„Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.”
(Vörösmarty Mihály : A vén cigány)
Az Újév beköszöntével a világ politikai és geostratégiai megosztottságának átalakulása révén kialakult feszültségek további éleződése, az új világrend kialakítására felesküdött monopolista és a többpólusú világrend visszaállítására törekvő erők éles szembenállása és küzdelme, s egyben – a több éve beköszöntött – új hidegháború kiteljesedése várható.
A XXI század első két évtizedét az Amerikai Egyesült Államok monopolista hatalmának a megerősödése jellemezte. Ezt a geostratégiai egyoldalúságot a feltörekvő hatalmak és a hatalmi ambícióit érvényesíteni szándékozó Oroszország nem fogadta el. Miután 2004 óta a diplomáciai kapcsolatok az USA és Oroszország között a mélypontra zuhant vissza, Putyin elnök 2018. március 1.-én az országos küldötteknek nyíltan, a világ szeme előtt bemutatta Oroszország legújabb fegyverrendszereit, és ennek tükrében tárgyalásra hívta fel a szembenálló hatalmakat.
Oroszország türelmesen, de nem szó nélkül szembesült a NATO Nyugat-Európában települt fegyveres erőinek lopakodó stratégiai előrevonásával, melynek révén a NATO fegyveres erői Oroszország határainak közvetlen közelébe zárkóztak fel és a vele szomszédos államokban folyamatosan telepítettek és telepítenek Oroszország biztonságát fenyegető fegyverrendszereket, építik ki támaszpontjaikat. Oroszország veszélyérzete azt diktálta, hogy fegyveres erői egy részének saját területén belüli(!) előrevonásával megerősítse nyugati határait, ami éles tiltakozást váltott ki a nyugati hatalmak részéről. Micsoda fordított logika! Az USA és szövetségesei megvethetik lábukat bárhol a világban, bárhová felvonultathatják és átdobhatják fegyveres csoportosulásaikat, azonban az oroszok saját területükön belüli erőátcsoportosítása nem engedhető meg!1
Az Egyesült Államok politikailag, gazdaságilag, majd kilépve saját területéről, a NATO-val együtt katonailag is betette lábát Ukrajnába. Az önálló külpolitikát folytatni nem képes Európai Unió az USA érdekeinek bűnös kiszolgálójaként mindezt közömbösen nézte. Sőt, ma már Merkel volt kancellártól tudjuk, hogy az ukrajnai Donbász régióban zajló háború befejezését célzó, Oroszország és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) képviselői által tető alá hozott Minszk 1 és a Minszk 2 kamu megállapodás Ukrajna részéről csupán arra szolgált, hogy a biztonságát fenyegető „vörös vonalak” folyamatos átlépése miatt türelmét vesztő Oroszország esetleges katonai beavatkozásaellen felkészítsék az ukrán fegyveres erőket. A katonai beavatkozás hamarosan bekövetkezett.
Honnan tudták 2014. szeptemberében, hogy Oroszország háborúba akarja sodorni Ukrajnát? Onnan, hogy az Amerikai Egyesült államok, mint diplomáciai szinten, mind pedig gazdasági és katonai téren, az EU-val szövetkezve és támogatása mellett sarokba szorította Oroszországot. A NATO fegyveres erőinek az orosz határok közvetlen közelébe történő felvonultatásán túl, az USA biztonságát Európában garantálni képes „előretolt védelmi helyzet” elvének megfelelően, betették lábukat Ukrajna területére is, melynek révén garantálható volt a fegyveres konfliktus veszélye. Jól tudták úgy az orosz, mint a nyugati fél részéről, és nem kell hozzá kiemelkedő stratégának lenni, hogy a diplomáciai kapcsolatok befagyasztását és a NATO keleti irányú terjeszkedését követően, a NATO Ukrajnát az Oroszország elleni katonai konfliktusban hídfőállásként használhatja fel. Oroszország az ellene irányuló „sarokba szorítósdit” a biztonságát veszélyeztető „vörös vonalak” átlépésének tekintette. A nyugati hatalmak jól tudták, hogy Oroszország türelme egyszer véget ér. Még sem tettek semmit a leselkedő veszély elhárítása érdekében, hanem felkészítették Ukrajna fegyveres erőit az előre prognosztizálható összecsapásra.
Az orosz elnök a két és többoldalú párbeszédek két évtizedes befagyasztását követően, folyamatosan figyelmeztette az USA-t és a Nyugatot az ország biztonságát veszélyeztető „vörös vonalak” átlépésére, de szóra sem méltatták. A 2021. 01. 25.-én kezdődött online Világgazdasági Fórumon, a programba váratlanul bejelentkezett Putyin felhívta a résztvevők figyelmét arra, hogy „Van rá esély, hogy megtapasztaljuk a globális fejlődés összeomlását, melynek eredménye az lesz, hogy mindenki harcolni fog mindenki ellen”. Hozzátette: a mai emberek felelőssége, hogy elkerüljenek egy jelenleginél rösszabb és kilátástalanabb jövőt. Majd a figyelmeztette 2021. január 27.-én nyomatékosítva megismételte: „mindenki mindenki ellen harcolni fog, ha tovább romlik a helyzet”. Azonban ez sem volt elég!
A régió biztonsági egyensúlyának a helyreállítására 2021 decemberében tett orosz javaslatok sem találtak befogadói környezetre. „2021 decemberében ismét kísérletet tettünk arra, hogy megállapodjunk az Amerikai Egyesült Államokkal és szövetségeseivel az európai biztonság elveiről és a NATO bővítésének elkerüléséről. Hiába. Az Amerikai Egyesült Államok álláspontja nem változik. Nem tartja szükségesnek a tárgyalást Oroszországgal ebben a számunkra kulcsfontosságú kérdésben, figyelmen kívül hagyva érdekeinket, csupán saját céljait követve. Természetesen, ebben a helyzetben felmerül bennünk a kérdés: mit tegyünk ezután, mire számíthatunk? ” – mondta Putyin orosz elnök a 2022. február 24. 06:00-kor tett nyilatkozatában. ((Az Oroszországi Föderáció elnökének nyilatkozata Moszkva, Kreml.)2
Eközben az ukrán fegyveres erők, az Oroszországgal megvívandó háborúra való felkészülés és harci tapasztalataik gyarapításának zászlaja alatt nyolc éven át lőtték és bombázták a két elszakadt, többségében oroszok lakta terület állampolgárait, de emiatt senki nem ejtett könnyet, senki nem szólalt fel a szakadár területeken zajló népírtás ellen, és erről a nyugati média is mélységesen hallgatott. Putyin, az Oroszországi Föderáció elnöke, a Donbasz és Luganszk ukrán fegyveresektől való megtisztítására indított különleges katonai művelet megkezdésének hajnalán, 2022. február 24. 06:00-kor is figyelmeztette a világot.
„A Szovjetunió összeomlása után tulajdonképpen megkezdődött a világ újrafelosztása, és
az addigra kialakult nemzetközi jogi normák – és közülük, az alapvető, kulcsfontosságú normák, amelyek a második világháború következményeként kerültek elfogadásra, és nagymértékben megszilárdították a második világháború eredményeit – zavarni kezdték azokat, akik a hidegháború győztesének vallják magukat.” – jelentette ki Putyin elnök. (Az Oroszországi Föderáció elnökének nyilatkozata Moszkva, Kreml. V. Putyin: Tisztelt orosz Állampolgárok! Kedves Barátaim!)
Ekkor még megakadályozható lehetett volna a vérengzés, ha az Egyesült Államok érdekében állt volna. Az USA vezetését azonban más vezérelte: a katonai előnyök mellett megbújó üzleti érdek. A háborúk az öldöklésen és emberáldozatokon kívül a hadiipari komplexumok, a bankok, az újjáépítésben résztvevők és sok más érdekelt pénztárcáját duzzasztják. Az orosz agressziót elítélő Amerikai Egyesült Államok nem egy agresszív beavatkozást hajtott végre szerte a világban, amelyeket az orosz elnök a különleges katonai művelet megkezdése előtt a közvélemény elé tárt. (Ezek a precedens értékű amerikai fegyveres beavatkozások azonban senki számára nem ad felmentést az agresszori minősítés alól).
Putyin elnök kifejtette, hogy:
„Először is, az ENSZ Biztonsági Tanácsának bárminemű szankciója nélkül, véres hadműveletet hajtottak végre Belgrád ellen, repülőgépekkel és rakétákkal Európa kellős közepén. Több hetes folyamatos bombázást hajtottak végre polgári városok, életfenntartó infrastruktúra ellen. Kötelességünk emlékeztetni ezekre a tényekre, különben egyes nyugati kollégák nem szívesen gondolnak vissza ezekre az eseményekre, és amikor erről beszélünk, inkább az általuk megítélt körülményekre hivatkoznak és nem a nemzetközi jog normáira.
Aztán jött sorban Irak, Líbia, Szíria. A katonai erő Líbiával szembeni illegitim alkalmazása, az ENSZ Biztonsági Tanácsa líbiai kérdésben hozott minden határozatának eltorzítása az állam teljes pusztulásához, a nemzetközi terrorizmus melegágyának kialakulásához vezetett, az ország humanitárius katasztrófába zuhant, egy véget nem érő polgárháború szakadékába, amely máig nem állt le. A tragédia, amely nemcsak Líbiában, hanem az egész régióban emberek százezreinek, millióinak kárára ítéltetett, hatalmas migrációs kivándorláshoz vezetett Észak-Afrikából és a Közel-Keletről, Európába. Hasonló sorsot szántak Szíriának is. A nyugati koalíció harci cselekményei ezen ország területén a szíriai kormány beleegyezése és az ENSZ Biztonsági Tanácsának szankciója nélkül nem más, mint agresszió, beavatkozás.
Ugyanakkor ebben a sorban különleges helyet foglal el természetesen Irak inváziója, ugyancsak bármilyen jogalap nélkül. Ürügyként az Egyesült Államok rendelkezésére álló, Irakban található tömegpusztító fegyverekről szóló, állítólag megbízható információt választották. Ennek nyilvános bizonyítására az amerikai külügyminiszter az egész világ előtt megrázott valamilyen fehér poros kémcsövet, biztosítva mindenkit, hogy ez az Irakban kifejlesztett vegyi fegyver. Aztán kiderült, hogy mindez csalás, blöff: Irakban nincs semmiféle vegyi fegyver. Hihetetlen, meglepő, de a tény az tény marad. Legmagasabb állami szinten és az ENSZ magas pódiumáról is hazudtak. Ennek eredménye – hatalmas veszteségek, pusztítás, a terrorizmus hihetetlen hulláma.
Általában az a benyomásunk, hogy gyakorlatilag mindenhol, a világ számos régiójában, ahová a Nyugat a saját rendjének megteremtése érdekében jön, ott véres, be nem gyógyult sebek, a nemzetközi terrorizmus és a szélsőségesség fekélyei maradnak hátra. Mindaz, amit elmondtam, a legkirívóbb, de közel sem az egyetlen példa a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyására. Ugyanebben a sorban vannak a hazánknak tett ígéretek is arra vonatkozóan, hogy NATO-t egy hüvelykkel sem bővítik keletre. Ismétlem – átvertek.”
A demokrata vezetésű Egyesült Államok „véres konyháját” jellemzi, hogy „a 2001 óta tartó terrorellenes amerikai hadműveletek eredményeképpen annyi civil vált földönfutóvá, illetve hontalanná, ahány a második világháború alatt az egész világon. A folyamatosan háborús beavatkozást követelő fekete öves neokonzervatívok döntő része már Joe Biden kampányát támogatja tanácsaival.”3
Az USA „véres konyhája” kapcsán elgondolkodtató, hogy miért csak az orosz elnököt szeretnék a nemzetközi bíróság elé állítani, miközben az USA és a nyugati országok egyes vezetői is nem egy agressziót követtek el a világ különböző térségeiben.
Az Egyesült Államok és szövetségesei a geopolitikai érdekeit Oroszország rovására terjesztették ki. Oroszország ezt élet és halál kérdésének tekintette, ami Oroszország érdekeire, államiságának létére és szuverenitására valós veszélyt jelent. Ez az a vörös vonal, amit folyamatosan átléptek és ami ellen Oroszország nem egyszer tiltakozott. Mindhiába! A kikényszerített agresszió bekövetkezett. Az orosz elnök ugyanakkor egyértelművé tette, hogy a terveik között – az ukrán fegyveres erők Donbasz és Luganszk területéről való kiűzésén kívül – nem szerepel ukrán területek megszállása.
Az ukrajnai fegyveres konfliktus tovább élezte nem csak az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország, az Európai Unió és Oroszország közötti ellentéteket, de rendkívül megosztotta a világ közvéleményét és a világrend átalakulására is döntő befolyással bír.
A világ több táborra szakad
Két világnézet, a monopolista és a multipoláris világrendszert képviselők harcának kibontakozása észlelhető.
Oroszország speciális hadművelete és Oroszország megítélése rendkívül megosztotta a világot. Egyes országok úgy döntöttek, hogy álláspontjukat Oroszország elleni szankciók bevezetésével vagy az ENSZ-ben leadott szavazataikkal fejezik ki. Vannak országok, amelyek az orosz különleges hadművelet előzményeit egyoldalúan értékelve a nyugati világ véleményét erősítik, és Ukrajna oldalán állnak, vannak olyan országok, amelyek – tényszerűen értékelve a jelen helyzethez vezető okokat is – Oroszország pártjára álltak, és vannak olyanok is, amelyek nem nyilvánítanak véleményt és pártatlan, semleges álláspontot képviselnek.
Ez utóbbi szempontjából érdekes, hogy éppen a semleges országok nem maradtak semlegesek. A semleges országok kormányai nyíltan kiálltak Ukrajna mellett ésOroszország ellen. Sőt, Finnország és Svédország nyíltan feladta a semlegességét, míg Svájc és Ausztria de jure megtartotta semlegességét, de facto azonban ez is megkérdőjelezhető.
Svédország semlegessége már régebben is megkérdőjelezhető volt. Svédországban például amerikai csapatok állomásoznak, megkerülve az alkotmány tiltó rendelkezéseit. Egy jogilag semleges státusú országban vajon milyen jogcímen tartózkodhatnak a NATO-szövetségben is érintett amerikai csapatok? Ez akár a „korszerű” semlegességről szóló vita alapja is lehetne. Ugyanis a nemzetközi egyezmények értelmében a svédek fenti lépései megszüntetik a semleges státusukat.
A definíció szerint a semlegességet valló, ún. semleges államok olyan önként vállalt politikai magatartása, amely elkerüli, azaz nem támogatja egy politikai és katonai tömbhöz, szövetséghez, erőhöz vagy állásponthoz való csatlakozást. Politikai értelemben semleges államnak tekinthetők azok az államok, amelyek egyetlen katonai, gazdasági vagy politikai szövetségnek sem tagjai, tehát két szövetség, vagy országok közötti vitában egyiket sem támogatja és nem is kötelezi el magát a hadviselő vagy vitázó felek egyikéhez sem. Háború idején a semleges államok egyetlen hadviselő félhez sem csatlakoznak, azaz egyiket sem támogatják.
A semlegesség lehet állami semlegesség, pozitív semlegesség, katonai semlegesség, blokkon kívüliség, stb. Minden állam semleges addig, amíg semleges magatartást követ. Az az ország, amely az Európai Unióhoz csatlakozott, nem lehet már többé semleges sem politikailag, sem pedig gazdaságilag, semleges külpolitikát sem folytathat, mert egy politikai erőhöz csatlakozott.
A semlegesség jelenleg használatos definíciójában megfogalmazott követelmények és a semleges államok jogait és kötelezettségeit szabályozó hágai egyezmények között is ellentmondás fedezhető fel (ha jól értelmezem a szabályozást). A szárazföldi háborúban a semleges Hatalmak és személyek jogairól és kötelességeiről szóló 1913. évi XLIII. Törvénycikk V. Egyezmény 7. CZIKK szerint „A semleges Hatalom nem köteles megakadályozni fegyvereknek, lőszereknek és általában a hadsereg vagy a hajóhad czéljaira felhasználható dolgoknak kivitelét vagy átvitelét a hadviselő felek valamelyike számára”. Ez pedig nem más, mint egyértelmű állásfoglalás a két hadviselő fél egyike, jelen esetben az ukrán hadviselő fél mellett, annak támogatása, a hadviselő Ukrajna mellett való egyértelmű elköteleződést jelent!
A fentiek alapján megkérdőjelezhető, hogy a pozitív semlegességet, mint külpolitikai irányvonalat vállaló, katonailag ugyan blokk-semleges Svájc és Ausztria, mint állam, de jure semlegesnek tekinthetők-e napjainkban, mivel mindkét ország Ukrajna oldalára állt, fegyverrel és pénzzel is támogatják Oroszországgal szemben vívott küzdelmükben, de a fent felsorolt kritériumoknak teljes egészében már nem felelnek meg.
Ez lenne a modernkori semlegesség?
Napjainkban a semlegesség mintapéldája Svájc, mely sem az európai politikai szövetséghez (EU – 1992. december 6-án népszavazáson elutasították), sem az európai-amerikai katonai szövetséghez (NATO) nem csatlakozott. Svájc pozitív semlegességét – a milíciarendszerű hadseregére támaszkodva – az 1815. évi Bécsi Szerződés garantálja, és továbbra is őrzi identitását és semlegességét. A svájciak identitását olyan erősen meghatározza az az elképzelésük, hogy semmilyen szövetségbe, csoportosulásba nem lépnek be, hogy a 20. század viharait sikerült semlegesen átvészelniük. Világháborúk és a hidegháború sem ingatta meg a svájciakat abban, hogy letérjenek a fegyveres semlegesség útjáról.
1992-ben még az ENSZ-be való belépést is elutasították egy népszavazással, és csak 2002-ben döntöttek, hogy csatlakoznak a nemzetközi szervezethez. Az Európai Uniós csatlakozás azonban ma is tabu téma, bár egyre többen érvelnek a csatlakozás szükségessége mellett.
A Svájci Konföderáció semleges státusza miatt nem vesz részt Ukrajna katonai célú aknamentesítésében sem. Humanitárius célból azonban 100 millió svájci frankkal (40,5 milliárd forinttal) támogatja Ukrajna aknamentesítését 2024 és 2027 között, amely az aknamentesítéshez szükséges eszközök beszerzésére és műveleteket végző személyzet képzésére használható fel.
Más a helyzet azonban Ausztria esetében. Az „osztrák kérdés megoldásaként”, a szovjet csapatok kivonulásának feltételeit Vjacseszlav Molotov külügyminiszter 1955. február 8-án három pontban határozta meg: Ausztria semlegessége, a német egyesülési törekvések szigorú tiltása és a külföldi katonai jelenlét megszüntetése. 1955. május 15 (14)-én aláírták az Államszerződést. Október 25-én az idegen haderők elhagyták az országot, Ausztria szuverén állam lett és örökös semlegességet vállalt a svájci modell alapján. Másnap, 1955. október 26.-án, a parlament alkotmányerejű törvénybe iktatta az örökös semlegességről (immerwährende neutralität) szóló nyilatkozatot, amelyet a Szövetségi Alkotmány szentesített és a bécsi parlament október 26-án hirdette ki. Ez rögzítette, hogy Ausztria nem lép be semmiféle katonai szövetségbe, és nem engedélyezi területén idegen támaszpontok felállítását. A deklaráció az osztrák identitás meghatározó részévé vált, és a külpolitika alapvető eleme lett.
Az ország 1955 decemberében csatlakozott az ENSZ-hez, amely 1990-ig tiszteletben tartotta örökös semlegességét, és nem kérte fel, hogy állást foglaljon a különböző katonai konfliktusokban. Az 1991-es Öböl háborúban azonban Ausztria magára nézve kötelezőnek tekintette az Irak ellen hozott ENSZ szankciókat. Ezzel de facto érvényét vesztette a svájci típusú klasszikus osztrák semlegesség.
1995-ben EU tag lett, átvette annak teljes jogrendszerét, elfogadta a közös kül- és biztonságpolitikai, majd a közös védelem koncepcióját is. A Szövetségi Alkotmányban rögzítették, hogy a Semlegességi Nyilatkozat nem korlátozza a közös kül- és biztonságpolitikában való részvételüket. 1998-tól a módosított Alkotmány a Petersburgi feladatokban való részvételt (béketeremtés és válságkezelési műveletek), harcoló alakulatok alkalmazását is engedélyezte. A NATO-hoz nem csatlakozik (még), mert a SzU-val (Molotovval) 1955. február 8-án aláírt megállapodást sértené meg, miközben ez a hatalom már nem létezik! (példa: ukrán nyugdíjak kontra szovjet-magyar nyugdíjtörvényünk) A NATO felé tendáló Ausztria valójában sem politikailag, sem katonailag nem semleges, de katonai blokkon kívüli!
Ausztria modernkori semlegessége értelmezésének adott hangot 2017 novemberében az osztrák honvédelmi miniszter helyett az éves értékelést megtartó Luif vezérőrnagy szokásos évi tanácskozásán megtartott beszédében 4, amikor kitért a modernkori semlegesség értelmezésére. Megjegyezte: ma a közvetlen cél nem csak Ausztria védelme, de aktív szerepet kell vállalnia Ausztriának katonailag is a krízisterületeken. Ma Ausztria nincs abban a helyzetben, hogy el tudna szigetelődni. Az osztrák semlegesség jelenleg új tartalmat kap, és ennek alapja, hogy Ausztria az Európai Uniónak tagja, de a NATO-nak nem.
Ez az egyik vagy a másik fél mellett kinyilvánított határozott állásfoglalás és gyakorlat a klasszikus semlegesség felszámolását jelentheti.
Az előadók között több német professzor is jelen volt. Megjegyezték, hogy „az osztrák biztonságpolitikára komoly befolyással volt az orosz politika változása, a Krím elfoglalása, az orosz–ukrán háború és ennek katonai hatásai az Európai Unióra és a NATO-ra. E kérdés kapcsán az egyik osztrák tábornok suttogva mondta: „Ausztria jobban megérti az oroszokat, mint a többiek, hiszen mind a Szovjetunió, mind az Osztrák–Magyar Monarchia nagyhatalmak voltak, és a XX. században estek szét”. 4
Az Osztrák–Magyar Monarchia kérdése napjainkban is foglalkoztatja az orosz médiát. A Szolovjov által vezetett egyik esti politikai véleményműsorának vendége szerint „létre kéne hozni egy semleges területet Közép-Európában, egy új Osztrák–Magyar Monarchiát”, melynek első feltétele az lenne, hogy Oroszország megnyeri az ukrajnai háborút, és amelynek a területe Lengyelországtól a Földközi-tengerig és a Balkánig tartana, beleértve látszólag semleges Ausztriát, Szlovákiát, Magyarországot és a volt Jugoszláviát is. ”Szolovjov helyeslően vágott közbe, azzal, hogy „már régóta arra várt, hogy ezt valaki kimondja”. Majd hangsúlyozta, hogy Oroszország nem intézne támadást a monarchia ellen.
A felvetés nyilván abból az elgondolásból adódott, hogy a Nyugat és a Kelet között létrehozott birodalom, mint bufferzóna, elválasztaná a nyugati és keleti fegyveres erők csoportosításait egymástól és nagyobb biztonságot adna Oroszországnak. Csakhogy ez a gondolat elkésett, mert a NATO a fenti országokba már betette a lábát, és a nyugat-európai országokban települt NATO erők lopakodó stratégiai előrevonást hajtottak végre az orosz határ közvetlen közelébe és a vele szomszédos országokba. Másrészt az 1955. május 15-én aláírt államszerződés 1938. január 1-jei határaival ismerte el a független és demokratikus Osztrák Köztársaságot és megtiltotta a Habsburg-restaurációt.
Oroszország és a NATO közötti bufferzóna létrehozásának a rendszerváltás idején, a szovjet fegyveres erők csapatainak Kelet-Európából történt kivonását követően lett volna értelme és jelentősége.
Mint ahogyan azt társszerzőként a „Magyar Néphadsereg a rendszerváltás sodrában” című kétkötetes könyvben 2017-ben megfogalmaztam, a volt szocialista országoknak – együttesen összefogva – a katonai blokk-semlegességet kellett volna választaniuk a NATO-hoz való csatlakozás helyett. Ebben az esetben ugyanis az Északi tengertől a Fekete tengerig húzódó mintegy 500-700 km széles és mintegy 1500 km hosszú katonailag semleges zóna jöhetett volna létre, amely elválasztotta volna a Nyugat és a Kelet, a NATO és a Szovjetunió (Oroszország) fegyveres erőinek csoportosításait, valamint a pozitív semleges Ausztria és Svájc révén az Északi és a Déli hadszíntereket egymástól. Ha ez létrejött volna, akkor a NATO nem lopakodhatott volna keleti irányba Oroszország határainak közvetlen közelébe, és ma nem lenne háború Ukrajnában! Sajnos, a rendszerváltó volt szocialista országok egyikében sem volt egy olyan stratégiai előrelátással rendelkező nagyformátumú államférfi, aki „az egyik blokkból ki, a másikba be” távlati stratégiai gondolkodás helyett a katonai blokk-semlegességet javasolta volna. Az újonnan alakuló kormányok hirtelen jött eufóriájukban az atlanti térséget helyezték előtérbe, és hagyták magukat alávetni az Egyesült Államok leselkedő globálstratégiai érdekeinek. Persze ezt magyarázni lehet, de megmagyarázni nem! Ma éppen az USAhirdeti nagy hangon Svédország és Finnország kapcsán, hogy minden nemzetnek joga van szövetségesük és a saját külpolitikájuk megválasztására, a szövetségi rendszerek bármelyikéhez való csatlakozásra. Lám, még a globalisták is tudnak nemzetállamokban gondolkodni, ha a saját önös érdekeiről esik szó!
Az előttünk álló új korszak a világ érdek- és dacszférájának átrendeződését, illetve a meglévők megerősödését is maga után vonja.
A fegyveres konfliktust kezdeményező Oroszország legszorosabb szövetségese a vele államszövetségi rendszerben lévő Belorusz állam, az Aszad-rendszert segítése révén Szíria, illetve Észak-Korea. Szövetségeseinek tekintheti a volt szovjet tagköztársaságok többségét, regionális szövetségeseit (Irán, Kína), továbbá a hozzá lojális országokat (Kuba, Venezuela, Bolívia, Vietnam), de új szövetségesei is vannak, mint pl. Mali vagy egyes közel-keleti és afrikai országok. Egyes országok, hagyományosan jó kapcsolataik miatt még a háború ellentmondásossága okán sem fordulnak egyértelműen szembe Oroszországgal – mint például India, Pakisztán vagy Dél-Afrika.
Egyre erősödő szövetségi rendszer van kialakulóban az érezhetően bővülő tagsággal kecsegető BRICS országok keretein belül, sőt azon túl is. BRICS egy megkerülhetetlen nagyhatalmi erőközpont lett, amely a formálódó stratégiájával az amerikai dominanciájú, egypólusú világrend megváltoztatására tör. Szaúd-Arábia hivatalosan is csatlakozott a Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és a Dél-Afrikai Köztársaságot tömörítő BRICS-csoporthoz. A BRICS augusztusi johannesburgi csúcstalálkozóján kapott meghívás alapján további négy ország – Irán, Egyiptom, Etiópia és az Egyesült Arab Emírségek – csatlakozása várható 2024-ben. Továbbra is szövetségesének tekintheti Egyiptomot, Mexikót, Indonéziát, Szingapúrt, Malajziát, vagy az öbölmenti arab államok jó részét.
A szakértők véleménye szerint Kína és Oroszország a szövetségeseivel együtt nagy kihívást jelent a velük ellentétes nyugati világ és szövetségesei számára, az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság, az Európai Unió, Dél-Korea és Japán, a Fülöp-szigetek, Ausztrália, Új-Zéland, Izrael, a Kaukázusi Georgia, Kelet-Európai Moldova, a Balkánon Észak-Macedónia és Montenegró, Dél-Amerikában Argentína és Chile együttes fellépése.
Ebben a konstellációban különös helyet foglal el Törökország, amely a legerősebb hadsereggel rendelkező NATO tagállamként jó viszonyt ápol Oroszországgal, Kínával, az iszlám világgal, és egyben fegyverrel (drónokkal) támogatta Ukrajnát is, miközben az Európai Unióval való kapcsolata a mélyponton van, de a török-amerikai kapcsolatok sem felhőtlenek.
Az események nem csak megosztották a világot, de a politikai-gazdasági-katonai hatalmi erőcentrumok megváltozását, kialakulását (Kína, Oroszország, India) is magukkal hozták. Oroszország és Ázsia, Dél-Amerika, Afrika nagymértékben akadályozzák az egy erőközpontú új világrend és a világkormány kialakítását. A monopoláris világrendet kezdi felváltani a többpólusú világrendszer, amelyben az egymással szemben álló erőközpontok egymás elleni rivalizálása egyben egy új hidegháború kibontakozását jelenti. A jövő globálstratégiai változásait a „Nyugat és a „kontinentális Kelet”, „globális Észak” és a „globális Dél”, az Egyesült Államok és Kína, az Egyesült Államok és Oroszország, az Európai Unió és Oroszország közötti viszonyok határozzák meg. A világ mérföldkőhöz érkezett. Kína és Oroszország, a két erős keleti hatalom a G20-ak Újdelhiben tartott találkozóján jelezte, hogy 2023-ban már más szelek fújnak. Egyenlő arányú befolyást kérnek a nemzetközi porondon és ezzel együtt a nemzetközi együttműködési keretek kialakításánál.
Az USA befolyása az Európai Unióra a külpolitikai és gazdasági alávetettségét, az Európai Unió világpolitikai jelentőségének és gazdasági súlyának csökkenését hozta magával. Az Egyesült Államok leválasztotta egymásról Oroszországot és Európát, az utóbbira hárítva Ukrajna támogatásának az anyagi felelősségét. Az európai politikusok többsége is szolgai módon követik az Egyesült Államok utasításait. Európa és a kontinentális „kelet” hatalmi szétválasztása az amerikai külpolitika egyik alapvető célja volt, melynek megvalósítását az Ukrajnában dúló fegyveres konfliktus is segítette.
A világkereskedelmi viszonyok átalakulása és globális ellátási láncok zavara
Az Oroszország elleni szankciók, de facto nem szüntették meg teljes egészében a világkereskedelmet, csupán átrendezték, ami az energia- és élelmiszerárak emelkedését idézték elő világszerte. A szankciók nem csak Oroszországot érintették, hanem kihatással van a gazdasági együttműködésben résztvevőkre is. Borrell és von der Leyen és a szankciókat hangoztató véleményvezérek hangzatos nyilatkozatai ellenére senki sem mondott le teljesen az Oroszországgal való kereskedelmi kapcsolatokról. Oroszország és az EU kereskedelmi együttműködése a szankciók ellenére nem szakadt meg, sőt, az egyes korlátozások megkerülésével továbbra is virágzik. Közismert, hogy Oroszország az egyik fő gabonaexportőre a világnak. Az energia, a műtrágya, az élelmiszertermelés alapvető nyersanyagainak termelésében és exportjában is jelentős világpiaci részesedése van.
Az energiára kiszabott szankciók az olcsó orosz energiáról való teljes leválást helyezte kilátásba, amelyet az EU-tagállamok – Magyarország kivételével – elfogadtak. Ez egy álságos döntés volt, mert egyrészt ezek az országok kerülőúton továbbra is vásárolják az orosz energiát, de jóval drágábban, sőt egyes tagállamok többet is mint annak előtte. Az Európába irányuló orosz LNG-export 2023 novemberében összesen 1,75 millió tonnát tett ki, majd decemberre elérte a legmagasabb 2,914 millió tonnát, ami alig marad el az éves csúcsértéktől. Ez azt mutatja, hogy a Nyugat a sok oroszellenes szankció és a Moszkva elleni kemény nyilatkozatok ellenére továbbra is aktívan együttműködik vele. Az EU országok visszautasították az orosz vezetékes gázt, de – mivel ma nincsenek hivatalos tilalmak az Európába irányuló orosz LNG-szállításokra vonatkozóan – meredeken növelte az orosz LNG importját Oroszországtól. 2023 januárjától júliusig az uniós országok az összes orosz LNG-export 52 százalékát vásárolták fel. A hét hónap alatt az orosz LNG-import 40 százalékkal, 15 millióról 22 millió köbméterre nőtt 2021 azonos időszakához képest. Oroszország az USA után a második energiaszállítója lett az EU-nak, és az európai országok ebben az időszakban mintegy 5,3 milliárd eurót költöttek az orosz LNG-re. Ebben kiemelkedett Franciaország, amely a 2021-es szinthez képest 44%-kal növelte az importot. Belgium 2,3-szor, Spanyolország 44%-kal többet importált. A Bloomberg szerint Oroszország több pénzt keres az olajexportból, mint a speciális katonai művelet megindítása előtt. 2023 októberében Oroszország nettó olajbevételei 11,3 milliárd dollárt tettek ki, ami az ország teljes havi költségvetési bevételének 31%-ának felel meg. Ez 2022 májusa óta a legmagasabb volt, és meghaladta a speciális katonai művelet megindítása előtti hónapok adatait.
A fentiek fényében nevetséges és félrevezető Scholz német kancellárnak az ország szociáldemokrata pártjának (SPD) kongresszusán tett nyilatkozata, mi szerint Oroszország felelős az Európába irányuló gázszállítások leállításáért. Mint mondotta volt: “Ennek következményei vannak az energiaárakra!” Nehezményezte, hogy „Németországnak több gázt kellett vásárolnia Norvégiából, és LNG-terminálokat kellett létesítenie északon a cseppfolyósított földgáz fogadására”. A kancellár úgy tesz, mintha nem az EU, hanem Oroszország szankcionálta volna az uniós országokat, mintha nem Németország szavazta volna meg többek között az orosz gázról és nyersolajról való azonnali leválást! Korábban éppen a német kormány döntött úgy, hogy nem vásárol energiahordozókat Oroszországtól az “Északi Áramlat – 2” vezeték megmaradt, sérülésmentes ágán keresztül, hanem inkább nagy felárral az Egyesült Államokból szerzi be.
Az Eurostat adatai szerint, Oroszország szeptemberben visszatért az Európai Unió országaiba irányuló gabonaexport első öt helyezettje közé. Az adatok szerint a speciális katonai műveletek megkezdése óta az Oroszországból származó import havi szinten 22%-kal, éves szinten pedig 10-szeresére nőtt, és elérte a 180 ezer tonnát. Összehasonlításképpen: Ukrajna – 1,2 millió tonnát, Brazília – 1,1 millió tonnát, Törökország – 204 ezer tonnát, Kanada – 139 ezer tonnát exportál.
Az orosz műtrágyaimport is nőtt az utóbbi időben. 2021 harmadik negyedévében 27%-át szállította Európának, 2022 harmadik negyedévében ez 17%-ra csökkent, majd 2023 harmadik negyedévére 27%-ra emelkedett.
A földgáz, a nikkel, a vas, az acél, a kőolajtermékek és a műtrágyák Oroszország exportjának mintegy kétharmadát teszik ki. A Moszkva ellen bevezetett szankciók ellenére Európa még mindig 13 milliárd euró értékben importál kritikus vagy stratégiai fontosságú nyersanyagokat Oroszországból – írta az IL Fatto Quotidiano című olasz lap.
A fenti adatok azt bizonyítják, hogy Oroszországot a szankciók ellenére nem sikerült teljesen elszigetelni, és habár a szankciók Oroszország gazdaságában sok nehézséget okozott, köszöni, jól van!
Az Európai Unió önbecsapó, önámító és a szankciók valós következményeit előre fel nem mérő tevékenységének köszönhetően – Magyarország kivételével – súlyos gazdasági problémákkal küzd. Az IMF prognózisa bevált, miszerint az EU 2023-ban recesszióba süllyedt.
A szankciók nyertese, az USA, elérte azt a régen dédelgetett célját, hogy az amerikai LNG gáz utat találjon az európai piacon. Emlékeztetésként jegyezném meg, hogy erős kétpárti ellenkezés volt az amerikai kongresszusban, de a Biden-adminisztráció is, illetve Ukrajna és Lengyelország is ellenezte a Balti-tenger alatt húzódó, 98%-ban befejezett Északi Áramlat 2 felépítését. Majd az üzembeállításának várható időpontja előtt az USA erős nyomást gyakorolt az EU-ra és Németországra, ellenezve az üzembeállítását és felajánlotta, mondhatnánk követelte, hogy az európai uniós tagállamok térjenek át az amerikai LNG gáz használatára. Mivel a kilátásba helyezett amerikai szankciók nem tudták megállítani a projektet, az Amerikai Egyesült Államok és Németország megállapodásra jutott az Északi Áramlat 2 orosz földgázvezeték építésének befejezésével kapcsolatban „anélkül, hogy további amerikai büntetőintézkedések bevezetésére” került volna sor. Nem kétséges tehát, hogy ki volt a legfőbb érdekeltje a tenger alatt húzódó gázvezeték felrobbantásának!
Az orosz energiáról való leválás eredményeként ma az USA az LNG exportálása terén az első helyet foglalta el a világkereskedelembe. A Biden adminisztráció elismerte azt is, hogy az Ukrajnának adott támogatások 90%-a Amerikába landol. Csak az EU eddig mintegy 110, az USA 70 milliárd dollárt költött Ukrajna megsegítésére. Ekkor még nem vettük számba a több tucat támogató ország által adott összegeket, és ezen felül azt a gazdasági előnyöket sem, amelyet Yellen Janet, az Amerikai Egyesült Államok pénzügyminisztere 2023 márciusában úgy fogalmazott meg, hogy „Amerika támogatása Ukrajnának nem jótékonyság, hanem befektetés”. S ha egy ország eladósodik és fizetésképtelenné válik, akkor jön az ország vagyonának a kisajátítása (lásd Görögország esetét) E témában briliáns képet fest John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című, az internetről is letölthető könyve.
Új hidegháború kibontakozásának korszaka
“A hidegháború december 3-án délután 12 óra 45 perckor véget ért”, “Bush és Gorbacsov fogadalmat tesz a világnak: partnerek a békében” – így ünnepelte a világsajtó a máltai tanácskozást 1989. december 3.-án. Az ünnep nem tartott sokáig.
Joe Biden az Amerikai Egyesült Államok 46. elnökének 2021.01.20.-án történő beiktatása egy háború és éles konfrontációk nélküli békés korszaknak is véget vetett. Joe Biden nem késlekedett kijelenteni, hogy »Amerika« visszatért, és »kész újra vezetni a világot«. (Úgy, mint a világ csendőre). Biden nyíltan megnevezte ellenségeit. Az Egyesült Államok politikai és katonai doktrínáiban megjelent a hidegháborúra jellemző ellenségkép. Ezt figyelmen kívül hagyva, az új hidegháború kezdetét egyesek 2014-re teszik, melynek eszkalálódása 2020-tól érzéklehető. Véleményem szerint ennek jeleit már korábban is érzékelhettük.
Az új hidegháború ismertető jegyei között megtalálhatjuk a II. világháború utáni hidegháború és a legújabban jelentkető jeleit. Az éles politikai szembenállás, a diplomáciai kapcsolatok korlátozása, illetve befagyasztása veszélyt jelent a világ biztonságára. Amerika ellenségeinek arzenáljában ott vannak azok a nukleáris fegyverrendszerek, amelyek alkalmazása az egész világ pusztulásához vezetne. Felismerve azt a tényt, hogy egy atomháborúnak nincs győztese, sem pedig vesztese, mert az egész emberiség pusztulásához vezetne, az atomfegyvert birtokló országok azok bevetéséhez csak a legvégsőbb esetben folyamodnának egy „forró háborúban”. A hatalmi erőközpontok egymás elleni harca ezért ismét az atomzsaroláson nyugvó „hidegháborúra” jellemző területekre tevődött át.
A gazdasági zsarolás és technológiai harc, az új technológiák egyes országok részére való átadásának a tilalma, a fegyverkezési hajsza fokozása, fegyverrendszerek minőségi és mennyiségi szintjének növelése, újabb és újabb katonai támaszpontok létrehozása (Románia, Lengyelország), a fegyveres erők ellenségképben szereplő országok határaihoz való közelítése és az azokra adott válaszlépések, a hadiipari és honvédelmi költségvetés drasztikus emelése, az intenzív katonai kiképzések és az erőfitogtató hadgyakorlatok, a háborús hisztériakeltés, NATO és az ázsiai szövetségi rendszerek megerősítése és formálódása, a fegyveres konfliktusok és háborúk, mind az új hidegháború jeleként értékelhető.
Richard Black, amerikai szenátor szerint, „ahhoz, hogy az amerikai hadiiparnak piaca legyen, ellenségekre van szükség”. Ha van ellenség, van gazdasági nyereség!
A nemzetközi feszültség növekedésére jó példa Stoltenberg nyilatkozata, mi szerint „Nem baj, ha a helyzet eszkalálódik, a fontos az, hogy Oroszország le legyen győzve”. Ezt még megfejelve, 2023 januárjában akként nyilatkozott, hogy „Oroszország Ukrajna megtámadásával hibát követett el, ezért a Nyugat és Oroszország közötti kapcsolatok normalizálására az ukrán háború befejezése után is lehetetlen”. A Nyugat és a Kelet, az Egyesült Államok és Oroszország közötti feszültség további fokozását jelentette a 2021 decemberében az európai régió biztonsági helyzetének helyreállítására vonatkozó orosz javaslat megtárgyalásának elutasítása.
Háborús hisztériakeltés is a hidegháborús éveket idézi. Egyesek szerint „Közel van a III. világháború” (Richard Black), mások 6-8 éven belüli időre prognosztizálják. Nem meglepő Jacek Siewiera, a lengyel Nemzetbiztonsági Hivatal vezetőjének nem régen tett kijelentése, hogy a keleti NATO-országoknak a következő három évben fel kell készülniük egy Oroszországgal való esetleges konfrontációra. Az Izrael Gázai övezetben és Libanon déli határa mentén kialakult események, a jemeni huszik terrorcselekedetei, valamint az Észak- és Dél-Korea között növekvő feszültség mind-mind a hidegháborús időket idézi. A hidegháborúra jellemző feszültségek érezhetők az USA és Kína viszonyában is, a Tajvan körül kialakult konfrontáció kapcsán. Richard Black szerint „sokszor fogjátok ezt hallani: Kína és Oroszország meghódítja az egész világot”. A világ ismét egy puskaporos hordó tetején táncol!
Az új hidegháború egyik fő jellemzője, hogy a negyedik generációs hadszíntéren, a kibertérben is folyik, és a hadviselés 5. szintjét képezi. Ennek szemtanúi lehetünk az orosz-ukrán fegyveres konfliktus kapcsán. Manapság nincs olyan konfliktus, amely ne érintené ezt az 5. dimenziót – nyilatkozta Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára. Kíberháború már békében is zajlik Hadszíntér az egész világ. Jeremy Straub, a Észak-Dakotai Állami Egyetem kutatója szerint egy kibertámadás legalább akkora pusztítást tud okozni, mint egy atombomba. Több biztonságpolitikai szakértő véleménye szerint elkerülhetetlen, hogy bekövetkezzen a digitális világégés – sőt, Justin Fier volt amerikai hírszerző, a Darktrace kiberbiztonsági cég munkatársa szerint a háború már el is kezdődött. A támadások 2006-ban indultak. Az első áldozatok dél-koreai nehézipari cégek és kormányhivatalok, amerikai vállalatok, illetve a délkelet-ázsiai országokat tömörítő ASEAN szövetség rendszerei voltak. Az ellenség láthatatlan, beazonosításuk szinte lehetetlen. Ismeretlen, hogy kormányzati vagy magánakciókkal állunk szemben.
A NATO a 2016.06.15-ei brüsszeli értekezletén hivatalosan is a hadviselés lehetséges terepévé nyilvánította a világhálót, és az interneten elkövetett támadásokat is, amelyek fegyverek nélkül zajlik, katonai agressziónak minősítette. A NATO Alapokmányának 5. cikkelyét ennek megfelelően frissítették. Vagyis, a hadviselés lehetséges terepévé nyilvánította a világhálót. Ez azt jelenti, hogy a NATO ezentúl nemcsak akkor lép föl tagállama védelmében, ha azt katonai csapás vagy fenyegetés éri, hanem akkor is, ha a tagállam valamely digitális érdekeltségét éri támadás. A NATO főtitkára, Jens Stoltenberg úgy fogalmazott, hogy a kibertámadások is működésbe hozzák azt a mechanizmust, amely a szervezet bármely tagjának sérelme esetén beindul.
A nagy sajtóvisszhangot kiváltó támadások „csak a jéghegy csúcsát jelentik, a háttérben igen intenzív felderítő munkát végeznek bizonyos csoportok, országok, hogy a jövőben esetleg kialakuló konfliktusok során előnyös pozícióból tudják támadni az ellenfél informatikai, folyamatirányító rendszereit, kritikus infrastruktúráit” – jegyzi meg Leon Edward Panetta, a CIA 2009-2011. között regnáló igazgatója a Kiberháború – a hadviselés ötödik dimenziója című cikkében). https://kiberhaboru.hu/ Sorolni lehetne azokat a kritikus infrastruktúrák és szervezetek ellen békeidőben a láthatatlan ellenség által elkövetett és pénzben is kifejezhető hatalmas károkat. Az új hidegháború a társadalmi lét valamennyi szeletében felismerhető.
Az Oroszországgal szemben fennálló „ruszofóbia” és a különleges katonai műveletet követően kibontakozó és az antiszemitizmussal is felérő „a jó orosz, a halott orosz” ukrán gyűlöleten alapuló és a nemzetközi szinten is jelentkező, a hitleri nácizmust idéző orosz faj gyűlölete, az Egyesült Államok, Kanada, Svájc, Nagy-Britannia, az Európai Unió, Ausztrália és Japán által Oroszországgal szemben kiszabott immáron mintegy 18000 szankció, a SWIFT-rendszerről való leválasztása, az ország szabadkereskedelmi kapcsolatainak erőteljes korlátozása, a mintegy 40 ország pénzügyi támogatásával és katonai segítségével USA által folytatott proxyháború a világ blokkosodását, a világpolitikai és a szövetségi rendszerek, valamint a globális katonai erőviszonyok átrendeződését, végső soron pedig a egy új korszak kezdetét, a monopolista világrend több pólusúvá történő átmenetének nyitányát hozta magával, és egyben egy új hidegháború kiteljesedését jelenti.
Az elkövetkezendő évek történéseit a fentiekben vázolt helyzet, a világ megosztottsága és a kíberháború végkimenetele határozzák meg. A világ vezetőinek józan és a valós helyzetet feltáró cselekedetei mentheti meg a világot egy újabb világégés borzalmaitól. A 2024. és az azt következő évek nagy kihívása lesz, hogy sikerülni-e a világszerte kialakult feszültségek csökkentése, a háborúk felszámolása és a béke megteremtése.
2024. január. 07
A szerző: ny. egyetemi docens
1, Érdekes ebből a szemszögből a „felszabadítás” doktrínájának Thomas K. Finletter szerinti célja, amelyet egy 1954-ben kiadott monográfiájában fogalmazott meg: „A NATO térségében politikai célunk nem csak az orosz hatalom visszaszorítása („roll back” – J. L.) országaink határaitól, hanem egyszersmind az oroszok kiűzése a leigázott csatlós államok területéről és magából Oroszországból… Most szilárdan hiszünk abban, hogy az orosz kommunizmus így vagy úgy megsemmisül… Hisszük, hogy vereséget szenved, s ezt elő is akarjuk segíteni” In: Julian Lider: Az Egyesült Államok katonai doktrínája. Kossuth Könyvkiadó. 1966, 409. o. Ez a törekvés ma sem veszített eredet szándékából.
2, http://kremlin.ru/events/president/news/67843
3, Káncz Csaba: Amerika örökös háborúi – a demokraták sötét titka. https://privatbankar.hu/cikkek/makro/amerika-orokos-haborui–a-demokratak-sotet-titka.html
4, Int: Nógrádi György: Osztrák semlegesség? Háború és béke. 2017. december 11. https://www.magyaridok.hu/lugas/osztrak-semlegesseg-2536087/
5, Nógrádi György: Osztrák semlegesség? Háború és béke. 2017. december 11. https://www.magyaridok.hu/lugas/osztrak-semlegesseg-2536087/