csak akkor működik, ha komolyan veszik” – vélekedett a brazil elnök. Az amerikai elnök háborús politikáját illetően kimondta, hogy Biden megakadályozhatta volna a háborút ahelyett, hogy felszította volna. Szerinte Ukrajna NATO-tagságáról amerikai-orosz tárgyalásra lett volna szükség: „Biden azt mondhatta volna, hogy még beszélünk erről egy kicsit, és nem akarjuk Ukrajnát a NATO-ban, pont. Ez nem engedmény.” Rendkívül éles kritikát fogalmazott meg Volodimir Zelenszkij ukrán elnökről is azzal kapcsolatosan, hogy neki nem a nyugati országok perlementjeiben kellene kampányt folytatnia. Szerinte „ez a pasas annyira felelős a háborúért, mint Putyin”, Lula úgy látja, az ukrán elnök „akarta a háborút, mert ha nem akarta volna, egy kicsit többet tárgyalt volna”. 

A több mint két éve tartó (hadüzenet nélküli) háborúban az Egyesült Államok és NATO, mintegy 40 ország támogatásával, amerikai és NATO fegyverrendszerek alkalmazásával, a kibertér Ukrajna rendelkezésére bocsájtásával, ukrán földön és ukrán katonák vérével vív proxy-háborút Oroszország ellen a globálstratégiai, politikai, gazdasági és katonai érdekeinek az érvényesítése érdekében. A háborús stratégia lényege: „Oroszország nem győzhet! Ukrajnát az utolsó katonájáig támogatni kell!” Ez téves stratégiai elképzelés! Egy kizárólag hagyományos fegyverekkel rendelkező ország egy atomhatalom ellen nem nyerhet!

Douglas Mac Gregor nyugállományú ezredes, a The American Conservative vezető munkatársa, a Trump-kormányzat védelmi miniszterének korábbi tanácsadója szerint „Washington karthágói békéje ütközik a valósággal, a Biden-kormányzat nem hajlandó elmondani az amerikai népnek az igazságot, azt, hogy Ukrajna nem győztes és nem nyeri meg ezt a háborút.” Véleménye szerint a Biden-kormányzat ismételten „elköveti azt a demokratikus társadalomban megbocsáthatatlan bűnt, hogy nem hajlandó elmondani az amerikai népnek az igazságot: a nyugati média népszerű „ukrán győzelem” narratívájával ellentétben – blokkolva minden ennek ellentmondó információt –, Ukrajna nem győztes és nem is fog győzni ebben a háborúban”.

A fegyverek egyre kisebb mennyiségben érkeznek be az ukrán frontra. Az nyugat-európai országok a fegyverraktáraikat csaknem kiürítették. A harcoló ukrán katonák is egyre fogynak nem csak a fronton, a harcmezőn, de a mobilizálhatók létszámában is. Oroszország mind gazdaságilag, mind katonailag – Ukrajna összehangolt támogatása és az ellene foganatosított szankciók ellenére – nem hátrált meg. Amerikai és nyugati katonai szakértők véleménye szerint Ukrajna ebben a háborúban nem győzhet! Ezt érzékelve, az utóbbi időkben az Ukrajnát támogató erők egyre nyíltabban hangoztatják az európai országok, sőt a NATO erők katonáinak bevetését az ukrajnai háborúba.

A háború eszkalálódása mára olyan szintre jutott, hogy reális annak a veszélye, hogy harcászati nukleáris atomeszközök bevetésére is sor kerülhet. Ez pedig láncreakciót indíthatna el, ami egyenes út a termonukleáris világháborúhoz. Egy nagy háborúra való felkészülés körvonalazódik az egyes politikai és katonai vezetők felelőtlen kinyilatkoztatásaiban. A nagy háborúra való felkészülés jelei egyre nyilvánvalóbb. A NATO északi és déli szárnyának jelentős megerősítése céljából amerikai és NATO erőket telepítenek Lengyelországba, a Balti tenger térségébe, valamint Romániába. Egyre fokozódik a fegyverkezési hajsza. Az atomfegyverrel való riogatás napi szinten a közbeszéd tárgya.

Ma már az orosz-ukrán (hadüzenet nélküli) háború nem csak az USA és Oroszország, de az Európai Unió és Oroszország közötti proxy-háborúnak is tekinthető. Az Európai Unió által Oroszországra kivetett és önmaga ellen is ható szankciók miatti gazdasági lejtmenete mellett egyre sodródik abba a háborúba, ami az Egyesült Államok hatalmi és gazdasági érdekeit szolgálja. A Die Welt német napilap szerint az Európai Unió széleskörű biztonsági kötelezettségvállalásokat kíván tenni Ukrajna számára az orosz–ukrán háborúban. Értesüléseik szerint a tervezet politikai, katonai és gazdasági segélyekre vonatkozna, melyek addig lennének érvényben, amíg Ukrajna nem lesz tagja az EU-nak és a NATO-nak. Ez azt mutatja, hogy az Európai Unió is hosszú háborúra rendezkedik be, amit az is alátámaszt, hogy a Bizottság elnöke felvetette a hadigazdálkodásra való áttérés gondolatát is.

Brüsszel tehát folytatni fogja a fegyverek küldését és vállalta az ukrán katonák további kiképzését. Az Ukrajnának szánt támogatási alap összege idén ötmilliárd euró lesz, és 2027-ig még növelnék is ezt az összeget. A kötelezettségek vállalása kapcsán kétoldalú megállapodások születtek Ukrajnával. (Németország, Dánia, Franciaország, Olaszország, Finnország, Hollandia és Lettország). A háború eszkalálódását megállítani szándékozók, Magyarország, Szlovákia, Horvátország, Bulgária, Ciprus, valamint a semleges államok, azaz Írország, Ausztria és Málta, de még a békét szorgalmazó EU-tag Svájc és Törökország sem hajlandók ilyen megállapodásokat kötni Kijevvel. Ugyanakkor igen hangosan emeli fel szavát a háború folytatása és kiterjesztése (eszkalációja) mellett Franciaország, Nagy-Britannia, Lengyelország és Litvánia. Utóbbi a 2024-2026 között években legalább 200 millió euró (78,8 milliárd forint) katonai támogatást tervez nyújtani Ukrajnának.

Évente hárommilliárd font (csaknem 1400 milliárd forintnyi) katonai támogatást ad Nagy-Britannia Ukrajnának „addig, ameddig amíg csak kell”. London nem szól bele abba sem, hogy Ukrajna a tőlük kapott fegyvereket hol használják fel. Szerintük és Ukrajnának joga van akár orosz területen lévő célpontokra is csapást mérni. Ezzel a háború eszkalációját növelik. Zelenszkij él is ezzel a lehetőséggel. Nem egyszer követelte Ukrajna számára az atomfegyverek telepítését is. Sőt, szinte könyörgött, hogy a NATO mérjen atomcsapást a Kremlre, hogy úgy mond’ az oroszok megérezzék az atomfegyver pusztító erejét.

A térségben a feszültség ilyen és ehhez hasonló felelőtlen kijelentések miatt tovább eszkalálódik. Manfred Weber az Európai Néppárt frakcióvezetője „egy európai atomfegyver” szükségességét veti fel, és egész EU-ban a kötelező katonai szolgálat bevezetését követeli.

Emmanuel Macron a The Economist brit hetilapnak azt mondta, hogy Európa nem maradhat ki az orosz-ukrán háborúból. Szerinte Oroszország nem győzhet Ukrajnában, és nem kizárt, hogy a Nyugatnak katonákat is kell küldeni Ukrajnába, ha Oroszország áttöri a frontvonalat, és Ukrajnából erre kérés érkezik. Az ukrán elnök honlapján közzétett petíció szerint ugyanis „Ukrajnának fel kell kérnie az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát és más országokat, hogy küldjenek csapatokat az orosz invázió visszaszorítására”. Németország is újra csapatokat akarna indítani a „végtelen orosz rónákra”.

A NATO-katonák orosz-ukrán konfliktusba történő közvetlen helyszíni beavatkozását Oroszország óriási veszélyforrásként értékelte, ezért az ukrán petíciót „rendkívül nagy kihívást jelentő provokációnak” tartják, ami Oroszország és a NATO közötti konfliktust vetíti előre. Medvegyev kijelentette, hogy „ha az USA le akarja győzni Oroszországot, akkor egy világkonfliktus küszöbén állunk”. Márpedig a NATO észak-keleti és dél-keleti szárnyának jelentős katonai megerősítése nem a háború befejezését sejteti, és nem a NATO védelmi jellegét támasztja alá!

A lengyel miniszterelnök szerint „A béke ideje lejárt. A háború utáni korszaknak vége”. Duda elnök pedig atomfegyverek lengyel földre való áttelepítéséről álmodozik. A haderő létszámát 300 ezer főre kívánják növelni. Emellett jelentős NATO erők állomásoznak az ország területén, amit átadtak amerikai és NATO támaszpontok létrehozására.

Ezt a háborús pszichózist erősítendő, Jens Stoltenberg NATO főtitkár felszólította a szövetség tagjait, hogy „a saját érdekeiket is rendeljék alá Kijev igényeinek”. Szavai szerint: „Ha azzal a választással szembesülnek, hogy a saját üres készleteiket töltsék fel, megfelelve a NATO elvárásainak, vagy Ukrajnát segítsék, akkor az ukránok támogatásának kell elsőbbséget élveznie” – fogalmazott a NATO főtitkára, aki a fegyverszállítások fokozását is kérte, jelezvén, hogy katonai kiképzést és a fegyverszállítások koordinációját is magába foglaló ukrajnai misszió felállítását is tervezi, és az öt évig még elhúzódó háború támogatására 100 milliárd dollárt irányozná elő. Látható, hogy a béke helyett hosszú háborúra terveznek!

Így lett ez a háború mintegy 40 ország, köztük az Egyesült Államok, az Európai Unió, a NATO proxy-háborúja Oroszország ellen ukrán katonák vérének feláldozásával, melynek hasznait az USA fölözi le! Az Ukrajnának szánt nyugati fegyverrendszerek adományozása – katonai szakértők véleménye szerint – nem fogja megakadályozni Oroszországot katonai céljainak elérésében.

A világ rohamos ütemben fegyverkezik, és egyre inkább halad a III. termonukleáris világháború felé. A Global Times beszámolója szerint a háború kockázatát a világban, a világháború közeledtét az USA védelmi kiadásaiból lehet felismerni. „A magas amerikai védelmi kiadások a globális háború nagy kockázatáról beszélnek”.

A katonai kiadások a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) jelentése szerint világszerte elérték a legmagasabb szintet. 2023-ban az inflációval kiigazított kiadások 6,8 százalékkal 2,44 billió dollárra (mintegy 2,28 billió euró) emelkedtek, ami 2009 óta a legnagyobb éves növekedést jelenti. Az USA 916 milliárd dollárral (mintegy 859 milliárd euró) élenjár a globális katonai kiadások terén a második helyen álló Kína előtt (296 milliárd dollár). Őket követi Oroszország, India és Szaúd-Arábia.

Az atomfegyverek világában azonban bármilyen mennyiségű hagyományos fegyver van, a harc és a háború kimenetelét a szembenálló felek erőviszonyai döntik el. Ukrajna a NATO beavatkozása nélkül Oroszországgal szemben nem képes megnyerni a hagyományos fegyverekkel vívott háborút. Ezt úgy amerikai, mint nyugati katonai szakértők világosan látják és egyre többször hangoztatják. Ukrajna nem rendelkezik atomfegyverekkel. Oroszországnak addig, amíg nem áll vesztésre, nincs szüksége arra, hogy a katonai céljai elérése érdekében, a háború megnyeréséhez atomfegyvert vessen be. Hagyományos háborúban pedig nem ő lesz a vesztes mindaddig, amíg amerikai vagy NATO csapatok közvetlenül be nem avatkoznak az ukrajnai háborúba. A NATO vagy az Egyesült Államok fegyveres erőinek közvetlen beavatkozása esetén azonban a harcoló felek erőviszonya megváltozna Oroszország hátrányára. A vesztésre álló fél, amikor a hagyományos fegyvereivel már nem képes a háborús céljainak elérésére, atomfegyverek alkalmazásához folyamodhatna, ami a másik fél válaszcsapásait váltaná ki. Vagyis, amennyiben a nagyhatalmi hegemóniáját és az egypólusú világrendet megtartani akaró Amerikai Egyesült Államok fegyveres erői vagy a NATO közvetlenül beavatkozna az ukrán háborúba, az lenne az a végső „vörös vonal”, amelynek átlépése láncreakciót indítana el, és a termonukleáris világháború nagy valószínűséggel be is következne. Az elsődleges hangsúly tehát azon van, hogy az USA és NATO fegyveres erői vagy az atomfegyverrel rendelkező Franciaország vagy Anglia beavatkozik-e az ukrán háborúba vagy sem, és Oroszország miképpen reagálna arra. Joe Biden amerikai elnök és Jens Stoltenberg, a NATO-főtitkára a szavak szintjén azzal nyugtatja a közvéleményt, hogy sem amerikai erőket, sem pedig NATO csapatokat nem fognak küldeni Ukrajnába.

Hakim Jeffries, az amerikai kongresszus képviselőházának demokrata kisebbség vezetője viszont a CBS Newsnak úgy nyilatkozott, hogy nem zárható ki az amerikai fegyveres erők részvétele az ukrajnai konfliktusban. Szerinte egy ilyen forgatókönyv valószínű, ha Kijev vereséget szenved, mivel Washington „nem engedheti meg, hogy Ukrajna bukjon”.

Stoltenber NATO főtitkár nemrégiben az orosz-ukrán katonai konfliktus kimenetele kapcsán úgy fogalmazott, hogy: „Oroszország valószínűsíthető győzelme az ukrajnai harcokban veszélyesebb, mint a konfliktus eszkalálódásának a veszélye”. Ezt megfejelve, Macron francia elnök kijelentette, hogy „nincsenek többé vörös vonalak, NATO katonákat Ukrajnába!”. Stoltenberg tudja, Macronnak tudnia kéne, hogy az ukrán győzelem a NATO besegítése nélkül lehetetlen. Ezt azonban elhallgatják a közvélemény elől. Mert a NATO beavatkozása egyet jelent a III világháborúval. Lula brazil elnök külpolitikai tanácsadója, Celso Amorim volt külügyminiszter a Bloombergnek ennél élesebben is fogalmazott. Szerinte a Nyugat fegyverszállításainak és szankcióinak következménye, hogy a kubai rakétaválság óta először naponta olvasunk híreket egy lehetséges atomháborúról.

A legfrissebb hír éppen arról szól, hogy a NATO Lengyelországból, Szlovákiából, Magyarországról és Romániából tervezi biztosítani az ukrán légvédelmet Ukrajna belső területe feletti légtérben a határtól mintegy 70 km-es mélységig. Ezt Oroszország közvetlen beavatkozásnak tekintené. Orosz tábornoki rendfokozatban lévő politikai és katonai elemző az RTR Planeta Vasárnap este című műsorában május 12.-én úgy nyilatkozott, hogy amennyiben ezen országok bármelyikéből indítanak légvédelmi rakétákat Ukrajna belső területe felé, akkor, „kétség nem fér hozzá”, azok azonnali csapást fognak szenvedni. Ez a NATO és Oroszország közötti közvetlen fegyveres összecsapáshoz vezetne. A NATO ekkor az Észak-Atlanti szerződés 5. cikkelye szerint járhatna el, ami a III. világháborúhoz vezethetne. Ez most a legveszélyesebb forgatókönyv, amelyen a NATO ma még csak lamentál, de holnap valósággá válhat!

A háború véráldozat nélküli győztese az Egyesült Államok. Vesztese az Európai Unió (de a világ valamennyi állama). Az, hogy Oroszországra és Ukrajnára milyen jövő vár, azt majd a háború lezárása után lehet megjósolni. Egy biztos! A régió biztonsági környezetét nem összefüggéseiben vizsgáló Ukrajnának a nyugatorientáltságáért, az ukrán elnök tárgyalóképtelenségéért, területe egy részének feladásáért és a háború áldozatai miatt súlyos árat kell fizetnie.

Az Egyesült Államok és a NATO azonban nem áll le. Ők egy elhúzódó ukrajnai háborúban érdekeltek, amely Amerika számára gazdasági előnyökkel jár. Szakértők véleménye szerint az Ukrajnába befektetett teljes pénzösszegnek a 98%-a az amerikai bankokban landol. Richard Black amerikai szenátor úgy nyilatkozott, hogy az amerikai hadiiparnak szüksége van a háborúkra, hogy legyenek felvevő piacai. Szerinte közel van a harmadik világháború. Hasonlóan vélekedett kijevi látogatásakor az amerikai pénzügyminiszter, Janet Yellen, aki teljes nyíltsággal kimondta, hogy Amerika támogatása Ukrajnának nem jótékonyság, nem kölcsön, hanem befektetés. Minél tovább tart az ukrajnai háború, annál nagyobb az USA gazdasági haszna, és még nagyobb a veszélye annak, hogy világháborúvá szélesedjen ki, és a hagyományos fegyvereket a nukleáris fegyverek váltsák fel. Az USA adminisztráció célja ezért nem a béke, hanem a hosszantartó háború. A világ számára ez a legrosszabb forgatókönyv. A nagy világégés a kertek alatt kopogtat!

„A NATO öles léptekkel halad a vörös vonalak átlépése felé, amiben Magyarország nem hajlandó részt venni” – nyilatkozta Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, majd hozzátette: „A háborúpárti nyilatkozatok valódi szándékot takarnak. Európában egyesek úgy beszélnek, mintha a háború egy teadélután lenne.”

Egy termonukleáris háborúban azonban nincsenek győztesek és vesztesek. A civilizált világ, az emberiség pusztulása, hullahegyek, kő- és romhalmazok lesznek ott, ahol „Vár állott, most kőhalom”. Akik túlélik, azok nem a már elpusztult teaházakba, hanem a kőbányákba mennek, hogy elkészítsék kőbaltáikat és botokat gyűjtenek a IV. világháború megvívásához!

Budapest. 2024. 05. 12.
A szerző: ny. egyetemi docens