Tisztelt Hölgyek és Urak, kedves Vendégeink, Isten hozta Önöket!
1849 áprilisában Kazinczy Gábor a képviselőház ülésén ezt mondta: „Jaj annak a nemzetnek, amelynek hálára emlékezete nincs.”
Ezt a hálát kifejezendő gyűltünk most össze, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk 1848. márc. 15-re.
Tormay Cecile-től tudjuk: „A nemzetek lélektana írva van az ő történetükben. A népek alkotmánya a földből nő, mint a búzavetés, és a földet még a hóhérok se tudják kivégezni. Minden kornak és minden népnek megvannak a maga sajátos bűnei és erényei.”
A mai napon végre ünnepelni gyűlhettünk össze. Mondom ezt azért, mert bár még nem telt el az esztendőből negyed évnyi sem ez idáig, a jelen esztendő mögöttünk hagyott rövid időszakában csak nemzetünk tragédiáira emlékezhettünk. Fejet hajtottunk a doni katasztrófa hősei előtt januárban, februárban emlékeztünk a kommunizmus áldozataira, majd a budakalászi német nemzetiségiek kitelepítésének tragédiáját elevenítettük fel. És még ezután fogunk emlékezni Muhira, Mohácsra, Trianonra, Mádéfalvára, a zalatnai mészárlásra, az 1944-es délvidéki vérengzésre és 1956. véres napjaira. Hogy csak néhányat említsek nemzetünk tragédiái közül. Kölcsey Ferenc nemzeti imánkban, a Himnuszban így vont mérleget a magyar sorsról: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt”. Ma, tehát van okunk ünnepelni, arra a dicső másfél évre emlékezvén, amelynek nyitánya 1848 márc. 15-e volt.
Petőfi Sándor szavaival élve:
„Üdvözlégy születésed napján, magyar szabadság!”
„Magyar történelem múzsája,
Vésőd soká nyugodott.
Vedd föl azt az örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot.”
A történelemnek általában, s a népünk történetének is, a forradalmak és szabadságharcok a legdicsőbb lapjai. A nép jogaiért és a nemzeti függetlenségért vívott harcaink sorában az 1848/49-i forradalom és szabadságharc kiemelkedő helyet tölt be. Egyetlen korábbi fegyveres küzdelmünk sem mozgatta meg annyira a nemzet egészét, és éppen ezért nem bővelkedik a hősiességnek és az önfeláldozásnak oly sok megnyilatkozásában, mint a szabadságharc. A magyar történelemnek az a szakasza, amelyben Kossuth Lajos volt a nemzet vezére, népünk hősiességének és hazafias áldozat- vállalásának bámulatos példája.
„Áttekintvén az utolsó két évszázadot, megállapíthatjuk, hogy a 18. század végén és a 19. század elején, a Habsburg dinasztia a magyarságot egészen le akarta radírozni Európa térképéről. Hogyan akarta ezt elérni?
A bécsi császári udvarba csődítette a magyar nemes ifjakat, akik bizony derék legények voltak. Belőlük szervezték a császári testőrséget, ami nem volt más, mint mézes madzag, amivel a Habsburgok magukhoz akarták édesgetni őket. Az volt ugyanis a szándékuk, hogy ezek az ifjak elnémetesedve a császári udvarban, ha majd haza mennek, a magyar köznépet is németté teszik. A Habsburgok tévedtek, mert éppen ezek az ifjak lettek aztán azok, akik a magyarságot magyar öntudatra ébresztették. Szellemtörténetünk reform nemzedéknek nevezte őket. A magyar tudományosság és gazdasági élet fellendítése tekintetében, ez a mozgalom a nagy Széchenyiben csúcsosodott ki, szellemileg pedig a népi írók és költők tüneményes szereplésében, melynek üstököse aztán Petőfi, és egy világot megrendítő lángolása az 1848-as szabadságharc lett.
1848-ban a forradalom vihara száguldott végig Európán. A párizsi februári események hírére Európa különböző fővárosaiban felkelt a nép, hogy lerázza magáról a zsarnokság bilincseit. Pest-Buda radikális ifjúsága is szervezkedni kezdett. Célul tűzte ki a Magyarország számára a legfontosabb jogok kivívását. Az ifjúság a Pilvax-kávéházban gyülekezett. A királyi helytartó miután hírét vette a szervezkedésnek feloszlatta az ifjúsági kört. A fiatalok azonban nem engedtek, nyíltan síkra szálltak az alkotmányos reformokért. Az ifjúság lelkesedése magával ragadta Pest-Buda népét. Márc. 14-re népgyűlést hívtak össze, amelyre kidolgozták 12 pontba foglalt követelésüket. Több ezer ember gyűlt össze. Egyetértve a követelésekkel úgy határoztak, hogy a 12 pontot vigye követség Pozsonyba, az országgyűlésre. Ekkor értesültek a bécsi forradalom kitöréséről, így a tervüket megváltoztatva a nyomdába vonultak, ahol kinyom- tatták a 12. pontot. Az ifjúság soraiban ott volt Petőfi, Irinyi, Jókai, Vasváry. Később a tömeg Budára indult a helytartó tanácshoz, ahol követelésüket átadták és kiszabadították a politikai foglyokat, köztük Táncsics Mihályt is.
A nemzet ereje virága talpra állt, hogy megvédje a szabadságot. A legények bizakodtak, az anyák, hitvesek, gyermekek és szeretők sírtak. Nehéz volt a hadba indulóknak a búcsúzás. A papok buzdító, tüzes beszédeket mondtak és megáldották a harcba menőket. A bölcs faluvezetők bíztatták őket, hogy szégyent ne hozzanak a magyar becsületre. A pipás vénemberek fájó szívvel sóhajtottak: hej, ha még egyszer fiatal lehetnék.
“Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink,
Huszonnégy óra alatt.”
Így összegezte Petőfi a történteket.
Tisztelt ünneplők! Győzött a szabadságharc.
Szemere Bertalan Buda vár visszafoglalásakor így köszöntötte a győzelmet:
”Mi pedig adjunk hálát Istennek, ki nem hagyja el azon fegyvereket, melyek a szabadságért és igazságért küzdöttek. Most már Budának büszke ormaira felléphetünk, mert él magyar, áll Buda még”.
Kevesen tudják, hogy 1989-ben a leendő miniszterelnök, Antall József arra a kérdésre, hogy mely nap legyen a szabadság útjára lépő Magyarország születésnapjának ünnepe a rendszerváltáskor, akkor felvetette, lehetne május 21-e Buda visszafoglalásának napja.
A szabadság azonban nem tartott sokáig és nagy áldozatot fizetett érte a nemzet.
Az 1849-es év nem indult jól, februárban Windischgratz megverte Dembinszky seregét Kápolnánál. Ezt az üzenetet küldte Bécsbe: A lázadó csordákat Kápolnánál szétszórtam, nagyrészt megsemmisítettem. A tavaszi sikeres magyar hadjárat azonban ekkor még megadta a választ: Bem megtisztította májusban Erdélyt az osztrák, orosz megszállóktól. Klapka, Damjanich, Görgey áprilisban Pozsonyig szorították vissza az osztrák fősereget. Perczel Mór a délvidéket szabadította fel.
Petőfi Sándor így vont mérleget a történtekről:
“Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt.
Mi valánk a legelsők, kik
tenni mertünk a honért.
Mi emeltük fel először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát.
Abban lelünk mi jutalmat,
Megnyugszunk mi azon:
Bárkié is a dicsőség
A HAZÁÉ a haszon.”
Osztrák számítások szerint a magyar honvédsereg 54500 honvédet, a császári 46400, a cári sereg 28300 katonát vesztett a háborúban. A megtorlásoknak közel 120 ítélet alapján kivégzett, felakasztott, vagy agyon lőtt vértanúja volt, mintegy 1200-an kerültek honi, vagy külhoni börtönökbe. Legalább 40-50000 tisztet és honvédet vittek kényszersorozással idegen földre. Több ezren hagyták el az országot, politikai vezetők és a harcokban részt vett tisztek és honvédek, hozzájuk csatlakoztak a lengyel és olasz légiók katonái.
A háború kegyetlensége a civil lakosságot se kerülte el. A nemzetiségi felkelők a háborúkban elfogadott nemzetközi egyezményeket semmibe véve ölték halomra a védtelen civil lakosságot, nem kímélve asszonyt és gyermeket.
A legkegyetlenebb mészárlás Avran Janku, az erdélyi császárhű felkelés szervezője nevéhez köthető1848-49-ben. A felfegyverzett román csapatok valóságos irtó hadjáratot szerveztek a magyar lakosság ellen (Zalatnán, Nagyenyeden, Nagylakon, Borosbenedeken, Járán), végül 1849 tavaszán, Bem sikerei után visszahúzódtak a hegyekbe. Felelősségre nem vonták őket az abszolutizmus alatt. A 13 magyar tábornokot viszont kivégezték Aradon.
Heine írta 1849 októberében: „Elestél jó magyar, de öl bennünket is a még sötétebb szégyen.”
Tisztelt ünneplők!
Az 1848/49-es szabadságharc nemzeti történelmünkben betöltött korfordító jelentősége, a Duna-medence népeinek fejlődésére gyakorolt hatása és Közép-Kelet-Európa polgári nemzeti átalakulását biztosító szerepe olyan történelmi igazság, amit nem kezdhettek ki azok a nyugati történészek, akik a nemzetek feletti Habsburg birodalom bűvöletében a fentiekkel ellentétes véleményüket hangoztatták. De azok a nézetek sem válhattak érvényessé, amelyek a magyarországi nemzetiségek érdekeivel ellentétesen bántónak találták 1848/49-et, vagy a Kossuthnál mérsékeltebb vezetők védőiként léptek fel. A magyar történelemtudomány azt is helyesen állapította meg, hogy az 1848/49-es hagyomány régtől alkotó eleme történelmi-politikai gondolkodásunknak, és 1918/19-el, 1956-al együtt újabb kori történelmünk haladó fejlődési vonalaként való elismerése társadalmunkban ma már közfelfogás.
Ma tehát a szabadságharc bukása ellenére is van miért ünnepelnünk, ugyanakkor emlékeznünk is kötelességünk az áldozatokra!
A magyar szabadságharccal még az angol munkásság is szimpatizált. A forradalom híre a szigetországba is eljutott. Talán kevesen tudnak az alábbi történetről: Amikor 1850. szept. 5-én Haynau Londonban járt, a száműzetés keserűségét nyögő Rónay Jácint, bencés rendi tanár, aki maga is részt vett a szabadságharc csatáiban, ott volt Buda várának visszavételében is, mint tábori lelkész, londoni tartózkodása alatt a következőket írta, mint az esemény szemtanúja: “Haynaut végzete Londonba hozta. Szept. 4-én reggeli 11 és fél órakor lépte át a Barclay end Perkins sörgyár küszöbét. Megindult szemre veendő a világ legnagyobb sörfőzését. A látogatás a végéhez közeledett, midőn az idegeneket a vendégkönyvhöz vezették. Haynau olvasható nagy betűkkel oda írta a nevét és a címét. Amely elolvasásakor egy ott ácsorgó a munkásokhoz sietett. Az izgatottság nőttön nőtt. Amikor az udvarra lépett a 3. emeletről egy nagy adag szalmát vetettek a magas látogató fejére. Ez volt a jeladás, s azonnal az izmok, karok egész hada emelkedett fenyegetőleg, s a legsértőbb kifejezések egész özöne zúdult fel ellene. Űzőbe vették tépve, taszigálva. Szaladásnak eredt, itt már az utcai nép is csatlakozott. Így jutott mrs. Benfield csapszékébe, hol a ház egyik zugában menedékre talált.”
Tisztelt ünneplők!
Wysocki J., lengyel tábornok, aki a magyarokkal karöltve harcolt a lengyel sereg élén, üzente a jövő nemzedékének:
“Együtt harcolánk veletek, magatok tudjátok, nem zsoldosok gyanánt, nem személyes vagy önző érdekből, hanem egyedül azon reményben, hogy a ti szabadságtok kivívása s a mi részvételünk alapját képzendik egy további harcnak, életünk végcéljának, a Lengyelország függetlenségéért vívandó harcnak, amely nélkül Magyarország függetlensége sem fenn nem tartható, sem célhoz nem vezet. Csakhogy a ti ügyetekért folytatott harcunkban azon célunk is volt, hogy közbenjárók gyanánt szerepeljünk köztetek és a szláv és román törzsek között, kiket egy szerencsétlen politika tett elleneitekké, kik azonban bölcs belátás és igazságszeretet folytán – mint reméljük – birodalmatok hű és ragaszkodó polgáraivá válandanak egykor. Tartsátok meg nemes szívetekben fenyegetett hazátokba jövetelünk emlékét! Őrizzétek meg hozzánk hasonlóan a haza iránti hűséget, valamint a szebb jövő és megszabadítás iránti hitet! Akkor e nagy áldozatok nem mennek veszendőbe, hanem jövend idő, midőn – ha Isten akarja – veletek egyesülve a szent harcot megújítjuk.”
Wysocki mintha előre látta volna a világháborúkat, a kommunista rémuralmat, 56-ot, illetve mai Közép-európai létünk Visegrádi 4-einek szükségszerűségét. A jövőnek szóló üzenete máig aktuális, figyelmeztet a két nép 1000 éves egymásra utaltságára.
Az emigráló Dembinski Henrik ezt írta naplójába: “Szeretem ez országot, miként ifjúkori szerelmemet, dobogott a szívem érte, miként enhazámért, Lengyelországért.”
Mai világunkban elidegeníthetetlen jogunknak tartjuk, hogy szabadon ünnepelhetünk. Nem volt ez mindig így. A mi generációnk a kommunizmus évei alatt volt diák.
Szüleink és tanáraink azonban nekünk is a szívünkbe vésték: A magyar haza és a szabadság szent, amelyet kivívni nem elegendő, azt ápolni, védelmezni kell.
Így gondolkodott az a 20-30 fiatal is, akik 1968. március 15-én este a Háry borozóban ismerkedett össze. A nap során ők virágot helyeztek el a Kossuth és a Petőfi szobornál. Elénekelték a Himnuszt és Kossuth-nótákat daloltak. Innen átmentek Budára a Bem szoborhoz. Este a Háry borozóban Pintér János pohárköszöntőt mondott: “Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban.” Mindössze ennyit tettek.
A történtekről az első feljelentés 2 hét múlva, márc. 30-án érkezett a Budapesti Rendőr-főkapitányság politikai osztályának III/a csoportjához a Háry borozó vezető beosztásban lévő alkalmazottjától, aki felfigyelt a társaságra és gyártotta a feljelentéseket. Mindez olvasható a Történeti levéltár Szirmai Tamás és társai vizsgálati dossziéjában. A kihallgatási jegyzőkönyv egy nyolc elemit végzett köztörvényes bűnöző, egy rablógyilkos vallomása alapján készült, aki félt a kötéltől és a fiatalok ellen vallott. Neki a büntetés elengedését meg is ígérték. Ápr. 30-án letartóztattak 6 fiút. 1969. dec. 2-án a Fővárosi Bíróság meghozta az ítéletét: összeesküvésre való előkészület bűntette miatt a fiúkat 1-3 évnyi szigorított börtönbüntetésre ítélte. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában két kötetnyi anyagot találtak meg az ügyükről. A dokumentumokból nem derül ki, milyen fizikai és lelki kínzásokkal, zsarolással kényszerítették ki a vallomásokat. A kihallgatáson Kocsis Ferit és Tóth Zoltánt félig agyonverték. Viszont az kiderül, hogy ezek a fiatalok a diktatúra agymosása ellenére milyen ideákban hittek. Ezek a fiatalok akkoriban kezdtek tudatára ébredni, hogy nekünk is van nemzeti ünnepünk. Csakhogy ezt az ünnepet a bolsevista hatalom internacionálissá akarta tenni. Ők kérdezték meg először, hogy a Nemzeti Múzeum kertjében mit keres a vörös zászló, hisz 48-ban ilyen nem volt még. A fiúk közül többen disszidáltak. A cikk írója úgy tudja, hogy Babay László Svédországban telepedett le. Az említett történet 2005. márc. 14-én jelent meg a Magyar Nemzetben.
Babai László, nemrég hazatért Svédországból, köztünk baráti kapcsolat alakult ki, egy hete még ígérte, hogy eljön velünk ünnepelni, de egészségi állapota miatt az ígéretét nem tudta teljesíteni. Sokat mesélt a velük történtekről.
Tisztelt Hölgyek és Urak, kedves vendégeink!
Márc. 15-e olyan nap volt a diktatúrában, amikor a hálózat, a rendőrség rettegett, és árgus szemekkel figyelt. Nehogy valaki túl hangosan mondhassa ki az igazságot. Újabb és újabb fiatalok kerültek a népköztársaság látókörébe államellenes tevékenység miatt. Börtön, kicsapás, elbocsátás volt a büntetés, azért mert komolyan vették a szabadságot.
Aztán 1990-ben ismét eljött a mi időnk, újra ünnepelhettünk. 1991. márc. 14-én egykori tanárom, Borián Tibor tanár úr ünnepi beszédéből idézek:
“-Most hosszú évtizedek után ismét ünnepelhetünk. Voltak évek, amikor a kokárda viseléséért vitték be a rendőrségre diákjainkat. Az 1980-as évek közepén az emlékezetes lánchídi csatában való részvétel miatt két diákunk évekig nem mehetett egyetemre. – Magam is ezekben az években voltam a Piarista gimnázium diákja. – Máskor az iskola kapuja előtt rendőrök igazoltattak minden belépőt. Ma már más világ van. Volt, amikor előre megtiltották, hogy e napon az iskola közelébe jöjjön diák. – Ma már jöhetnének, de kevesen jönnek el. – Ránk különösen vigyázott a hatalom. Az ablakok alatt rendőrök figyelték a kiszűrődő hangokat.”
Tanár úr szavai lelkükbe vésve ma is bennünk élnek, és a mögöttünk hagyott évtizedekben cselekedeteink, hitvallásunk vezérelveivé válva érlelték ki egyéniségünket. S bár akkor egykori diákként még teljesen nem értettük meg e szavak lényegét, csak érzelmeink mentén, forrófejű ifjakként protestáltunk az akkori világ állása ellen. Ma már tudatosan valljuk Gróf Széchenyi István gondolatait:
“A hazaszeretet azon szent lánc, melyért, bármily gyermeki érzelemnek gúnyolják is azt a világ hidegen számító cosmopolitái, nincs mit pirulnunk, mert legtöbb magasztos cselekedet mégis innen vette, innen veszi és innen fogja venni a földön eredetét.”
1848-49. több, mint egy évszázad eltelte után ismét iránytűje lett szabadság vágyunknak. A rendszerváltáskor vértelen forradalommal vívtuk ki szabadságunkat. Akkor azt gondoltuk, hogy a szabadság már véglegesen a miénk. Ma már tudjuk, hogy ez nem így van, ma is tennünk kell érte. Nekünk magyaroknak és a velünk egy sorsot valló nemzetiségeknek nincs szükségünk mások által megírt történelemkönyvre, mert azt magunk a mögöttünk hagyott ezred év alatt mi már megírtuk, és jelen korunkban is írjuk. Ennek fejezeteit jeles magyarok írták.
A preambulumot és az első fejezetét a magyarok történetének nem kisebb személy, mint Szent István királyunk írta. A neves szerzők közt egyebek mellett ott van IV.Béla, Szent László, az egri Dobó István, Rákóczi Ferenc, Kossuth és Petőfi, Mindszenty József, 56 magyar ifjai, és elmondhatatlanul hosszú a szerzői lista. A 2024. oldalon pedig egy szerény mondatnyi lehetőség jut itt ma Budakalásznak is.
Az őseink iránti elkötelezettségből álltunk ki sokan, olykor politikai pártok alá rendeződve, magyarságunk, hitünk a családok védelmére. Ott voltunk évekig, kitartóan Budapesten a Petőfi szobornál, bár azt kordonokkal zárták el előlünk, és harci díszbe öltözött rendőrök vigyáztak ránk. Tiltakoztunk a korrupció, hitünk gyalázása és szabadságunk gúzsba kötése ellen. Kitartásunk ekkor is meghozta eredményét.
Több évszázados, szabadságunkért folytatott küzdelmeinket II. János Pál pápa is elismerte és a jövőre nézve a következőket javasolta, nekünk magyaroknak, 1991. aug. 20-án:
“Legyetek tudtában annak a nagy szerencsének, amelyet jövőtök számára az a szabadság jelent, amit visszafordíthatatlan módon megszereztetek. Becsüljétek meg és éljetek helyesen szabadságotokkal.”
Március 15-e alkalom arra, hogy kifejezzük 1848-49. szabadságharcának örökösei kívánunk lenni. Az ünnep lankadó emlékezetünk ébresztőjeként évről-évre figyelmeztet arra, hogy hitvallásunkat tetteinkkel is igazoljuk.
Petőfi Sándor gondolatai ma is iránytűként állnak előttünk:
“Bármily erővel, bármily áldozattal,
Bár mind egy szálig elvesztek belé,
Hazát kell nektek is teremteni!
Egy új hazát, amely szebb a réginél
És tartósabb is, kell alkotnotok.”
Kívánom, legyen örök a magyar szabadság! Adja az Úristen, hogy jusson belőle bőségesen határon innen és túl, a világ minden magyarjának!
A történelemnek általában, s a népünk történetének is, a forradalmak és szabadságharcok a legdicsőbb lapjai. A nép jogaiért és a nemzeti függetlenségért vívott harcaink sorában az 1848/49-i forradalom és szabadságharc kiemelkedő helyet tölt be. Egyetlen korábbi fegyveres küzdelmünk sem mozgatta meg annyira a nemzet egészét, és éppen ezért nem bővelkedik a hősiességnek és az önfeláldozásnak oly sok megnyilatkozásában, mint a szabadságharc. A magyar történelemnek az a szakasza, amelyben Kossuth Lajos volt a nemzet vezére, népünk hősiességének és hazafias áldozatvállalásának bámulatos példája.
Áttekintvén az utolsó két évszázadot, megállapíthatjuk, hogy a 18. század végén és a 19. század elején, a Habsburg dinasztia a magyarságot egészen le akarta radírozni Európa térképéről. Hogyan akarta ezt elérni?
A bécsi császári udvarba csődítette a magyar nemes ifjakat, akik bizony derék legények voltak. Belőlük szervezték a császári testőrséget, ami nem volt más, mint mézes madzag, amivel a Habsburgok magukhoz akarták édesgetni őket. Az volt ugyanis a szándékuk, hogy ezek az ifjak elnémetesedve a császári udvarban, ha majd haza mennek, a magyar köznépet is németté teszik. A Habsburgok tévedtek, mert éppen ezek az ifjak lettek aztán azok, akik a magyarságot magyar öntudatra ébresztették. Szellemtörténetünk reform nemzedéknek nevezte őket. A magyar tudományosság és gazdasági élet fellendítése tekintetében, ez a mozgalom a nagy Széchenyiben csúcsosodott ki, szellemileg pedig a népi írók és költők tüneményes szereplésében, melynek üstököse aztán Petőfi, és egy világot megrendítő lángolása az 1848-as szabadságharc lett.
1848-ban a forradalom vihara száguldott végig Európán. A párizsi februári események hírére Európa különböző fővárosaiban felkelt a nép, hogy lerázza magáról a zsarnokság bilincseit. Pest-Buda radikális ifjúsága is szervezkedni kezdett. Célul tűzte ki a Magyarország számára a legfontosabb jogok kivívását. Az ifjúság a Pilvax-kávéházban gyülekezett. A királyi helytartó miután hírét vette a szervezkedésnek feloszlatta az ifjúsági kört. A fiatalok azonban nem engedtek, nyíltan síkra szálltak az alkotmányos reformokért. Az ifjúság lelkesedése magával ragadta Pest-Buda népét. Márc. 14-re népgyűlést hívtak össze, amelyre kidolgozták 12 pontba foglalt követelésüket. Több ezer ember gyűlt össze. Egyetértve a követelésekkel úgy határoztak, hogy a 12 pontot vigye követség Pozsonyba, az országgyűlésre. Ekkor értesültek a bécsi forradalom kitöréséről, így a tervüket megváltoztatva a nyomdába vonultak, ahol kinyomtatták a 12. pontot. Az ifjúság soraiban ott volt Petőfi, Irinyi, Jókai, Vasváry. Később a tömeg Budára indult a helytartó tanácshoz, ahol követelésüket átadták és kiszabadították a politikai foglyokat, köztük Táncsics Mihályt is.
A nemzet ereje virága talpra állt, hogy megvédje a szabadságot. A legények bizakodtak, az anyák, hitvesek, gyermekek és szeretők sírtak. Nehéz volt a hadba indulóknak a búcsúzás. A papok buzdító, tüzes beszédeket mondtak és megáldották a harcba menőket. A bölcs faluvezetők bíztatták őket, hogy szégyent ne hozzanak a magyar becsületre. A pipás vénemberek fájó szívvel sóhajtottak: hej, ha még egyszer fiatal lehetnék.
“Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink,
Huszonnégy óra alatt.”
Így összegezte Petőfi a történteket.
Tisztelt ünneplők! Győzött a szabadságharc.
Szemere Bertalan, Budavár visszafoglalásakor így köszöntötte a győzelmet: “Mi pedig adjunk hálát Istennek, ki nem hagyja el azon fegyvereket, melyek a szabadságért és igazságért küzdöttek. Most már Budának büszke ormaira felléphetünk, mert él magyar, áll Buda még.”
Kevesen tudják, hogy 1989-ben a leendő miniszterelnök, Antall József arra a kérdésre, hogy mely nap legyen a szabadság útjára lépő Magyarország születésnapjának ünnepe a rendszerváltáskor, akkor felvetette, lehetne május 21-e Buda visszafoglalásának napja.
A szabadság azonban nem tartott sokáig és nagy áldozatot fizetett érte a nemzet.
Az 1849-es év nem indult jól, februárban Windischgratz megverte Dembinszky seregét Kápolnánál. Ezt az üzenetet küldte Bécsbe:
“A lázadó csordákat Kápolnánál szétszórtam, nagyrészt megsemmisítettem.”
A tavaszi sikeres magyar hadjárat azonban ekkor még megadta a választ: Bem megtisztította májusban Erdélyt az osztrák, orosz megszállóktól. Klapka, Damjanich, Görgey áprilisban Pozsonyig szorították vissza az osztrák fősereget. Perczel Mór a délvidéket szabadította fel.
Petőfi Sándor így vont mérleget a történtekről:
“Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt.
Mi valánk a legelsők, kik
tenni mertünk a honért.
Mi emeltük fel először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát.
Abban lelünk mi jutalmat,
Megnyugszunk mi azon:
Bárkié is a dicsőség
A HAZÁÉ a haszon.”
Osztrák számítások szerint a magyar honvédsereg 54500 honvédet, a császári 46400, a cári sereg 28300 katonát vesztett a háborúban. A megtorlásoknak közel 120 ítélet alapján kivégzett, felakasztott, vagy agyonlőtt vértanúja volt, mintegy 1200-an kerültek honi, vagy külhoni börtönökbe. Legalább 40-50000 tisztet és honvédet vittek kényszersorozással idegen földre. Több ezren hagyták el az országot, politikai vezetők és a harcokban részt vett tisztek és honvédek, hozzájuk csatlakoztak a lengyel és olasz légiók katonái.
A háború kegyetlensége a civil lakosságot se kerülte el. A nemzetiségi felkelők a háborúkban elfogadott nemzetközi egyezményeket semmibe véve ölték halomra a védtelen civil lakosságot, nem kímélve asszonyt és gyermeket.
A legkegyetlenebb mészárlás Avran Janku, az erdélyi császárhű felkelés szervezője nevéhez köthető1848-49-ben. A felfegyverzett román csapatok valóságos irtó hadjáratot szerveztek a magyar lakosság ellen (Zalatnán, Nagyenyeden, Nagylakon, Borosbenedeken, Járán), végül 1849 tavaszán, Bem sikerei után visszahúzódtak a hegyekbe. Felelősségre nem vonták őket az abszolutizmus alatt. A 13 magyar tábornokot viszont kivégezték Aradon.
Heine írta 1849 októberében: “Elestél jó magyar, de öl bennünket is a még sötétebb szégyen.”
Tisztelt ünneplők!
Az 1848/49-es szabadságharc nemzeti történelmünkben betöltött korfordító jelentősége, a Duna-medence népeinek fejlődésére gyakorolt hatása és Közép-Kelet-Európa polgári nemzeti átalakulását biztosító szerepe olyan történelmi igazság, amit nem kezdhettek ki azok a nyugati történészek, akik a nemzetek feletti Habsburg birodalom bűvöletében a fentiekkel ellentétes véleményüket hangoztatták. De azok a nézetek sem válhattak érvényessé, amelyek a magyarországi nemzetiségek érdekeivel ellentétesen bántónak találták 1848/49-et, vagy a Kossuthnál mérsékeltebb vezetők védőiként léptek fel. A magyar történelemtudomány azt is helyesen állapította meg, hogy az 1848/49-es hagyomány régtől alkotó eleme történelmi-politikai gondolkodásunknak, és 1918/19-el, 1956-al együtt, az újabb kori történelmünk haladó fejlődési vonalaként való elismerése társadalmunkban ma már közfelfogás.
Ma, tehát a szabadságharc bukása ellenére is van miért ünnepelnünk, ugyanakkor emlékeznünk is kötelességünk az áldozatokra!
Tisztelt Hölgyek és Urak!
A mai ünnepünk fényét emeli, hogy végre méltó helyen tudjuk leróni tiszteletünket 48 emlékére. Most leleplezzük Petőfi Sándor szobrát.
A szobrot Kutasi Tünde szobrászművész alkotta, a posztamenst a budakalászi kőbánya tulajdonosa adományozta városunknak. Tisztelettel köszöntöm a hölgyet és az urat, köszönöm, hogy jelenlétükkel megtisztelték városunkat, és velünk ünnepelnek.
A világ és így Budakalász jelentős eseményeinek létrejöttében mindig vannak olyan emberek is, akik szerényen a háttérben maradva segítik a történéseket. Nevük sokszor méltatlanul a feledés homályába merül. Most, hogy ez ne így legyen, megemlítem Kutassi Miklós művész úr nevét, aki megszervezte a szobor alkotás folyamatát, és Rakovszki tanár úr nevét, aki segített a posztamensre került Petőfi idézet kiválasztásában. A város nevében hálásan köszönöm a segítségüket.
dr. Göbl Richárd
(A szerző neurológus doktor, a Pest-vármegyei Budakalász város polgármestere. A beszéd elhangzott 2024. március 15-én, a városi ünnepségen.)