Ami a beszédből kimaradt
Hosszú évtizedek folyamán három országban volt alkalmam március 15-ét ünnepelni. Gyermekkoromban a revíziós és nem kicsit „irredenta” Magyarország fővárosában még rövidnadrágban szaladtam a szép tavaszi napon az iskolába, ahol nagyobbacska koromban már a Nemzeti dalt is elszavalhattam. A negyvenes évek elején apám nyakán lovagolva néztem a tömeget a tüntetéseken, ahol a „vesszen Trianon” és „Nem-nem soha” harsogott, az egészből csak jóval később kezdtem érteni valamit.
A „felszabadulást” már a „román Aradon” éltem meg, a következő években a magyar nemzeti ünnep a háttérbe szorult, és az idő előre
haladtával, pl. 56 után, már jobb volt nem is említeni.
Jelenemben, már nagyon régen idegen földről követem az eseményeket, néha kissé szomorúan. Idén, mint annyiszor, a Nemzeti Múzeum előtt szorongott a tömeg, a Kálvin térnél állók csak hangosítón keresztül hallhatták Orbán Viktor hangját, aki, talán a nagyon feszült világpolitikai helyzet miatt, még lelkesebben, és még elszántabban beszélt igazáról, igazunkról. Nem szégyellem bevallani, ilyenkor elkap engem is a belső láz, még könnyek is megjelennek szememben.
A lecsillapodás után az ember elgondolkozik, és kérdéseket fogalmaz meg. Vajon a mi magyar igazságunkkal teljesen egyedül maradtunk? Hogy egészen mások vagyunk, mint az átlag európai, ezt gondolom, minden magyar érzi magában, de ezt látják szomszédjaink is, látják Brüsszelben is. „Mi jöttünk valahonnan, és tartunk valahova” – mondta a miniszterelnök.
Elgondolkoztató, valahonnan keletről jöttünk, és itt, a Nyugat peremén lehorgonyoztunk, de hova is tarthatnánk, fizikailag persze sehova, itt akarunk maradni, őseink földjén, de békés, szabad és harmonikus jövőt képzelünk el. A szabadság nekünk azt is jelenti, hogy házunk táján
ne egy háziúr dirigáljon minket. Ezt is a miniszterelnök mondta, és beszélt a szuverenitásról, a békéről, a migráció elutasításáról,
gyermekeink neveléséről. Igen, mi mindig csak jót akartunk, de valahogy mindig egyedül maradtunk. ’48-ban lelkesen harcoltunk, reméltünk, de elbuktunk, senki nem állt mellénk, végül ki kellett egyezni a halálos ellenséggel. 1956 után maradt a dicsőség!, de csak szavakban, a valóságot a szomorú és véres megtorlás jelentette, és a szovjetek rémuralma még több mint három évtizedig tartott. Történelmünk két szomorú fejezete: elbuktunk, elvéreztünk, mégis ezt ünnepli a nemzet. Talán ez is jellemző ránk?
Szép beszéd volt az idei is, mindenki tapsolt, rám is hatott, lelkesített. De valami hiányzott, ez régen hiányzik.
Mindig csak mi, mi magyarok akik… ezt akarjuk, ezt szeretnénk. Jó, de mit mondanak a többiek? Ha az Unió félmilliárdos népessége általánosan mást akar, akkor mi, tíz millióan mit akarhatunk? Persze sokan szeretnének másképpen élni, inkább békében, mint háborúban, inkább a megszokott szomszéddal, mint jövevényekkel, és kevesebb utasítást felülről, de ezt kevesen mondják ki, és még kevesebb helyen lesz ebből politikai szándék. Mindenki gyáva, vagy mi ez?
Orbán beszédei túlságosan magyarosak, jó volna, ha egész Európához intézné üzeneteit, és főleg forduljon szomszédaink felé, hiszen velük már régen egy csónakban evezünk, csak sajnos nem egy irányba. Egyszer már leírtam a régi szójátékot: a visegrádi négyek hárman vannak, Szlovákia és Magyarország. A lengyelek teljesen átálltak a másik oldalra, a csehek nagy része fél az oroszoktól, és, valljuk be, nem szeretik, ha a négyeket egy magyar politikus irányítaná, soha nem rajongtak értünk.
Stratégiai változásra volna szükség. Trump barátsága jól jönne, ha sikerül neki, novemberben ő lehet a világ legerősebb vezetője. Egyelőre!
A Nyugat hegemóniája leáldozóban van, ezt tudomásul kell venni. A sokszor emlegetett „fantomkép”, egy új világrend, már lassan kialakulóban van, de nem a mi civilizációnk vezetésével. A BRICS, a Keleten megalakult szervezet létező valóság, az alapító öt tag mellé hat ország új tagsági viszonya lépett életbe, és a bővítés ezzel nem állt le. A szervezkedésnek egyelőre nincsen katonai jellege, de fő célja, egészen biztos az Amerika vezette világrendszer átalakítása. A szövetség két vezető állama Kína és Oroszország, és ez utóbbi, elismerjük vagy nem, keresztény civilizációnk része, ellene összefogni egy beteges ruszófóbia miatt logikátlan, veszélyes és egész Európát szakadékba taszíthatja.
Egy fecske nem csinál nyarat, nekünk, magyaroknak nagyon gyorsan szövetségeseket kell keresni, egyedül nem tudjuk megteremteni, sem számunkra, még kevésbé Európa számára azt az igazságos és észszerű életformát, amit tudatosan vagy tudat alatt, kimondva vagy elhallgatva, egész Európa népei elképzelnek maguknak.
A szerző közíró