(„Ha a történelem ismétli önmagát, önmaga bohózatát hozza létre!” Friedrich Engels)
Ukrajna náci állam, de annak is a bohózata
Eredeti kéziratomban még fasiszta államról, fasizmusról írtam. Lóránt Károly hívta föl a figyelmemet arra, hogy az olasz típusú fasizmus és a hitleri nácizmus között jelentős különbségek voltak, és Ukrajnára inkább a náci jelző illik. Az olasz típusú fasizmus például nem rendelkezett rasszista, és főként nem antiszemita töltettel. Ennek volt egy érdekes példája is, magyar vonatkozással! 1938-ban a labdarúgó világbajnokság döntőjében játszott az olasz és a magyar válogatott. Az olasz edző minden gond nélkül szerepeltette zsidó származású kiváló focistáit, a magyar edző kihagyta őket a származásuk miatt! És vereséget szenvedtünk, pedig sok akkori labdarúgó szakember szerint az a magyar csapat jobb volt, mint az olasz.
Friedrich Engels ma nem tartozik a kedvelt hivatkozási források közé, de a mottónak választott megállapítása telitalálat, és éppen a mai Ukrajnára illik a legjobban. Újraéledt Európában a nácizmus, de annak is egy degenerált, tragikomikus bohózata jött létre Ukrajnában!
Először is ebben az egetverő demokráciában, a szabadságot védő, a zsarnokság ellen hősiesen harcoló mintaállamban ma egypártrendszer van, betiltva az összes ellenzéki párt, de betiltva minden civil szervezet és nem kormányszócső média, nincs szólás-és médiaszabadság, bárki bírálja a regnáló hatalmat, azonnal árulónak nyilvánítják, annak minden következményével együtt. Ez eddig „csak” diktatúra, fasizmus.
Vannak, akik azzal mentegetik az ukrán rendszert, hogy a háborús helyzet miatti átmeneti szükségállapot. Emlékeztetnék én Izraelre, amely a születése óta az őt elpusztítani akaró ádáz muzulmán ellenségeivel dacol, de mégis maradt demokratikus rendszernek.
Viszont jellemző még a nemzetiségek durva elnyomása, a szinte rasszizmusig fokozódott ruszofóbia (és Kárpátalján a hungarofóbia), tilos a nemzetiségeknek anyanyelven tanulniuk az elemi iskola negyedik osztálya után (erre nincs példa sehol másutt a világon!), tilos megszólalni nem ukrán anyanyelven a postán, a hivatalokban, az üzletekben. De már az utcán is ki vannak téve attrocításoknak azok, akik nem ukránul beszélnek! A magyar anyanyelvű iskolákat ellehetetlenítették azzal, hogy ezeknek is kötelező indítaniuk ukrán anyanyelvű osztályokat, akkor is, ha azon a településen nem él egyetlen ukrán család sem. Újabban arra ösztönzik anyagilag a nemzetiségi családokat, hogy már az elemi iskola első évében se írassák gyermekeiket anyanyelvű osztályba, hanem válasszanak ukrán nyelvű intézményt.
Ne kerülgessük a forró kását, mondjuk már végre ki nyíltan: ez glechschaltolás, erőszakos ukránosítás (az emlékezetes árjásítás mintájára), összefoglaló néven: nácizmus! És a Nyugat homokba dugja a fejét strucc módjára, félrenéz, Zelenszkijt, ezt a közönséges bohócot (de egyben amolyan Übü királyra emlékeztető diktátort!) mint szabadsághőst ünneplik, és tömik a legkorszerűbb fegyverekkel. Mert Zelenszkij, éppen a bohóckodásával, mesteri módon leplezi azt, hogy ő ugyanolyan diktátor, mint Putyin.
A 2014. februári majdan-téri puccs után félkatonai paramilitáris csürhe lepte el a többségében orosz- (és magyarajkú) településeket, náci szimbólumokkal, karlendítéssel, a hitlerájt idéző jelszavakkal. Ha nem a saját szemmel látom a különböző médiában (és nem médiákban, mert ez már eleve a görög médium szó többesszáma!), magam sem hiszem el. Bár, valamilyen különös oknál fogva a konzervatív-jobboldali kormánypárti magyar média is igen szórványosan, ritkán mutatja be ezeket a felvételeket. Amit nem értek… És ezúton nyilvánítom ki őszinte elismerésemet a sokak által nem szeretett Bayer Zsoltnak, aki legalább hébe-hóba foglalkozik ezekkel a tényekkel a műsoraiban. A hazai zsidó közösség színvonalas adója, a Heti TV adott le egyszer egy döbbenetes, többrészes dokumentumműsort a kárpátaljai magyarság kálváriájáról, üldöztetéséről, ott beszélt Brenzovics László is a menekülése történetéről. Nem értem, hogy ezt a tényfeltáró sorozatot miért nem mutatja be többször is, ha más nem, legalább a kormánypárti konzervatív-jobboldali média? Többet érne ezerórányi kedélyes bájcsevegésnél!
De Alexander Szolzsenyicin már 1994-ben írt arról elborzadva, hogy Ukrajna oroszlakta településeit ellepték a „Ruszkik haza!” feliratok, ami ellen a hatóság semmit sem reagált. -Hova haza? – kérdezte a Nobel-díjas író – Ez a mi hazánk is, mi itt őshonosak vagyunk.
Ugyanezt élték át a Kárpátalján élő magyarok, látva a „Magyarok takarodjatok Ukrajnából haza!” transzparenseket. Munkácsról, Ungvárról haza? Kik az őshonosak ott?
A nácizmus eszkalációja itt nem állt meg! Ahogy Heinrich Heine írta: „Akik könyvek égetésével kezdik, emberek égetésével fejezik be!” Törvényszerű volt, hogy az ukrajnai fejlemények, a fokozódó náci-fasizálódás előbb-utóbb nyílt tettlegességig, terrorig fajul.
Megkésett, infantilis, anakronisztikus nacionalizmus
Tudnunk kell, hogy a három nagy keleti szláv nép, az ukrán, a belarusz és az orosz lassú elválása a 16.-17. századig tartott, onnantól kezdve beszélhetünk róluk, mint különálló etnikumokról, de akkor is csak fenntartásokkal. Például az ukrán nyelv ma is mindössze 30%-ban különbözik az orosztól. Olyan apró eltérésekkel, mint hogy az o helyére i kerül. Azt sem értem, hogy a magyar médiának miért kell ehhez igazodnia, miért lesz Harkovból Harkiv, Lvovból Lviv, stb.? (És miért nem jó nekünk a Grúzia, miért kell kínosan Georgiát emlegetni, Kazahsztánból Kazakisztán lett, Alma Atából Almati, vagyis miért kell nekünk, ezt a megkésett, infantilis nacionalizmust követni, majmolni?)
Ukrajna és Oroszország egyesülése 1654. február 18-án ment végbe, amikor az ukrán Rada (nemesi gyűlés) szentesítette a Bogdan Hmelnyickij ukrán atamán, és III. Alexij orosz cár által aláírt perejaszlavi szerződést. Ukrajnát akkor nyugat felől a Lengyel-Litván Unió, délről az Oszmán Török Birodalom fenyegette.
A II. világháború idején az ukránok egy része felszabadítóként üdvözölte a német megszállókat. Aztán rá kellett ébredniük, hogy ezek a megszállók őket is ugyanolyan untermensch embereknek tekintik, mint az összes szlávot. Ha Hitlernek lett volna esze, és más politikát folytat ott, akkor maga mellé állíthatta volna az ukránok többségét, éppen ébredező nacionalizmusukat és a sztálini terror pszichológiai hatásait kihasználva. Persze így is sok ukrán kollaborált velük. 1944 tavaszán ukrán fasiszták gyilkolták meg a Vörös Hadsereg frontparancsnokát (hadseregcsoport parancsnokát), a 42 éves Nyikoláj Fjodorovics Vatutyint. Pedig ő volt Sztálingrád egyik hőse, a Voronyezsi Front parancsnoka (különös, de Voronyezsben született 1901-ben), aztán a Dél-Nyugati Front tábornoka lett, majd később megint visszatért a Voronyezsi Fronthoz. 1944. február 29-én az UPA (Ukrán Nemzeti Hadsereg) nevű ukrán náci szervezet partizánjai rajtaütöttek konvoján Rovna (ma persze ukránul Rivne) kisváros térségében, megsebesült, és két hónap múlva, április 15-én szepszisben meghalt. Sajnos akkor még csak az amerikaiak rendelkeztek penicillinnel.
Amit ma is látunk Ukrajnában, az a megkésett, gyermeteg, avítt nacionalizmus, ami persze a Szovjetunió szétesése után sajnos törvényszerűen fokozódott esztelen sovinizmussá, ruszofób (és hungarofób) idegengyűlöletté. Ennek látványos, szimbolikus megnyilvánulásai a nemzetiségek jelképeinek eltávolítása (Turul madár), vagy sorozatos meggyalázása (Vereckei emlékmű), a nem ukrán anyanyelvű feliratok eltávolítása. Ezek még a „békésebb” módszerek. Ungváron felrobbantották a KMKSZ (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) székházát, nem holmi Molotov-koktéllal, hanem „szakszerűen” pokolgéppel. Előtte ott házkutatást tartottak az ukrán nemzetbiztonsági szolgálat ügynökei (nem kétséges, hogy a bombát ők hagyták hátra!!), és a szervezet vezetőit hazaárulással vádolták. A KMKSZ elnöke, Brenzovics László, és családja életveszélyes fenyegetések hatására Magyarországon kért menekültjogot. És mindez az ukrán hatóságok bűnös asszisztálásával ment végbe!
Ennél sokkal rosszabbul járt a hétmilliós orosz kisebbség! Odesszában a Szakszervezetek Székházába menekült oroszokra rágyújtották az épületet, és a kimenekülő embereket egyszerűen agyonverte a csőcselék. Megint mindez történt az ukrán hatóságok bűnös asszisztálásával, a farizeus Nyugat bűnös hallgatásával. Babits Mihály írta: „Vétkesek közt cinkos aki néma!” Az orosz lakosság elleni tettlegesség, verés, sőt, a gyilkosságok mindennapossá váltak. Döbbenetes, de a magyar közvélemény jelentős része erről nem is tud (vajon miért, kedves kormánypárti konzervatív jobboldali média?), egy részük pedig ha hallott is róla, putyini propagandának nyilvánítja egy kézlegyintéssel.
Amikor Vlagyimir Putyin Ukrajna nácitlanításáról beszél, nem jár messze az igazságtól. A Nyugat egy bohócba oltott náci diktátort támogat, és ezzel a termonukleáris világháború veszélyét idézi föl, több mint három évtizeddel a hidegháború vége után. Mi ez, ha nem kollektív elmebaj?
Végezetül egy gondolat. Az amerikai hadügyminiszter felháborodik azon, hogy a gonosz, agresszív oroszok megsemmisítették az ő drónjukat a Fekete-tengeren. Kérdezem én: mit keresett az a drón az orosz határok közelében, 10 ezer kilométerre Amerikától? Ott grasszálnak a NATO repülői, hadihajói a Balti-tengeren is. Mit szólnának Nyugaton ahhoz, ha orosz hadihajók, repülőgépek, drónok úszkálnának, repkednének a Mexikói öbölben? Egyáltalán: a Szovjetunió szétesése, a szovjet tömb megszűnése óta mit keresnek még Európában amerikai támaszpontok és fegyveres erők? Ha ránézünk a világtérképre egy-két kivételtől eltekintve (pl. Szíria) nem orosz támaszpontokat látok sehol, hanem számtalan amerikai támaszpontot, isten tudja hol nincsenek még, talán a Déli-sarkon, bár, ki tudja…
Az orosz-ukrán konfliktusra visszatérve: ezt a tragikus testvérháborút el lehetett volna, el kellett volna kerülni! Nagyon nagy árat fizet ma ezért a szerencsétlen ukrán nép, de ugyancsak nagy árat fizethet még az egész emberiség ezért a felelőtlen, ostoba nyugati politikáért! És ne feledjük: az első áldozat Európa lesz! Már nem először…
Dixi et salvavi animam meam!
A szerző: ny. egyetemi docens