dr.  Héjjas István: A matuzsálem villanykörte, a tervezett elavulás, és az éghajlat-megmentő ipar

1901. júniusban, Amerikában, Kaliforniában, Livermorban, a tűzoltósági ügyeleten becsavartak egy villanykörtét a foglalatába, és felkapcsolták. Egy évszázaddal később, amikor az égő – csaknem egymillió üzemóra után – még világított, ünnepséget tartottak a tiszteletére.
Az égő további működését azóta web kamerával figyelik. Csak az jelent némi kellemetlenséget, hogy a tönkrement energia takarékos klímabarát web kamerákat 2-3 évenként le kell cserélni, és fel kell szerelni a helyükre a még energia takarékosabb, még klímabarátabb web kamerákat.
A tervezett elavulás története azzal kezdődött, hogy az 1920-as években kezdett telítődni a villanykörte kereslet, ezért a villanykörte gyártó vállalkozások megállapodtak, hogy le kell csökkenteni az izzólámpák átlagos élettartamát 1000 órára, ami nagyjából az ezred része a fentebb
említett üzemidőnek. Alighanem ez az élettartam az irányadó manapság is, az energiatakarékos és klímabarát lámpák korszakában.
Tartós fogyasztási cikkek esetén az ilyesmi a legtöbb országban verseny törvényekbe ütközik, és ütközött már az 1920-as években is, ezért az ilyen megállapodásokat érdemes titokban tartani. Ez történt a villanykörte kartell esetén is. Az izzólámpa gyártásban érdekelt vállalatok 1924. Karácsonykor Genfben megalapították a Phoebus kartellt, felosztották maguk között a villanykörte világpiacot, és létrehozták az ezer órás élettartam bizottságot (1000 Hour Life Committee), annak ellenőrzésére, hogy a szerződő felek betartják-e a megállapodást. Genfet azért választották székhelyül, mert abban az időben Svájcban nem volt kartell törvény.

1942-ben a résztvevők lebuktak, mivel óvatlanságból New Yorkban rendezték meg a találkozót. Vádemelés és hatósági eljárás indult ellenük, amely csak 1953-ban zárult le, amikor ítéletet hoztak a General Electric, Osram, Philips, és más gyártók ellen, eltiltva ezeket a kartellezéstől. Pénzbírságot nem szabtak ki, és nem is ellenőrizték a tilalom betartását. Úgy is mondhatjuk, hogy rugalmasan kezelték az ügyet, tekintettel arra, hogy – mint tudjuk – a tervezett elavulás a modern gazdaság egyik legfontosabb hajtóereje, amely nélkül nem lehetne minden évben növelni a GDP-t.
A kartellezők gondos előrelátását mutatja, hogy 1936-ban Zürichben alapítottak egy másik kartellt is IEA (International Electrical Association) megnevezéssel, amelyben egységesítették és csere szavatossá tettek az izzólámpák műszaki paramétereit. Ez nagyon hasznosnak bizonyult, amikor a Szovjet tömb felbomlása után újra fel kellett osztani a kelet-közép európai piacokat. Könnyen lehet, hogy a Phoebus és az IEA „jogutódjai” azóta is működnek, kiterjesztve a tevékenységüket az energia takarékos klímabarát lámpákra, és más elektromos eszközökre is.
A gyanút erősíti, hogy 2012-ben az EB felderített egy kartell megállapodást, amelynek a keretében a villanykörte ügyben érintett cégek részvételével 1996-2006 között az egész világot behálózó kartellt működtettek a katódsugaras TV és számítógép monitorokra, és a résztvevőkre 1,47 milliárd euró pénzbírságot szabtak ki. Az eljárásban felderített iratokban szigorú titoktartási kötelezettség is szerepelt.
A tervezett elavulás gyakorlata nem csak a villanykörtékre terjed ki. Másik példaként említhető a nejlonharisnya története. A nejlont a DuPont cég fejlesztette ki 1934-ben, az első nejlon harisnyákat 1939-40 körül hozták forgalomba. Ezeken a harisnyákon nem futott le a szem.

Olyan erősek voltak, hogy egy reklám filmben ilyen harisnyát használtak egy autó vontatásához. Azonban kezdett telítődni a piac. Le kellett butítani a terméket, ezért lecsökkentették azt az adalék anyagot, amely stabilizálja a nejlont az UV fény károsító hatásával szemben. A harisnyák gyors elhasználódásért azután a hölgyeket azzal kárpótolták, hogy minden évben új színeket, új mintázatokat találtak ki, és ezzel
divattá vált a „legújabb évjáratot” viselni. Van a tervezett elavulásnak trükkösebb, alattomosabb módszere is. Erre idéznek példát Reuss és
Dannoritzer a „Vásárlás a szemétdombra” c. könyvükben. Barcelonában, egy Marcos Lopez nevű számítógép szakembernek elromlott a tintasugaras printere. A szervizben azt mondták, nem érdemes megjavítani, olcsóbb, ha újat vesz. Lopez ebbe nem nyugodott bele, rájött, hogy van a nyomtatóban egy számláló, amely bizonyos számú lap kinyomtatása után hiba jelzést idéz elő. Hosszas keresés után
Lopez egy orosz honlapon talált egy ingyenesen letölthető szoftvert, amelynek a segítségével a számláló lenullázható. Lopez még évekig használta a nyomtatót a számláló ismételt lenullázásával, amely hat teljes életciklust volt képes ledolgozni, mielőtt tényleg tönkrement.

Figyelemre méltó az autóiparban végbement koncepció váltás is. Az első széria autó Henry Ford T-modellje volt, ebből 1908-1927 között 15 millió darabot adtak el. Nagyon egyszerű volt a szerkezete, házilag lehetett javítani, nagyrészt vaskereskedésben kapható olcsó alkatrészekkel. Azután a General Motors feltalálja az önindítót, kényelmesebb, tetszetősebb formájú, kényelmesebben kezelhető autót tervez, amelynek a külső megjelenését évről évre változtatva felismerhetővé teszi az évjáratot. Ilyen autókat már nem csak férfiak vezetnek, de hölgyek is, akik a ruhadivathoz hasonlóan igyekeznek követni az évente változó új formákat. Az autó kezd státusz szimbólummá válni, ahol már a dizájn fontosabb, mint maga a tényleges műszaki innováció. A 1930-as években végül Ford is átvette ezt a módszert.
Jelentős fordulat következett be a tervezett elavulás történetében 1929 októberben, ekkor volt a „fekete csütörtök”, a tőzsdei összeomlás, megkezdődött a nagy világválság, amely után 1933-ben Amerikában meghirdették az új gazdaságpolitikát. Ez volt a „New Deal”, a minél több fogyasztás és termelés ösztönzése, a nagy beruházások korszaka, akár hitelből is. Cél a szuperfogyasztók kitenyésztése, a tömeggyártás elősegítése céljából, hatalmas reklám dömpingekkel. Olyan javaslat is elhangzott, hogy a tervezett elavulást kötelezővé kellene tenni, a termékeket a szavatossági idő lejárta után tilos lenne tovább használni, és le kellene adni az illetékes hatóságnál. Ilyen törvény végül még
sem született.

Ettől kezdve nem a termelést kell a fogyasztáshoz igazítani, hanem a fogyasztást kell felfuttatni a termelési kapacitás kihasználása érdekében. Növekedni, vagy meghalni, különben jön a tömeges munkanélküliség. Megjelenik az egyre látványosabb csomagolás, megjelennek az egyszer használatos, eldobható termékek. Ha a fogyasztáshoz nincs elég pénzed, jöhet a részletfizetés. Az ember társadalmon belüli elfogadottsága egyre jobban függ attól, hogy megvesszük-e az éppen divatos termékeket, vagy inkább a kiközösítés kockázatát vállaljuk.
A második világháború után kétpólusú új világrend jött létre. A nyugati térfélen az újjáépítés során gyorsan felfutott az építőipar, és a hadiipari gyártó kapacitásokat is át kellett állítani polgári célú termékek előállítására. Gőzerővel növekedett a termelés és a fogyasztás, egyre jobb minőségű és színvonalú termékek kerültek forgalomba. Amikor azonban kezdtek telítődni a piacok, ismét előkerült a tervezett elavulás gyakorlata, méghozzá sokkal szélesebb körben, sokkal profibb módszerekkel.
A vasfüggöny másik felén más volt a helyzet. Hiánygazdálkodás alakult ki. Szóba sem jöhetett tervezni az elavulást. A tartós fogyasztási cikkekre minimum 25 év használati időt írtak elő, és olyan egyszerű műszaki megoldásokat, amelyek lehetővé teszik a házilagos javítást. Úgy is mondhatjuk, igyekeztek követni Ford eredeti módszerét. Egyes háztartásokban még ma is találkozhatunk 50-60 évvel ezelőtt gyártott működőképes NDK, csehszlovák, vagy szovjet mosógépekkel, porszívókkal, egyéb háztartási eszközökkel.
A több termelés és fogyasztás egyre több szemét keletkezésével, és a környezet károsodásával járt. Sokan emlékezhetnek még a londoni ködre, vagyis a fullasztó szmog jelenségre.

A környezet károsodása és a természet erőforrásainak kifosztása inspirálta 1968-ban a Római Klub (Club of Rome) megalakítását. A Klub alapító tudósai szerint a Föld erőforrásai kimerülőben vannak, ezért a folyamatos növekedés és magas életszínvonal hosszabb távon nem tartható fenn, a kialakult gazdasági-társadalmi rend összeomolhat. A Római Klub 1972-ben tette közzé az első tanulmányát „A növekedés Korlátai” (The Limits to Growth) címmel. Szerzője Dennis Meadows, a New Hampshire Egyetem professzora, aki a „zérus növekedést” javasolta, azt, hogy vissza kell fogni az ipari termelést, az energia felhasználást, és az emberiség szaporodását. Ezt követően a nyugati térfélen gyorsan megjelentek a természet- és környezetvédő mozgalmak.

Számos más tudós, így a Nobel díjas magyar Gábor Dénes is írt tanulmányt a Klub számára1976-ban. Szerinte fel kellene adni a „szemetelő életmódot”, ahogyan a fejlett nyugati államok polgárai egy-két évenként lecserélik az autójukat, a mosógépüket, a hűtőszekrényüket, a TV készüléküket és számos egyéb „tartós” fogyasztási cikket. El kell érni, hogy ezek legalább 20-30 évig szolgálják a tulajdonosaikat. Mindehhez azonban át kellene alakítani az emberek gondolkodását, és ez a nehezebb feladat, mivel meg kellene változtatni azt a közgondolkodást, amely az anyagi értékeket fontosabbnak tartja a szellemi (tudományos, művészeti, vallási, filozófiai, stb.) értékeknél.
A Római Klub jelentős szerepet játszott a zöld mozgalmak kialakulásában. Ezek közül is a legfontosabb, legbefolyásosabb mozgalom a Greenpeace, amelyet kanadai béke mozgalmisták alapítottak Vancouverben 1971-ben, ahol az atomkísérletek beszüntetését követelték, és a tenger alatti atomrobbantások helyszínén néhány bátor aktivista bérelt halászbárkával folyamatosan tüntetett.
Az egyre erősödő, egyre radikálisabb zöld mozgalmak veszélyeztették a gazdasági növekedést, hiszen, ahogyan arra Kenneth Ewart Boulding közgazdász is rámutatott: „Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász.”

Paradox helyzet alakult ki. Kellett valami megoldást találni, hiszen továbbra is érvényesnek tartották a bevált szlogent: „Növekedni, vagy meghalni, különben jön a tömeges munkanélküliség.” Kézenfekvő volt, hogy a „kutyaharapást szőrével” elvet kellene alkalmazni, tehát csináljunk „ökológiai rendszerváltást”, legyen a gazdasági fejlődés hajtóereje az emberiség megmentése a környezet károsodása ellen. George W. Bush megfogalmazás szerint: „A növekedés a haladás kulcsa a környezetvédelem terén, így születnek a „tiszta” technológiák.”
Csakhogy akármilyen „tiszta” technológiát futtatunk fel, növekedni fog a természeti erőforrások kimerítése. Olyan veszedelmet kellett kitalálni, amelynek az elhárítása érdekében a természeti erőforrások fokozott kihasználása is megengedhető, Ilyen lehet például az éghajlat olyan mértékű megváltozása, amely veszélyeztetheti az emberiség túlélését.
Az első próbálkozás egy közeledő jégkorszak beharangozása volt, ahogyan azt a Time Magazin 1977. április 8. számának címlapja is
mutatja.

A módszer azonban nem aratott túl nagy sikert. Bár egyes tehetősebbek földalatti túlélő bunkereket építettek, üzemanyagokat és tartós élelmiszereket halmoztak fel, a szélesebb közvéleményhez, és a vasfüggöny túlsó oldalára nem jutott el az üzenet.
A fordulat a szovjet tömb repedezésekor következett be, az 1980-as években, amikor „kiderült”, hogy nem jégkorszak jöhet, hanem
veszélyes mértékű felmelegedés, amit ráadásul maga az emberiség okoz azzal, hogy túl sok széndioxidot bocsát ki.
Ennek a premierje feltehetően az angliai országos szénbányász sztrájk lehetett, amit azzal a fenyegetéssel tudtak felszámolni, hogy az emberiség megmentése érdekében csökkenteni kell a széndioxid kibocsátást, ezért majd be kell zárni a szénbányákat. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy a tervezett elavulás továbbra is a modern gazdasági rendszer része, amely enélkül nem is tudna működni, és ez értelemszerűen érvényes a környezetkímélő, energia takarékos, klímabarát eszközökre, valamint a zöld energia termelő berendezésekre, erőművekre, és a „klímabarát” közlekedési eszközökre is.
Érdemes feltenni azonban azt a kérdést, hogy mennyi energia kell egy energia takarékos elektronikus szerkentyű előállításához, indokolt lehet-e az energia megtakarítás érdekében beszerezni egy még takarékosabbat. A számítások azt mutatják, hogy egy Laptop esetén 70% energia hatékonyság növekedése esetén az energia megtérülési idő 12-13 év, 20% esetén pedig 40-44 év. Az előállításához pedig 30 féle ásvány és fém szükséges. És akkor még nem is vettük figyelembe, a keletkező hulladék kezelése során felhasznált energiát.

Nem csak az energia hatékonyság kérdéses, hanem az is, hogy a „klímabarát” műszaki megoldások előállításához hányféle és milyen mennyiségű különleges nyersanyagokra van szükség. 2010-ben a világon 1,5 milliárd darab klímabarát okos telefont adtak el, ezek legyártásához felhasználtak 14 tonna palládiumot, 36 tonna aranyat, és 375 tonna ezüstöt. Már pedig az a trendi, hogy egy igazán környezettudatos fogyasztó 2-3 évenként lecseréli az okos telefonját, többek között azért, hogy lépést tudjon tartani a klímakatasztrófa elleni küzdelem legújabb fejleményeivel. Ma már megjelent a köztudatban az a fogalom, hogy városi bányászat, mivel az elektronikai hulladék valóságos aranybányának tekinthető. Az értékes fémek visszanyerése pedig égetőművekben történik, a rajtuk lévő műanyagok leégetésével. Az alumínium újrahasznosítása például a hulladékokból kinyerve olcsóbb, mint a bányászata, és kohászata.
Az elektronikus hulladékok nagyobb része azonban általában különféle „fejlődő” országokban köt ki, „segítségként” Afrikában és Ázsiában, gyakran még használt, de működőképes készülékeknek álcázva. Ott pedig, amit csak lehet, megjavítanak, amit meg nem lehet, abból a fémek visszanyerése érdekében a szabadban égetik el a műanyag tartalmú hulladékokat, és az ilyen munkát sok esetben gyerekek végzik.
Nem különben jobb a helyzet az időjárás függő szél- és naperőművek esetén sem. A napelemekben nagyon sok a germánium és gallium, a szélkerekekben pedig az állandó mágnesekhez szükséges neodimium, a teljesítmény-elektronikákhoz ritka földfémek, az akkumulátorokhoz pedig lítium kell. Ezeket mind ki kell bányászni és fel kell dolgozni, többnyire ugyancsak a „fejlődő” országokban, majd az ilyen rövid élettartamú berendezések tönkremenetele után gondoskodni kell a hátramaradó veszélyes hulladékok ártalmatlanításáról.
Mindezeket figyelembe véve a zöld energia, és a klímabarát zöld eszközök nem is olyan nagyon zöldek, mint amilyennek látszanak, inkább csak zöldre vannak festve, vagy inkább mosdatva. Van is már erre szakkifejezés: green-washing. Megállapítható, hogy a „klímabarát” ökológiai rendszerváltás hatalmas elavulási hullámmal jár. A régi kocsik, mosógépek, hűtőszekrények lecserélése, a villanyautózás infrastruktúrájának kiépítése, a tönkrement napelemek rendszeres lecserélése, az épületek hőszigetelése tovább fokozza a termelést.
Ez is a „fenntartható” növekedés egyik lehetősége. Mindez pedig együtt jár a CO2 emisszió növekedésével is, ahogyan azt a zöld német energiapolitika tapasztalatai mutatják. Közben a zöld fordulathoz szükséges speciális nyersanyag források várható kimerülése miatt jelentős innováció folyik új mesterséges alapanyagok kifejlesztésére.

Teljesen kizárható, hogy a hivatalosan meghirdetett „klíma-célok” elérhetők lesznek azzal, hogy a közlekedésben kizárólag villanyautókat használunk, és az ily módon megduplázódott villamos energia fogyasztás túlnyomó részét szélkerekekkel és napelemekkel termeljük meg.
Nagyon valószínű, hogy ezzel azok is tisztában lehetnek, akik ezt a megoldást erőltetik. Az is kérdés, hogy tényleg a széndioxid emisszió csökkentése-e a valódi cél, vagy inkább a termelés, a fogyasztás, és a GDP korlátok nélküli további folyamatos növelése. A GDP kiszámításánál pedig értékteremtő tevékenységnek tekintik a még használható, de már szemétnek minősített termékek megsemmisítését, ha azok már nem eléggé energiatakarékosak és nem eléggé klímabarátok.
Erre persze azt lehet mondani, hogy mindez üres spekuláció, egyfajta konspiráció elmélet. Van azonban egy olyan tény, amely a fenti állítást mégis alátámasztja. Ha ugyanis tényleg az lenne az igazi cél, hogy a lehető legrövidebb átfutási idővel a lehető legnagyobb mértékben lecsökkenjen az antropogén CO2 emisszió, akkor a reálisan megvalósítható egyetlen lehetőség az, hogy minél több atomerőművet építünk. Ezt azonban éppen azok utasítják el, akik legjobban féltik a Földet és az emberiséget a klímakatasztrófától, és aggódnak a sok széndioxid miatt.

dr.  Héjjas István
2023. november

Irodalom
REUSS, Jürgen, Cosima DANNORITZER: Vásárlás a szemétdombra; A tervezett elavulás elve, L’Harmattan
Kiadó, 2017.
REUSS, Jürgen, Cosima DANNORITZER: Kaufen für die Müllhalde. Das Prinzip der geplanten Obsdoleszenz,
Freiburg, Németország, 2013.
PYNCHON, Thomas: Wilhelm, a villanykörte meséje, Magvető, 2009.
PACKARD, Vance: Tékozlók, Bp. 1966.
ANISITS Ferenc, TÓTH László: A lítium-akkumulátorok gyártásának és újrahasznosításának CO2 mérlege,
Mezőgazdasági Technika, 2017. október
BOGÁR László: A párizsi klímacsúcson megtörtént a világ újrafelosztása, TV riport, 2016.
https://www.youtube.com/watch?v=US8EqgWyHrU&feature=youtu.be
GAZDAG László: Környezet-gazdaságtan, környezetgazdálkodás, Kossuth Kiadó, 2018.
GÁBOR Dénes: Találjuk fel a jövőt, NOVOFER Alapítvány, Budapest, 2001.
GÁCS Iván: Gazdasági növekedés és klímaváltozás Magyar Energetika, 2015. augusztus
GWINNE, Peter: The cooling world, Newsweek, April 18, 1975
JÁROSI Márton: A Globalizmus válsága és az energetika, előadás, 2019.
https://www.youtube.com/watch?v=tBoz1VcLz_M
KIRÁLY József:
– Klímaprognózisok öt évtizeden át,
https://klimarealista.hu/klimaprognozisok-ot-evtizeden-at-baklovesek-mellefogasok-alaptalan-panikkeltesot-evtizeden-at/
– 2023: Hőmérsékleti rekordok éve – mínuszban,
https://klimarealista.hu/2023-homersekleti-rekordok-eve-minuszban/
LÓRÁNT Károly: Világvége helyett, tények a klímaváltozásról és a megvalósítható klímapolitikáról,
Századvég Kiadó, 2022.
REES, Williams & Mathis WACKERNAGEL: Our Ecological Footprint, New Catalyst Bioregional Series,
1996
Római Klub,
https://mersz.hu/dokumentum/m540afft__13/
ZSOLNAI László: Boldogság és Gazdagság, Typotex, 2010
Becslések szerint évente 50 szélturbina ég le Németországban,
https://www.alternativenergia.hu/evente-50-szelturbina-eg-le-nemetorszagban/85962
Egyre drágább a szélerőművek üzemeltetése Magyarországon,
https://www.origo.hu/gazdasag/20180403-szeleromuvek-uzemeltetese-magyarorszagon.html
Napelem technológiák és jellemzőik, http://fft.szie.hu/fizika/Turkalo/napenergiahaszn/G04%20-
%20Napelem%20technologiak%20es%20jellemzoik.pdf
Szélerőmű balesetek
https://megujulok-maskent.blog.hu/2013/04/29/szelbaleset
Tényleg olyan borzasztó a napelemek ökológiai lábnyoma?
https://raketa.hu/tenyleg-olyan-borzaszto-a-napelemek-okologiai-labnyoma
The Costs of Decarbonisation: System Costs with High Shares of Nuclear and Renewables, Nuclear Energy
Agency, OECD 2019NEA No. 7299
http://klimaszkeptikusok.hu/wp-content/uploads/2015/09/7299-The-Costs-of-Decarbonisation-SystemCosts-with-High-Sharesof-Nuclear-and-Renewables.pdf
Több száz tudós deklarációja az ENSZ-hez
https://clintel.org/world-climate-declaration/
HÉJJAS István:
– Klímaváltozás és megújuló energiák, Püski Kiadó, 2021.
– Max Planck és a befejezett (klíma) tudomány
https://klimarealista.hu/max-planck-es-a-befejezett-klima-tudomany/
– Klímabarát energiaválság
https://klimarealista.hu/klimabarat-energiavalsag/
– Szélkerekek
https://tollesigazsag.hu